Nem vagyok elég kreatív, így nincs cím
Jó egészséget.
Új nap, új remények meg minden ilyesmi.
Néha úgy meg tudnék ütni pár embert, meg elcsodálkozok azon, hogy mennyire gyíkok tudnak lenni, ezt leszámítva azt hiszem minden teljesen normális.
Nyomtattam egy új papírt az ablakomra, vagy 160-as betűmérettel kiemeltem, hogy hétfői nap van ügyfélfogadás, hogy a vak is lássa, kihúztam pirossal. Nagyobb betűkkel nem is tudtam volna nyomtatni, mert már nem fért volna ki a papírra. Emberke beáll a papír mellé szerdán: ő ezért meg azért jött... Én már nem kínlódok veletek... Azt hiszik, hogy ha nyitva van a kapu, már lehet menni, mint a világtalannak.
Nem feltétlenül ehhez kapcsolódóan, de kezdem úgy érezni, hogy legszívesebben bezárkóznék a lakásba és mindenki hagyjon békén a külvilágból, senki ne szóljon hozzám, senki ne keressen, nem létezek. Nem ártott nekem senki, de néhány ember (akikkel minden nap össze vagyok zárva munkahelyen) gondolkodásmódja meg életvitele számomra már mentális fájdalmat okoz. Az a tipikus "minél kevesebb energiával meg munkával akarok minél előrébb jutni" stílusú emberek. Akik nem akarnak csinálni semmit, de eredményt azt akarnak minél többet minél előbb. Az életképtelen emberek, akiknek mindent a szájába kell adni, mert arra nem képes, hogy kivegyen valamit a szekrényból magának, vagy elmenjen az utca végére a boltba gyalog, mert rinyál, hogy valaki vigye el kocsival. Azok az emberek, akik sötétek, mint a belsőzseb, és úgy beszélnek a többiekről, mintha valami ragályos fertőzések lennének, akiket ell kell kerülni és "ők ugyan nem mennek közéjük." Az emberek, akik tele vannak pénzzel, ezért megtehetik, hogy vödörszámra borogatják ki a kaját és bármilyen probléma adódik, egyből a pénzhez meg az ismerettséghez nyúlnak ahelyett, hogy megmozdulnának, akik gondolkodás nélkül dobálnak ki ablakon olyan összegeket amikért más egy hónapig dolgozik és akiknek a papírpénz is aprónak minősül. Emberek, az elmém ezt nem bírja, érzem a fájdalmat legbelül. Holott én nem vagyok ebbe benne, én csak kívülről szemlélem a dolgot, mert nem tehetek mást, előttem zajlik, de akkor is néha vannak pillanataim mikor az elmém feladja és üresjáratba áll a sok hülyeségtől. Tudjátok, mikor csak ültök és WTF arckifejezéssel bámultok a semmibe miközben az agyatok megtagadja, hogy egy gondolatmenetet is végigvigyen, mert szerencsétlen kiégett egy pillanatra.
Menjünk is tovább, mert megint kész leszek.
Na de bejutottam végre a vizsgálatra is, hogy megnézzék a hátam. Laza egy órát vártam mire bejutottam időpontosként, meh. De ha már szabadságon van az ember, akkor nem panaszkodhat. Az kiderült, hogy a jelenlegi tüneteim nem a régi balesetem miatt vannak, viszont kiderült valami más is miután a szakorvos megnézte a röntgent, mégpedig, hogy 5 éve ugyan abban a balesetben eltörött az egyik csigolyám. Hogy őszinte legyek... tény, rohadtul fájt és azt hittem ott fogok elpusztulni, de eszembe nem jutott volna, hogy eltörött. Háziorvos sem küldött tovább vele akkor... Azért még időben megtudom.
Most hoztam pár rajzot is. Nem sok, de több, mint a semmi. Azt se tudom mit írjak hozzájuk.
1) A beállítás meg a ruha nagyon random, a karakter már nem. Olyan... érdekes lett.
2) Mivel az előző bejegyzésben azt írtam, hogy szerintem többet ér egy pontatlan, de befejezett rajz, mint egy semmi, így csináltam egy pontatlan, de befejezett rajzot. Persze nem direkt lett pontatlan, befejezett annál inkább. Érdemes megfigyelni ezt a Peggy Bundy hajstílust... Ami nem direkt lett ilyen mondjuk xD
3) Random kép.
4) Megint random kép, egy karakterem gyakoroltam, úgymond. Hogyan, miképpen kell csinálnom, hogy úgy nézzen ki, ahogyan megálmodtam. A jobb felső sarokban az a rajz vázlata akar lenni :'D
   
Mikor időm engedi kicsit játszok is. Saját magam is megleptem, de mostanában kedvem támadt egy magyar játékhoz, ez pedig az Amnézia a MoonDragon csapatától. Nem mostani játék, de mégis az egyik legjobb Makeres magyar játékok között van és nem hiába. Nagyon alap az egész, de a történet kárpótolhat minket. Régen kijátszottam már, de megvan annak vagy 10 éve is, így eléggé nosztalgikus is volt előszedni megint. Főleg, hogy régen nem tudtam kihozni a jó véget, most meg igen. Lehetne róla mondani jót is, rosszat is, mint minden játékról de azt hiszem túlsúlyban vannak benne a jó dolgok. Szépen összeszedett kis amatőr játék. Úgy értem az amatőr játékok közül azért nem mindegyik van a toppon és tapasztalatból beszélek, ezen viszont látszik, hogy átgondolták és figyeltek rá. Érdemes kipróbálni.
Ami viszont az én játékomat illeti, azt hiszem kicsit megfeneklett a project. Megint eljutottam egy olyan kérdéshez a történetben, hogy "de hogyan legyen?" Mert az oké, hogy a vázlatban leírom, hogy x meg y karakterek megjelennek, de... valami ok is kellene talán. Szóval... próbálkozok, gondolkodok, majd megszületik ez is, csak idő kell neki. Addig is a szerkesztőben bűvészkedtem és ezen a fronton legalább értem el sikereket. Tudok most már aktív térképet csinálni ami követi a játékos mozgását. Yay.
Kis szerkesztői részleg. Úgy döntöttem leszedem a galéria pontot. Miért? Mert... bevallom őszintén, nincs kedvem vele foglalkozni. A Rajz címkével úgyis meg lehet nézni az összes bejegyzést amiben rajzok vannak, szóval.... Meg amúgy is, 2018 óta amúgy sem frissítettem. Nem véletlenül. Sosem sikerült rávennem magam, hogy foglalkozzak vele. De igazából az az egész menüpont is felesleges szerintem, szóval le is szedtem. Más változtatás nem történt az oldalon.
Egyelőre ennyi voltam.
- Yui
Tonhalsaláta
Üdvözlet.
Komolyabb változások nem történtek. Vagy mégis? Vagy mégse? Majd az idő eldönti.
Mire eljutottam oda, hogy írok, azt is elfelejtettem, hogy miről akarok írni. Szóval most jelen pillanatban úgy érzem semmi érdemlegesről nem tudok, habár napokkal ezelőtt még nem győztem sorolni magamban a témákat.
Túléltem a karácsonyt meg a többi hülyeséget és ezek után kínzás volt visszamenni dolgozni meg oktatásra. Gondolom vagyunk még ezzel páran így.
Nagy hirtelen sikerült játszani is egy kicsit. A Seiken Densetsu 3. részét vettem elő. Régen játszottam már vele, de nem jutottam messzire benne, habár nagyon jó játék. Letettem, nem is tudom már miért. Most ismét rátaláltam és ezzel a lendülettel bele is vetettem magam. Igaz kicsit sok nekem, hogy minimum háromszor kell kijátszani más és más karakterekkel, hogy tényleg láss mindent. Ez el tudja venni az ember kedvét, akármilyen jó is a játék. Azt viszont értékelem, hogy legalább kreatív és gondoltak a készítők az újrajátszhatóságra is. Ezen kívül a Castlevania - Harmony of Dissonancet vittem végig megint. Elég gyorsan végigpörgethető játék. Egy GameBoy játék pedig éppen megrendelés alatt van, nagyon boldog leszek ha egyszer megjön és működni is fog.
Történt olvasás is: Joseph Sheridan Le Fanu - Carmilla (1872). Igen, ezt már olvastam, csak akkor gépen és angolul, most viszont megkaptam magyarul igazi könyvként és yay! Jobb volt, mit vártam / emlékeztem rá. Emlékeztetőként: ez egy vámpír történet, ami jópár évvel megelőzte Bram Stoker művét, a Draculát (1897). Izgalmas volt összehasonlítani a két művet fejben. Laurát, mint mesélőt, szinte azonnal megszerettem. Mikor angolul olvastam, akkor valahogy nem fűzött hozzá semmi, de így újonnan előszedve igazán jó volt olvasni a stílusában elbeszélt történetet. Pont úgy, mint a Gépnarancsban Alex, Laura is úgy szól az olvasóhoz, mintha régi barátok lennének. Mintha egy baráti levelet írna neki. A negatív szereplő a könyvben persze Carmilla, aki a vámpír, de... Igazából ettől függetlenül szerintem ő is szerethető. Sok esetben egyenesen aranyos volt. Szerintem. És még valami. Vonzódott Laurához. Romantikus értelemben. Sőt, csak női áldozatai voltak. Hmm. Carmilla már csak ilyen. Érdekes volt olvasni Carmilla szenvedélyes jeleneteit. Volt bennük valami... Annyira őszinte volt és azt hiszem ez fogott meg benne, ezért olyan maradandó is az ő karaktere. Egy vérre szomjas, szenvedélytől fűtött vámpírnő aki a női áldozatokat lesi.
Olykor egyórai fásultság után az én különös és gyönyörű pajtásom megfogta a kezem és újra meg újra hevesen megszorította, lágyan elpirulva és olyan gyorsan lélegezve, hogy viharos lélegzetvételeitől ruhája libegni kezdett. A szerelmes lángolása volt ez; megzavarodtam tőle, gyűlöletes és mégis lenyűgöző volt, és mohó szemmel magához vont, és forró ajka csókokkal hintette tele az arcom, és szinte elcsukló hangon suttogta:
– Az enyém vagy, az enyém leszel, és te meg én örökre egyek vagyunk. – Aztán hátravetette magát a székében, s én ott maradtam reszketve.
Ezt a könyvet mellesleg karácsonyra kaptam másik kettővel együtt: Douglas Adams - Vendéglő a világ végén és William Golding - A Legyek Ura.
Azt hiszem ideje számot adni a rajzos hülyeségemről is. Amit elkezdtem egy éve, hogy minél többet kellene. Igazából elég pozitív hatása volt ennek az egésznek. Kezdve azzal ugye logikusan, hogy többet foglalkoztam vele. Aztán folytatva azzal, hogy egy csomó mindent tanultam, amit vagy sikerült elsajátítani, vagy nem. Hát nem tudom. Néha sikerül, néha nem. Sok olyan dolgot rajzoltam, amit eddig hanyagoltam. Természet, tárgyak, lehetetlen beállítások. Mert miért ne. Ahhoz nem tudtam tartani magam, hogy minden nap rajzoljak, mert ez amúgy is abszurdum volt. Főleg miután elkeztem oktatásra járni. Azért este 8 után hazaesve nincs sok kedvem, agyi kapacitásom meg energiám firkálgatni. Ettől függetlenül szerintem elég jól teljesítettem, mármint magamhoz képest. Rajzokat nem mutatok, mert lehet, hogy fejlődtem (vagy nem), de annyira nem, hogy az mutogatható állapotban legyen. Amiket eddig hoztam, azokat is máglyán égetném el legszívesebben. Nagyon messze van még a cél, néha úgy érzem el sem tudom érni. Ami persze csak rajtam múlik, de van az embernek néha egy olyan pontja, mikor úgy gondolja, hogy elég volt és nincs kedve többet próbálkozni. Mikor már telefirkáltam vagy 5 lapot és egy ceruzavonás sem felvállalható belőle. Tudom, minden az én hibám, szóval egy szót sem szólhatnék. Elvégre csak rajtam múlik, hogy fejlődök-e vagy sem és mennyit. Csak... néha azért én is elfáradok. Azt talán szabad.
Rájöttem, hogy a legnagyobb oka annak, hogy sokszor csak tengődök a papír felett, hogy az esetek 90%-ban semmi elképzelésem sincs arról mit akarok rajzolni. Csak nekiállok firkálgatni. Ez nem jó. De nem tehetek róla ha nincs a fejemben semmiféle kép. Ha meg van, akkor elkezdek vázlatolgatni, a vége meg az lesz legtöbbször, hogy hagyom a fenébe, mert nincs kedvem kidolgozni normálisan. Jó azoknak akik képesek órákat ott ülni és szórakozni a színezéssel, meg a hátterekkel. Nálam ez csak ritkán fordul elő. Ha látom, hogy halott ügy, akkor nem is próbálkozok tovább, pedig kellene. Most (teszem azt) egy fiatal, kezdő művész ha kirakja a munkáját, amit vért izzadva tervezett meg és színezett ki, hiába rossz az anatómia, hiába folyik ki a szemünk a színektől, hiába pocsék az árnyékolás, mégis sokkal többet ér egy ilyen hibás, de befejezett rajz, mint egy bármilyen ami a vázlatolás folyamatában meghal, mert nem elég jó a művésznek. Legalábbis szerintem. Én pedig sajnos az a fajta ember vagyok, aki út közben megöli a munkáit, mert nem jók. Pedig nem így kellene. Sajnos visszatartanak a saját korlátaim. És ez is csak az én hibám, senki másé. Viszont nem könnyű levetkőzni ezt, egyelőre még a gondolat is taszít. Így viszont a jövőben sem fogok sehová jutni.
Hirtelen csak ennyi jutott eszembe abból a sok témából, ami a fejemben volt. Nem tudom hová veszett el az a sok gondolat.
- Yui, aki nem tudja, hiába gondolkodik
Console.WriteLine("Új bejegyzés");
Azt hiszem az agyamra ment a C#.
Az előző bejegyzés óta történt is sokminden, meg nem is. Ezek a dolgok kiszámíthatóak is voltak, meg nem is. Nem tudom. Majd az idő eldönti mi lesz ennek az egésznek a kimenetele.
Ami az oktatást illeti, próbálok szinten maradni, de nem könnyű így, hogy az embernek más is van az életében, mint a tanulás. Igazából valahol élvezem ám ezt. Olyan dolgokat tanulok amik érdekesek és szívesen foglalkozok velük. Jó... nem mindegyik téma lett a szívem csücske, de azt kell mondjam, hogy ettől függetlenül egyelőre örülök, hogy belevágtam. Sőt, csodálom a minket oktató pedagógusok türelmét is. Néha inkább nem is gondolok bele milyen értelmes tekintetekkel találkozhatnak óra közben mikor végignéznek a csapaton. Nem egy tanártól kaptuk már meg dolgozat írás után, hogy "mikor javítottam, majdnem sírva fakadtam." ... Megy ez, megy ez. Annak mondjuk örülök, hogy nem egy nagy 20-30 fős osztályról van szó, hanem egy alig 10 fölötti kis csapatról.
Jöjjön egy kis rajzolás, mert az már régen volt. Előre is elnézést az elmondhatatlanul pocsék minőségért, csak nem volt kedvem scannelgetni. Így maradtak ilyen ócskák. Átérzitek legalább a sketchbook feelinget. Felrakok azért pár dolgot, hogy lássátok, csinálok is néha valamit. A sok katasztrófa mellett, vannak itt nem annyira katasztrófák is. Talán.
1) De ez legalább ki van húzva. Az árnyékokról ne kérdezzetek, nem tudnék felelni rá miért éppen úgy néz ki. Ez most ilyenre sikerült, ilyen kedvem volt. Hát nem tudom, ezekben nincs semmi érdekes szerintem.
2) Nagyon random nemtom mit akartam, de ez lett. Azért a háttérrel elszórakoztam, az a képen nem is látszik annyira.
3) Fák, fák, fenyőfák. Azokat már úgyis olyen régen rajzoltam, kíváncsi voltam emlékszek-e még rájuk. Erre jutottam.
4) Ez a design már régebben megfogalmazódott bennem, nem tudom feltettem-e ide. Eszembe jutott, hogy én bizony csináltam egy ilyesmit régebben és előkutattam, majd megint lerajzoltam. Csak tetszik. Habár nem lehet túlságosan kényelmes viselet.
5-6) Gyakorlatok.
  
  
Egyébként élőholt módban működök. Sőt, ezek után gyanítom még ennyit se leszek itthon, mint most. Az osztályban vannak tervezgetések aztán lehet ez fogja kicsit elrabolni az időm majd. Ja, meg a random mód előbb elmenő buszok, hogy rohadjak csak még egy órát a buszmegállóban, mert annyira ráérek este 8-kor. :'D Ami azt illeti, egész nap csak aludnék. Mostanában eléggé le vagyok szívva. Hiába, emberek között gyorsan lemennek az eltartalékolt kis energiáim, a visszatöltésre meg szokszor nincs lehetőség, aztán aggreszív leszek. Hm. Főleg ügyfeles napokon.
Játékom is úgy halad megint, mint a hátramenet. Eddig olyan jó lendületben voltam, aztán kész, vége, megállt a folyamat. A fejemben pörög tovább, de ennek látszata az nincs. De már a gondolat is valami. Annyi haladás történt hogy sikerült átlendülni egy történetbeli problémán. Ezen kívül lényegében semmi. Ja de, egy bug fix. Hát nem sok.
A Sailor Moon R-t viszont befejeztem! Egy ideje. Ami azt illeti nem volt rossz, de ahogy azt előzőleg is írtam, az első évadot nem ütötte. Még akkor is ha kaptunk egy új harcost. Ami ezeket a harcosokat illeti... Végig azt vártam, hogy ebben az évadban majd felbukkan Uranus, vagy Neptun, de... sehol semmi. Az első évadban is vártam őket, de... semmi. Szóval kénytelen leszek megnézni a harmadik évadot, hogy végre láthassam őket. Tervben van, igen. Csak soha napján fogok oda eljutni. Igazából ebben az évadban tetszett, hogy némi problémát raktak Usagi és Mamoru románcába. Érdekes volt, érzelmes. És igen, megint csak azt hoznám fel, hogy nem vagyok romantika párti, az ő helyzetüket viszont valahogy mindig át tudom érezni. Magic. Igaz nem értettem, hogy miért kellett az a plusz két ellenség a legelejére, akiknek lényegében sok értelmük nem volt (max annyi, hogy Mamorunak visszatértek az emlékei, de ezt szerintem a főszálban is meg lehetett volna oldani). De mégis, az egyik kedvencem: Chibi Usanak baromira nem feltűnő, hogy Usagi tökre úgy néz ki, mint az anyja. A szakaszott mása... Mert például ugyan az az ember?! De nem... nem ismeri fel. Az apját sem. Sőt! Az sem tűnik fel neki, hogy Sailor Moon mennnnyire hasonlít Usagira. De ez az egész világnak nem tűnik fel, mert mindenki vak ebben a történetben. Jó, anime logika. Összességében szerintem nem volt annyira megnyerő, mint az első évad, de azt sem mondanám, hogy rossz. Megvan a maga hangulata.
Nos, ennél többet egyelőre nem is tudok írni. Az átlagos napok pörögnek csak átlagnál nagyobb sebességgel. Valószínűleg azért, mert elfoglalt vagyok és ilyenkor csak úgy futnak a napok. Sajnos.
- Yui
Kis életem nagy változásai
Eltűntem. Nagyon. De visszatértem remélhetőleg.
Eltűnésem oka, a géptelenség volt. Gépecském olyan dolgokat produkált, hogy az sem tudta megmondani mi baja, aki ért hozzá. Szóval kb vissza lett dobva azzal, hogy "nemtom mi van." Igazából azóta nem jelentkezett a hiba, de voltam én már így régebben is. Ideig-óráig jó volt, aztán nyekk, beadta megint a kulcsot, nem tudni miért. Pedig aztán mindenféle teszten átment. Szóval előttem állt a választási lehetőség: több pénzt és időt ölök a régibe, közben pedig imádkozom, hogy jó legyen, vagy veszek egy újat. Nehéz döntés volt, nagyon, de végül x időnyi mérlegelés után úgy döntöttem, hogy legyen új. Elvégre már régebben is akartam venni, csak zsé nem volt rá. Hát most hajrá. Igaz nem érzem magam túl jól így sem, mert végül is a másik is használható és jó is lenne ha futnék vele még (ezen kívül is!) pár kört a szerelőnél, de... egy majdnem 10 éves gépről beszélünk. A szívemhez nőtt, szerettem, a mai napig szeretem. Viszon az is szempont, hogy tudjam használni. Most jobban, mint eddig. Le is írom miért.
Jelentkeztem egy képzésre. Esti és a szomszéd városban zajlik. Mert szeretem magamat kínozni. A régi-régi iskolámban van az oktatás, szóval nem idegen terepen vagyok és van még olyan tanárom is, aki régen is tanított. A társaság barátságos, igaz csak hárman vagyunk lányok, de ez nem meglepő, egy infós képzésről van szó. Szóval eddig mindennel meg vagyok elégedve, annak ellenére, hogy megígérték, hajtani fogunk és egyáltalán nem lesz egyszerű a dolog. Mondjuk nem is számítottam rá, hogy az lesz. Azzal az iskolával kapcsolatban semmi sem egyszerű vagy könnyű, ezt már megtanultam.
Érdekes volt oda visszamenni. A csudálatos tablóképem még mindig ott virít a tablóval és nemár. Tiszta gáz. A termek is megváltoztak, van, ami eléggé drasztikusan. Szóval nosztalgikus, de valahol kicsit meglepő is. Majd meglátjuk mi lesz ennek az oktatásnak a vége. Egyelőre van bennem kíváncsiság és lendület, érdekel amiről szó van és örülök neki, hogy megtanítanak ilyen dolgokra. Remélem ez a lendület kitart a végéig és átsegít majd a vizsgákon is. De addig még... addig még sok idő van. Heh, két éves. KÉT. ÉVES. ... Mondtam már, hogy szeretem magamat kínozni?
De ha már képzés. Megkaptam már azt is az okos emberektől, hogy ez a képzés nem ér semmit és hogy semmit nem fogunk tudni ha egyszer végigjárjuk. Egy szakmunkás bizonyítvány amúgy is többet ér, azok legalább tudnak valamit, ha a munkahelyen odaállítják őket a munkaterületre, mert van gyakorlatuk, nekünk nem lesz, mi nem tudunk majd ezzel kezdeni semmit. Ok, hát nem tudom... Ha egy atomjaira szétszedett gép összerakása nem gyakorlat, akkor nem tudom mi az. Vagy egy program megírása. De mégis, a kedvencem az egészben az, hogy azok az emberek mondják ezt, akik baromira nem tudják mit csinálunk azon a képzésen és ennek ellenére tudják, hogy semmit sem ér és a jövőben sem fogunk menni vele semmire. Jövőbe látás lv100. Ha nekem ilyen képességeim lennének, pénzt kérnék érte.
A másik kedvencem: minél több papírod van, annál hülyébb leszel. Lehet, hogy a szakmádban pro leszel, de az élet dolgaihoz nem fogsz majd érteni semmit. Ehm, oké. Akkor hülye leszek. Ez van. Ez a duma meg azoktól hangzik el általában, akik max a 8 általánost elvégezték, HA elvégezték. Ezer bocsánat, hogy képzésre merek járni, még én érezzem magamat rosszul miatta meg titkoljam, mert megszólnak érte. Nem is csodálom, hogy a nagy elmékből őrült tudósok lesznek akik elzárkóznak a világ elől.
Oh, de nem ért még véget a sor. A következő: te nem lehetsz fáradt, neked bírnod kell, mert te fiatal vagy. Ahham. Én mindig mindenhol legyek ott, én mindig mindenkinek álljak a szolgálatára, ne aludjak, ne pihenjek, pörögjek egész nap, mert én fiatal vagyok és nekem BÍRNOM KELL!! Szóval fiatalnak lenni annyit jelent, hogy élőholtként elviseled mások baromságait és még jó képet is kell vágnod hozzá, non-stop napi 24-ben, anélkül, hogy egyszer is kicsúszna a szádon, hogy jó lenne egy kis szünet. Ha meg más a véleményed, akkor te vagy a lusta szar, aki "nem csinál semmit" és "sosincs semmi dolga." Hát persze. Ja, mellette meg sajnálni kell szegény másik kollégát, aki dolgozott 4 órát, jajdenagyon elfáradt és haza kell mennie aludni... és fiatalabb, mint te.
Ezeket most csak azért szedtem össze, mert mindet megkaptam az elmúlt napokban. Ilyenkor úgy... nagy szeretettel nyakon tudnék baszni pár embert egy szívlapáttal. Már kezdem megérteni nem csak az őrült tudósokat, de a sorozat gyilkosokat is.
A nagy géptelenség idejében legalább volt időm másra is. Mondjuk... elkezdeni a Sailor Moon R-t. Nem tudom miért pont ezt, de ezt. Ehhez volt kedv. Igazából nem rossz, de az első évad eddig valahogy jobban tetszett. Vannak ebben is nagyon jó dolgok, meg nagyon jó ötletek, de... nem tudom. A csodálatos magyar szinkron az továbbra is a csodálatos magyar szinkron... Mondjuk néha eldönthetnék végre mi van, mert szerintem a szinkron készítői sem voltak tisztában egy-két dologgal. Nos, mindegy. Ez ilyen. Ez így nosztalgikus. Habár gyerekként sosem láttam. Úgy a felénél járok most.
Mivel sokat vagyok távol esténként is... jó, öt munkanapból három nap van délután / este is oktatás... Szóval mivel nincs annyi időm otthon, mint eddig, így a rajzolás sem megy olyan ütemben, mint eddig. Kicsit lelassult most ez a folyamat az oktatás miatt. Valahogy este, mikor hazaesek nincs sok kedvem már hozzá, csak enni, fürödni, meg aludni. Ettül függetlenül nem hagytam el, nem is tudnám, csak lelassult a folyamat az eddigi viszonyokhoz képest. Azt mondjuk nem mondom, hogy olyan sok dolgot tanultam volna, vagy jobb lettem volna. Türelem. Az év végén majd úgyis kiderül, hogy mi lett az eredménye ennek a közel egy éves projectnek. Azóta, hogy elkezdtem, már a 6. rajzos füzetemnél járok, yay. Ennek tükrében viszont eléggé gáz, hogy még csak ott vagyok, ahol. De... Türelem.
 
Hát gyönyörűek vagytok... de tényleg...
Azt hiszem ennyi elég lesz most helyzetjelentésnek. Ja, az oldal nagyon szarul mutat jelenleg nekem, majd... kezdek vele valamit. Vagy ki tudja. Ahogy lesz időm / energiám / kedvem.
- Yui, aki visszatért
Gabonapehely
Megérkeztem.
Ide is. Amúgy mindenhonnan el vagyok kicsit tűnve. Van ilyen, kell is ilyen, nem? De.
Mondjuk sok oka nincs, max annyi, hogy kifutok az időből és hamar vége lesz a napnak. Vagy én dőlök ki előbb és úgy jó érzés bedőlni az ágyba este kikészülten.
Elkészültünk a festéssel. A szobám után megtörtént a konyha, majd a fürdő kifestése. Azok egyszerűen csak fehérek lettek, azok is voltak. Mondjuk nem sok változás látszik, de anyu erőlködött, hogy márpedig azt is kell. Annyiból jobb a helyzet, hogy legalább egyszer ki volt pakolva minden és ki volt alaposan takarítva. Nem arról van szó, hogy amúgy nem szoktunk takarítani, de pl a szekrény háta mögött azért nem minden nap van kisúrolva. A szobácskám [kövirózsa] színt kapott és nagyon boldogságos vagyok vele. Olyan világos lett. Örülök, így teljesen másképpen mutat a szoba, több a fény. Kellett ez már nekem. A szekrények meg egyéb nehéz bútorok tolgatását, mozgatását én meg anyu végeztük. Akárhányszor ilyen pakolás van, egyenesen halálfélelmem lesz. Anyu mindig engem szúr ki ilyen hülyeségekre, de ezzel még nem is lenne probléma. Sokkal inkább az zavar, mikor cipekedünk aztán szólok neki, hogy nehéz, nem tudom tartani, vagy csúszik a kezem, nem találok normális fogást, erre ő: bírod még, nem rakjuk le... És akkor ezt eljátsza veled miközben a bútort viszitek fel az emeletre és te mész alul. Nem egyszer volt már ilyen és tiszta fóbiám van már. A másik a létra teteje. Oda is az esetek többségében nekem kell felmenni, hogy kifessem a sarkokat ahová nem ért be a hengerrel. Utálom a létrát, főleg ha kapaszkodni se tudok sehova mikor fent vagyok. Bár akkor is kiver az ideg mikor anyám szórakozik ott a legtetején. De a lényeg, hogy végre vegeztünk vele.
A napokban bebizonyosodott, hogy nekem meg fiatalabb unokahúgomnak nem szabad se OBIba, se JYSKbe menni. Mint a hülyék, beszabadulunk és legszívesebb felvásárolnánk mindent. De a Libri is dettó ugyan ez. Hirtelen felindulásból vettem is végre magamnak egy irodai széket. Ha már akciós volt. Amúgy is már kikopott a seggem a másikon, szerencse, hogy még nem esett össze az a szék. Össze is raktam magamnak, mert én olyan ügyeske vagyok és... meg vagyok elégedve magammal. xD Végre nem esek le majdnem a székről. Más lányok ruhákat vesznek, meg cipőket, smiket, stb, én meg... berendezést, könyvet meg írószert. Van ez így.
Csodával határos módon eljutottam addig, hogy animét nézzek. Először is lepörgettem a Sailor Moon első évadát. (A régit!) Igen, Sailor Moon. Azért néztem meg, mert először is, egyszer már x éve elkezdtem és nem fejeztem be. Szóval elkezdtem megint, hogy tudjam is, hogy hogyan végződik. A másik dolog pedig az, hogy... ez egy igazi klasszikus. Én, aki szereti a retro dolgokat, meg a régi animéket, nem hagyhattam ki. Tudni akartam mi ez, része akartam lenni ennek az élménynek. Hát sikerült. Nem hazudok, élveztem. Miért? Mert lehet, hogy sok helyen eléggé WTF volt, de szórakoztatott. Ez a lényeg. Sok olyan dolog volt benne, amire érdekesen néztem, vagy éppen logikátlannak tűnt (anime logika), de a sorozat ettől függetlenül mindig elérte, hogy szórakoztasson, lekössön. Jók voltak a karakterek, a történet sem volt rossz, a beszólások betaláltak sokszor nem is kicsit. Van benne valami különös, amit csak akkor érez az ember ha végignézi. A cukormázas felszín alatt ott van a történet melankólikus oldala is ami számomra komolyabbá tette és kiemelte ezt a sorozatot. Magamon is meglepődtem, mert nem vagyok egy romantika párti, de Usagi / Serenity és Mamoru / Endymion szerelme valahogy... tudjátok. Sikerült a sorozatnak átadni úgy, hogy még egy olyan romantika ellenes, mint én is átérezze. Összeségében, egy jó élmény volt. Még... az utánozhatatlan magyar szinkronnal is. A Moonlight Densetsu pedig beleégett az elmémbe. Epic. Tervezem majd tovább is nézni, ha... egyszer eljutok odáig.
A másik anime, amit rekord idő alatt sikerült megnéznem, az a Dororo volt. Imádtam az elejétől a végéig. Egy Tezuka manga idei anime adaptációjáról van szó (van egy régebbi is). Időközben a mangát is megtaláltam és elolvastam. Nem volt rossz, volt, hogy a két adaptáció teljesen másféle fényben tüntette fel a karaktereket, a történetet. Izgalmas és érdekes a téma, az egész. Ajánlani tudom. Nem hiába, Tezuka értett ahhoz, amit csinált, nézzetek rá ha van időtök.
Mint azt az előző bejegyzésben is emlegettem, olvastam. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Jonas Jonasson). Sikerült befejezni a könyvet és meglepődni is sikerült a végén. Nem erre számítottam, de kijelenthetem, hogy szerintem jobb volt, mint a film. Ami persze nem meglepő, mert általában így szokott lenni. Ettől függetlnül hálás vagyok a filmnek, mert megismertette velem ezt a történetet. Már eleve a főszereplő fel tudja kelteni az ember figyelmét, egy 100 éves ember? Ebből nem lehet jó könyvet írni... Vagy mégis? Jonas Jonasson bebizonyította, hogy mégis. A 100 éves Allan már magában egy érdekes ember, erre pedig még rájött a többi ugyan annyira érdekes karakter, plusz egy izgalmas történet. A szórakozás garantált. Olvastam néhány helyen, hogy Jonas Jonassont Rejtő Jenőhöz hasonlítják. Igazából ez is nagy szerepet játszott abban, hogy megvettem a könyvet, mert nagyon szeretem Rejtő írói stílusát. Viszont miután elolvastam, azt kell mondjam, hogy Jonas Jonasson stílusa is szórakoztató, de Rejtő írásai valahogy jobban elérik a kívánt hatást. Azt azért túlzás állítani véleményem szerint, hogy Rejtő szintjén lenne. A humoruk hasonló, de ennyit tudok mondani. Rejtő írásai jobban betalálnak és kifinomultabban használja ezt a humoros stíust, amit mindketten képviselnek, ki-ki milyen szinten. Tetszett, hogy a könyv cselekménye két szálon futott. Egyrészt megkaptuk Allan múltját, másrészről pedig a jelenben történő dolgokat. A legvégén pedig találkozott a jelen és a múlt. Itt Jonasson ötletesen beszúrta a könyv végére a legelső fejezetet, majd megkaptuk az utolsó, lezáró fejezetet, ami megjegyzem, meglepetésekkel zárult. Szóval tetszett a felépítés is, érdekességet vitt bele a jelen és a múlt váltakozása. Főleg, hogy Allan jellemét, karakterét inkább a múltbéli fejezetekből ismerhettük meg jobban. A történetnek van második része is, vagy legalábbis könyvben már van, A 101 éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik. Mondtam már, hogy imádom ezeket a címeket? De most tényleg, felkeltik az olvasó figyelmét. Majd meglátjuk ez hogyan fog tetszeni. Bár kétségem sincs afelől, hogy Jonasson tovább képes fokozni az őrületet.
Egyébként a háttérben már nekikezdtem x bejegyzésnek, csak egyiket sem sikerült befejezni. Elfogyott az ihlet, a betű, a gondolat, a nemtom. Pedig szeretnék témázni már végre, csak valahogy sosem tudok a végére jutni a dolgoknak. Mondjuk a dologhoz tartozik az is, hogy eléggé sokmindent csinálok. Próbálom összeszedni magam, hiányzik, hogy km-es véleményeket írhassak. Valahogy csak úgy bennem van. Ide csak megszokásból írok. Azért, mert ha nem írok sokáig, akkor hiányozni kezd. Még akkor is, ha nincs különösebben semmi témám.
Időközben rajzolás is történt. Kicsit jobban elkezdtem rágyúrni a természeti dolgokra. Ezeket meg is mutatom most. Hát, eddig jutottam. Mindenesetre jobban megy, mint régebben. Legalábbis ezt érzem. Most már ha nekiállok valamit rajzolni, akkor nem csak random húzogatom a vonalakat, hogy így talán jó lesz, hanem van már valamiféle kép a fejemben arról mit akarok és tudom is, hogy melyik vonalat hogyan kell húzni, hogy az úgy is nézzen ki. Vagy legalábbis az esetek többségében. Gyorsabbak lettek a mozdulataim is amik ugyan nem javítanak a minőségen, de... ez is valami. Továbbra is kísérletezgetek, firkálgatok, gyakorolgatok, megpróbálok új dolgokat tanulni. Csak lassan megy ez is.
1) - 4) Természet rajzolási képességeim jelenlegi állása. (Nem, nem tudok egyenes vonalat húzni...) Az az egymagában álló fa eléggé nyomi lett, jobban mondva a törzse. Miért van az, hogy teljesen nyilvánvaló hibákat csak akkor lát meg az ember, miután már kihúzta a rajzot?
5) Oldal profil gyakorlása
6) - 7) Eredeti vs. pixel verzió. Mondjuk mindegyik egy anatómiai szégyen, de gyakorlásnak nem volt rossz. (Direkt nincs vége annak a pálcának. Akart vége lenni, de végül nem lett vége.) Az idióta beállítások szakértője vagyok, mondtam már?
  
  
Kipakoltam a régi rajzos mappáimat is! Miután sikerült túllépnem azon, hogy majdnem sírva fakadjak a látványra, összeszedtem magam én kirakosgattam azokat a darabokat amik a totális vizuális katasztrófa címszó alá estek. Azaz egy hatamas kupacot. Aztán, hogy ezek a borzalmak némi hasznára is váljanak a világnak, megfogtam őket és beledobáltam a papíros szelektíves zsákba. Szóval ha egyszer majd újrahasznosított papírból készült kéztörlőt, papírzacskót vagy WC papírt vásároltok, akkor jusson eszetekbe, hogy a rajzaim is benne vannak.
Ha már rajzolás. Néha elgondolkodok azon, hogy a rajzosok, akiket régen ismertem mit csinálhatnak most. Rajzolnak-e még egyáltalán. Olyanokra gondolok akik csak úgy hirtelen eltűntek. Egyik nap bezárták az oldalt és azóta nem hallunk felőlük, vagy az egyik ismerősöm akinek hiába írtam, nem válaszolt azóta se az üzeneteimre. Pedig úgy szerettem régen nézni ahogyan rajzol és olyan jól is ment neki! Szomorú lenne ha ezek a tehetséges emberek befejeznék az alkotást. Igaz tudom, a világ jelenlegi helyzete nem arra van tervezve, hogy az ember azt csináljon amit akarjon. Legalábbis többnyire.
A játékom tekintetében is csiga tempóban, de haladok. Leírtam a történet vázlatát. Az elejétől a végéig. Nem fejtettem ki minden pontot, de megvannak a fő vonalak. Még egyszer mondom, az elejétől a végéig. Ez nálam nagy szó. Egy történet, amit le tudtam vázlatoni végig és értelme is van. Whoa. Ilyen még nem történt. Örülök magamnak és reménykedek benne, hogy nem bukkannak fel újabb logikai hibák. Ha már a meglévőket sikerült elsimítani végre. Most áttérhetek a részletek kidolgozására. Ez még egy nagy kihívás lesz. De ha eddig eljutottam, akkor csak nem fog kifogni rajtam. Remélem. A script írás amúgy kicsit megfeneklett, mert utolértem magam, azaz elértem azt a pontot, ahonnan már nincs meg konkrétan merre tovább. Ezért álltam le és vázlatoltam le az egészet, vittem tovább a cselekményt. Nem könnyű, emberek.
Ennyi mindent tudtam most írni. Illetve tudnék még többet is, de akkor már túlontúl hosszú lenne ez a már amúgy is hosszú bejegyzés. Érjük be mára ennyivel.
- Yui
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
