Áldás, békesség.

El vagyok ám tűnve, de rendesen. Ennek igazából... nincs sok oka. Játszok, kertben vagyok, elvagyok a magam dolgaival amik úgy különösebben nem köthetőek nethez. Ez egy ilyen időszak most, befordultam a saját kis dolgaimhoz, ami igazából nem feltétlenül rossz, legalábbis nekem. Ezen kívül pedig nagyon fáradt szoktam lenni már elég korán (ha nem egész nap), nemtom mi van velem. Lehet tényleg vérszegény vagyok. xD

Nemrég családunkban lakodalom történt és persze hivatalosak voltuk. Unokatestvéremről van szó. Igazából már annyi lakodalomban voltam az életem során, hogy annyira már nem tudnak lázba hozni. Ez az "elmegyünk és kész" kategória. Félreértés ne essék, szeretem a családom és hihetetlen mennyire szeretünk mulatni, de ez valahogy most nem talált meg jókor. Nem is az emberekkel volt bajom, rokonaimmal sosincs, szeretek közöttük lenni. Inkább csak az volt a probléma, hogy nagyon fáradt voltam és a fejem is fájt, szóval annyira nem tudtam élvezni a dolgot, mint kellett volna. Ettől függetlenül szép volt, aranyosak voltak.

De ha már itt tartunk, én eldönöttem (még régebben), hogy ha egyszer az életben valamilyen csoda folytán lesz egy párom, és a házasság is szóbakerül majd közöttünk, én aztán nem tartok lakodalmat. Megfogjuk egymás kezét, felballagunk pár emberrel az anyakönyvi irodába, aláírjuk a papírt és viszlát. Nem kell buli, nem kell felhajtás. Igazából nagyon költséges dolog. Lehet csak azért nem kell? Valljuk be, igen. Maga a ruhák egy vagyon, erre rájön a hely bérlése ha olyan lesz, mert nekünk itthon nincs annyi helyünk, akkor a kaja, a díszítés, a zenekar, a sorolhatnánk még. Arról nem is beszélve, hogy én lennék a mennyasszony, azaz több mint egy napig nem aludhatnék, mert ide kell ugrálni, oda kell ugrálni, pakolni, vendégeket várni, búcsúzkodni tőlük stb, stb, stb... Útközben meg valahol meghaltam.

Én amúgy sem az a fajta lány vagyok akinek minden álma, hogy jaj, majd egyszer szép ruhában ott rohangáljak, én ettől nem vagyok elájulva. Még a saját szalagavatómra se mentem el, pedig azért a lányok meg vannak veszve általában. Drága ruha, csillogás, ékszerek, deszépvagyok. Oké, valakinek ez az igénye, nekem távolról sem. (Ennek ellenére, az eleganciát szeretem. De ez meg nem ugyan az.) Amíg ti szép ruhában rohangáltatok én valószínűleg a kinyúlt pólómban meg a melegítő nacimban videójátékoztam. True story. Bár... volt annak több oka is, hogy miért nem mentem el, és most nem csak a felhajtásról beszélek. Lényegtelen már, régen volt. Szóval nem igényem, hogy beöltözzek hercegnőnek, a smiket pedig el sem tudom viselni a képemen. Egyszerűen ha ki vagyok festve, kellemetlenül érzem magam és alig várom, hogy lemoshassam magamról. Úgy érzem hülyén nézek ki és ronda vagyok vele. Pedig az ellenkező hatást kellene hogy elérje. xD Valószínűleg csak nem szoktam meg. Soha nem használtam ilyesmiket és a családomban hiába van 2 nővérem, tőlük sem azt láttam, hogy minden reggel 20 percet kell tölteni a fürdőben smiket csinálva. Ha volt valami esemény, akkor valami nagyon szolid dolgot feldobtak, de ennyi. Anyukám pedig sosem használt ilyeneket. Én ezt láttam, ezt szoktam meg, ezt tanultam meg és nekem nem is hiányzik. Számomra csak felesleges időpocsékolás ezért ácsorogni a tükör előtt minden reggel. Azt mondjuk nem tudom megítélni magamról, hogy szükségem van-e ilyemire. Sosem tartottam magam annyira szépnek. Lehet azt mondani, hogy igénytelen vagyok, de minek tegyek fel valamit ha nem érzem magam jól vele? Mert ez a lányok sorsa. ... Nem. Bár ha valaki csak azért tart igénytelennek, mert nem használok smiket, arról is van egy véleményem.

És jöjjön most egy kis fejlesztői részleg!

Mostanában elkezdtem amatőr játékokkal játszani mikor időm engedi. Beszélek itt mondjuk a magyar frontról is. Ez arra volt jó, hogy egyrészt megismerjem az embereket, akik elkövették ezeket a játékokat, megismerjem a határokat ezen a területen, és tanuljak az ő hibáikból, megnézzem, hogy milyen egyedi ötletekkel álltak elő és mivel tették szórakoztatóvá a játékaikat. Szóval az élmény mellett azért ez egy úgymond "tanulmányi út" is volt. Voltak olyan játékok, amiket élveztem és örömmel gondolok vissza egy-egy jelenetre, de volt olyan is, amitől már agyfaszt kaptam rövid távon is. Én azért tartottam magam ahhoz, hogy ha elkezdek valamit, akkor be is fejezem, hiszen nem nagy játékokról beszélünk, de... igen, szeretem magam kínozni. Arról nem is beszélve, hogy régen rossz az a játék ahol minden szobában menteni kell, mert sosem tudhatod, hogy a következőből kijutsz-e bug nélkül. HA kijutsz. Kellett már mentést visszatöltenem azért, mert beszart a játék. Nem is egyszer.

Ezen tapasztalatokkal felvértezve haladtam tovább. Azaz írtam tovább a scriptet és közben csinálgattam kicsit az adatbázist, felszereléseket írtam meg, side questeket találtam ki, ilyesmi. De lassan azt érzem, hogy ebből visual novel lesz argentín szappanoperákat megszégyenítő csavarokkal (na jó, ez túlzás), nem RPG, annyit pofáznak benne. xD Levágni meg nem akarok a párbeszédekből, mert akkor hiányozni fognak információk a játékosok számára. Az csak egy dolog, hogy én átlátom a dolgokat (a legtöbb esetben...), de arra is gondolnom kell, hogy a játékos számára totál ismeretlen az én történetem és neki igenis el kell mondani mindent, hogy érteni és élvezni tudja ami történik. Viszont mindezt tegyem meg úgy, hogy ne legyen hosszú és szájbarágós. Próbálom a legtöbbet kihozni a jeleneteimből, hogy azért egy párbeszéd lényege ne csak az információ csere és közlés legyen, hanem megmutassam közben a karaktert is, megismertessem a játékossal. Ez a rész sem álom, de a nehezének még neki sem álltam. De addig nincs baj, ameddig haladok. Ha lassan is megy. Arról nem is beszélve, hogy ha meglesz egyszer a script, akkor azon át kell menni megint, hozzáadni dolgokat, kijavítani dolgokat, átnézni, összevetni nincs-e logikai gubanc. Most csak az első verzió fog elkészülni, ezt kell majd még csiszolgatni a későbbiekben, hogy összeálljon normálisan a kép.

Rajzolás terén továbbra is gyakorlom a szakmát. Illetve próbálom, ahogy kitelik tőlem. Tovább ismerkedtem az anatómia csodálatos világával, több-kevesebb sikerrel, természet istenanyánk gyönyörű fáival, több-kevesebb sikerrel, az architektúra (és perspektívák) rejtelmeivel... több-kevesebb sikerrel.

1) Ez itten egy design lenne kérem szépen. Színezve. Whoo~ Utólag mondjuk rájöttem, hogy egy-két részét másképpen kellett volna megcsinálni, de akkor már mindegy volt.
2) Random reggeli firka, ne kérdezzétek.
3) Egyik nap unatkoztam és kiszíneztem egy régebbi rajzom, a maga gyászosan szar anatómiájával. ... Há színezni még mindig nemtok xD

Rájöttem egyébként arra, hogy én szeretek kertészkedni, kint lenni a kertben. Még akkor is ha csak gazolni megyek ki pl. Ha egyszer kijutok, akkor kint is ragadok egy időre. Leeszem az epret, kihúzgálom a gazakat, megszemlélem a virágokat, melyik növényecske hogyan nől, meglesem a békákat hátul a "tónál" stb (én nagyon szeretem a békákat~). Valamiféle "terápiás" hatása van ennek, mert olyan megnyugtató ez az egész. Sok-sok zöld, csiripelnek a madarak, meg hallod ahogyan a szél fújja a fák lombját, a bokrokat, brekegnek a békák. Vettem idén sárgadinnye magokat és szépen kinőttek. Nemrég ültettük át őket a kis tejfölös dobozokból a kertbe. Úgy tűnik jól érzik magukat. Remélem megmaradnak. Az áfonya bokrocskáimon rengeteg pici, még éretlen áfonya van, alig várom, hogy beérjenek. Emberek, jó dolog növényeket nevelni, gondoskodni valamiről. Menjetek ki a kertbe, jót fog tenni a lelketeknek.

Én egy panel lakásban valószínűleg meghalnék. Nem bírnám ki egy nagyvárosban. Faluró gyüttem.

Nem is jut hirtelen más eszembe amit írhatnék. Max annyi, hogy szokásos módon, ha éppen szökőévente egyszer kedvem támad mangázni vagy animézni, akkor tuti biztos, hogy pont az nincs fent végig, amit meg akarok nézni / el akarok olvasni. Egyre több az ilyen, ez bosszantó. Ha elkezdek valamit, akkor végig akarom nézni / olvasni! De ez luxus úgy tűnik. Megértem én, hogy az emberek azt akarják, hogy menjek, aztán vegyem meg, meg is tenném én, de olyan rohadt drága a dolog szállítási költséggel együtt, hogy vegye meg aki milliomos. Főleg egy teszem azt 10 kötetes manga esetében, hajjaj. Úgyhogy megyek és szenvedek tovább. Vagy nekilátok intenzívebben keresni. Ne mondják már nekem, hogy egy 1967-es manga nincs fent végig sehol... Nem is akármilyen, egy Tezuka manga! Ahj... Elkapott megint a retro láz, igen. Folyamatosan abban vagyok.

Ennek jegyében pedig kaptok egy régi muzsikát is.

- Yui, aki retro lázban van

Szép jó... reggelt / napot / estét. Amelyik szimpatikus.

Emberek, azt se tudom hol állok. Ha van valami kis szabadidőm, egyből kihasználom és csinálok valamit. Rámjött ez a hullám. Meg amúgy is. Annyi dolog van, amit ki szeretnék próbálni, meg szeretnék csinálni. Néha már úgy érzem, hogy túl sok ez nekem is, de leszarom. Ha most nem csinálom meg, akkor mikor? A későbbiekben méginkább nem lesz időm meg energiám ezekre, szóval élvezem a dolgos napokat. Egyébként is nagyjából úgy szoktak telni a napjaim, hogy hazajövök munkahelyről, megiszom a kis kávém, aztán puff, este lett. xD Én meg csak ülök, aztán nézek, hogy ma se jutottam túl messzire az eltervezett dolgaimban.

Egyik hétvégén viszont rávettem magam, hogy átnézzem a polcaim és kidobáljak mindent, ami már nem kell vagy éppen olyan dolgokat, amik csak zavarnak és rossz emlékeket idéznek. Szóval valamilyen szinten csináltam egy nagytakarítást az életemben. Bár a szekrények még visszavannak. De ez is már egy teljesítmény tőlem, mert jóideje halogatom én ezt már. Takarítás közben megtaláltam a rééégi rajzos füzeteimet és újfent letagadom magam. xD Néha elgondolkodom rajta, hogy mit gondoltam akkor. A tudat pedig, hogy ezt más is látta, egyenesen fájdalmas. Aztán évek múltán valószínű a mostani rajzaimról is így fogok vélekedni. De ha úgy vesszük, ez nem baj, mert így legalább látszik, hogy fejlődök... Igaz? Remélem.

Ha már itt tartunk. Írtam, hogy elkezdtem ezt a minden nap rajzoljunk dolgot. Megy is szépen, még akkor is ha csak két vonalat húzok. Bár ennek igazából úgy van értelme, ha az ember nekilát és oké, rajzol, de közben új technikák után néz, megtanul ezt-azt, majd ezeket gyakorolgatja napról napra amíg rutinná nem válnak és be nem épülnek a megszokott stílusába. De mivel én mindig este állok neki ennek, jobban mondva a legtöbb esetben (mert hát akkor van időm rá), így nem mindig sikerül valami újat belevinni. Sokszor tényleg csak két vonalat húzok, mert alig látok már az álmosságtól és örülök ha nem fejelem be az asztalt. Azért próbálkozok, ez is valami. Ezeket sikerült most kiválogatni, a sok szörnyszülött közül.

1-2) Lunám. Ez a két kép még egész elviselhető lett róla. A második képen a fej formájávan nem vagyok teljesen megelégedve, de úgy voltam vele, hogy ha belejavítok, akkor az minden lesz, csak nem javítás. Sokkal inkább elbaszás.

Ehm... ennyi! Tudom, ahhoz képest, hogy minden nap csinálok valamit, ez nevetségesen kevés. De azt vettem észre magamon, hogy a rajzokat, amiket régen kiraktam volna, most nem akarom. Úgy értve minőségileg nem tetszik már úgy, mint régen tetszett volna ("régen" értsd: pár bejegyzéssel ezelőtt). Ezen kívül a legtöbbje csak vázlat. Emberek, épületek, tárgyak, ilyesmi. Ez nem nagy szám, ez semmi. Tanulási folyamatnak jó, de arra nem, hogy most itt mutogassam. Tiszta gáz vagyok. xD Egyre többet tudok, mégis úgy érzem, hogy egyre csak hátrafelé megyek. Régen több dolgot osztottam meg. Bár tudom, a minőség és a mennyiség azért nem mindegy. Nem mintha ezek a most feltett rajzok olyan minőségiek lennének, de inkább rakok ki egy-két ilyet, mint x vázlatos vagy béna akármit. (Ezek is azok, de nem gáz...)

Az új design is úgy készül, mint a hátramenet, mert mióta írtam, hogy elkezdtem, azóta rá se néztem. Majd lesz valami. Mindenképpen meg akarom csinálni, csak lehet kell még majd neki... ehm, pár hónap... év... xD Igazából csak azért "macserás" úgymond mert a hátteret is én akarom megrajzolni és nincs sok kedvem nekiállni sajna, pedig szerintem jól nézne ki... de most mással vagyok elfoglalva.

Ami a játékomat illeti... belemerültem a script írás csodálatos világába. Ilyenkor jön csak rá az ember ha hiba van az egyenletben. Mit kell átírni, milyen logikai hibái vannak a dolognak. Igazából nem lenne kötelező nekem ilyet írni, mert fejlesztés közben is hozzáadhatnám a szöveget, de én ahogy írom, úgy alakítom ki végső formájára. Aztán onnantól már csak a kódok megírása van hátra és a szöveg beillesztése. Szóval valamilyen szinten duplán dolgozom, de szerintem így sokkal tisztább a munkám és átláthatóbb, ami nagy szó. Arról nem is beszélve, hogy ha elrontok valamit, akkor nem a kódokkal kell bűvészkedni. Még nem csináltam ilyet és most próbálok rájönni mit hogyan, kikísérletezni, hogy milyen módszerek válnak be nekem amikkel gyorsan és hatékonyan tudok dolgozni. Ez a megoldás eddig tetszik, segít jobban átlátni a dolgokat. A szöveget először egy txt-ben kezdtem el írni, de hamar rájöttem, hogy kissé átláthatatlan, így kellett keresnem egy olyan programot, amivel elérhetem, hogy könyebben lehessen tájékozódni a szövegben. Esetleg kijelöléseket használni, stb. Így esett a választásom a Notepadra. De nem ám akárhogyan, Pascal módban. Nagyjából még emlékszem egy-két dologra, amit programozás órán tanultam, és tudtam, hogy a Notepad ismeri a Pascal nyelvet. Szóval ha abban a módban írok, akkor (mint programozást megkönnyítő funkció) kijelölhetek bizonyos dolgokat bizonyos parancsokkal, jelekkel. Így történt, hogy megjegyzésnek állítottam a cselekmény részt, ami így szépen eltér a párbeszéd részektől. De a legnagyobb öröm, hogy összecsukható kis részeket csinálhatok a Begin - End parancsokkal. Yay. Tökéletes, pont, ahogyan az kellett nekem. Így már minden "fejezetem" egy összecsukható kis szövegrész. Mennyi eszem van, emberek, olyan kis ügyeske vagyok. Na jó... Szóval halad ez a rész is. Tulajdonképpen... büszke vagyok magamra, hogy eddig sikerült egész logikusra írni ezt a történetet. Nem könnyű emberek, nem könnyű.

A [Kathryne]től kapott kihívás sajna nem készül el, ne öljetek meg. Nincs sok időm emberek, úgy meg nem akarom megcsinálni, hogy x idő elteltével kerül csak ki, mikor már senki nem is emlékszik rá, hogy történt egy ilyen. Az úgy olyan kellemetlen. Hitegetni meg senkit nem akarok, még saját magamat sem. Szóval sajnálom, de ez most elhavazás miatt nem lesz teljesítve. Úgy éreztem le kell írnom ezt, mert szó nélkül hagyni a dolgot bunkóság. Én már csak ilyen vagyok. De az, hogy gondolt rám, jól esett, köszönöm!

Egyik délután megembereltem magam és azt mondtam, márpedig megnézek egy filmet. Már csak azért is, mert kb szökőévente szoktam filmet nézni, mégis van olyan, ami érdekel. Csak megint ott tartok, hogy sok esetben inkább valami mással foglalkozok ez helyett. Ezért áll az Initial D második évada vagy egy éve már... Igen, folytatni kellene. Kellene. Szóval végre x idő után rávettem magam egy filmre. De ha már filmet nézek, akkor ne akármilyet! Oh, nem, nem, én nem olyan vagyok. Amit előszedtem, az ezúttal az 1920-as német némafilm, a Caligari, avagy The Cabinet of Dr. Caligari. Vélemény? Nagyon tetszett. Oyan sok dolgot írhatnék most róla, hogy ezzel lenne tele a bejegyzés. Majd egyszer... írok erről hosszabba is, mert ez a mű igenis megérdemli. Remélem eljutok odáig. Addig is kaptok képeket, mert... mert a gugli képkereső is megkeresni nektek, de én is kirakom mert miért ne.

A történet mellesleg egy városkában játszódik ahol egyik nap a vásárban felbukkan egy érdekes, magát Dr. Caligarinak hívó ember a folyton alvó Cesareal. Miután Cesare tesz egy jóslatot, miszerint főszereplőnk barátja meg fog halni... a férfi tényleg meg is hal. De nem csak ő, gyilkosságsorozat veszi kezdetét a városkában. Francis így elhatározza, hogy elindul és kideríti, hogy mi történik és hogy ennek van-e bármi köze a titokzatos Dr. Caligarihoz vagy éppen Cesarehoz. A történet vége pedig az egyik legnagyobb plot twist amit életemben láttam. Zseniális.

Ezen felbuzdulva megpróbáltam tartani a hullámot és belevágtam még egy némafilmbe, ez pedig a Hands of Orlac (1924) volt. Igazából tetszenek ezek a német némafilmek. A Caligari jobban tetszett, de ennek is megvolt a maga varázsa és tetszett ahogyan megoldották a filmnek a végét. Mikor már elgondolkodtam rajta, hogy hogyan lehet vége, ötletesen lezárták és megoldották a felmerült problémát. Nem is gondoltam volna. A zene mellesleg tökéletes volt és fantasztikus. Feltűnően jó.

A film egy sikeres zongoristáról szól, aki egy vonat balesetben elveszti a kezeit. Ezek után az őt megmentő orvos kísérletezésbe kezd és ad neki két új kezet. Viszont ez a két új kéz egy kivégzett gyilkostól származik. Ennek tudatában Orlac lényegében frászt kap a kezeitől, tekintve, hogy ezek a kezek egyszer öltek. Úgy érzi, a kezek bűnbe viszik őt is. Ez mellett történik még egy gyilkosság is, rejtélyesen felbukkan a kivégzett bűnöző kése, az ujjlenyomatai a tett színhelyén. Attól függetlenül, hogy azok a kezek már Orlac kezei...

Mellesleg minkét filmben főszerepet játszott Conrad Veidt. A Caligariban ő volt Cesare, a Hands of Orlacban pedig Orlac. Az alakítása? Csak jót tudok mondani. Azt hiszem kedvelem ezt a színészt.

Volt egy érdekes "beszélgetésem" az egyik fickóval aki bejött hozzánk. Reklamálni jött, de mi nem tudtunk mit kezdeni vele, mert lényegében valamilyen szinten ránk tartozik a dolog, de mégse. Arról nem is beszélve, hogy kiderül a végén, csak bepróbálkozott a csávó, egyébként nem volt semmi alapja a mondanivalójának. Teljesen jó. De ami érdekes volt, az az, hogy megpróbált úgymond felszedni. Persze udvariasan lekoptattam. Azért durva, mert előtte a feleségéről magyarázott, aztán utána megkérdezte hány éves vagyok. Azt mondta, olyan 16-ra tippel. Foglaljuk akkor össze ezt az egészet. Itt van egy fiatal férfi feleséggel, aki bepróbálkozik egy (szerinte) 16 éves lánynál. Ok. ... Hova fajul a világ.

Nos, azt írtam legutóbb, hogy a Prince of Thorns kap egy külön bejegyzést majd. De nem fog. Miért? Mert már attól is elment a kedvem, hogy megint átrágjam magam rajta meg foglalkozzak vele egyáltalán. Letettem és nem szeretnék vele többet foglalkozni. A következő kötethez kapcsolodó plusz pár muti fejezetet a végén sem olvastam el. De azért röviden megfogalmazom a véleményem ami a bővebben részben található.

- Yui, aki el van havazva

Az egész ott kezdődött, hogy elmentünk Pestre. Én, meg nővéremék. Mászkálás közben pedig kikötöttünk egy könyvesboltban. Kisebb unokahúgommal tartottam és nézelődtünk a sorok között. Így bukkantunk rá Sarah Andersen egyik képregényes könyvecskéjére. Leültünk és elkezdtük olvasgatni, nézegetni, a vége pedig az lett, hogy megvettük unokahúgomnak. Aztán annyira megtetszett neki, hogy karácsonyra tőlem egy másik kiadványt kért. Megvettem neki a könyvet és itt volt nálam egy ideig, tekintve, hogy karácsony még messze volt. Szóval átlapozgattam addig én. Szeretem Sarah Andersen humorát és képregényeit, nagyon sok esetben visszaadják humoros formában a valóságot. A könyv végén lévő kis szöveg viszont meglepett. Aranyos volt, őszinte és inspiráló. Máshol még nagyon nem láttam tőle ezt a kis írást, mármint a neten. Szóval úgy döntöttem megosztom veletek.

Igazából mikor elolvastam... Jó érzés fogott el, mert tudtam, hogy ha odaadom ezt unokahúgomnak, akkor majd ő is minden bizonnyal el fogja olvasni. Fiatal még, de szokott rajzolgatni ezt-azt, és igazából örülök neki, hogy foglalkozik ezzel. Szeretem nézegetni a rajzait. Szóval mikor odaadtam neki a könyvet, reméltem, hogy ez majd egy kicsit bátorítani tudja majd.

Üdvözletem, csillagvirágok.

Kezdjük ott, hogy nem történik semmi, mégis történik valami. Eléggé érdekes ezt így kifejezni, de megpróbálom kibontani kicsit, hogy ti is értsetek belőle valamit. Napról napra úgy érzem nem történik semmi, leginkább csak a hétköznapi teendők, a hétköznapi dolgok ismétlődnek. Vagy éppen picit haladok ezzel-azzal, de mégis úgy érzem nem történik sok előrelépés az életemben, sőt, mondhatni semmi. De nem hibáztathatok érte senkit, csak magam. Mondjuk nem mintha hibáztatni akarnék bárkit is. Ha mindig csak ugyan azt csinálod, akkor ne várd, hogy majd más lesz az eredmény. Mondta egyszer nagyon bölcsen Einstein. És milyen igaza van. Lépni kellene, menni kellene tovább, de sokszor ehhez sincs kedvem. Ülök és várom a csodát, ami nem fog eljönni csak akkor ha felállok és elindulok. Ennek ellenére, csak ülök és azon gondolkodom, hogy el kellene indulni. De nem mozdulok. Vagy valami ilyesmi. Néha komolyan elgondolkodok rajta, hogy így mi lesz és be kell valljam, valahol megrémít ez a gondolat. Szóval inkább nem gondolkodom. De ez se megoldás. A probléma létezik attól függetlenül, hogy nem gondolok rá. De mindennek eljön majd a maga ideje. Ennek is.

Megint elmentem az angol guberásba könyvet nézni, de össze voltak már csomagolva visszavitelre. Mondjuk amúgy is csak az eddig meglévő könyvek voltak amik nem keltek el, szóval nem számítottam semmi új felfedezésre. A néni azért kibontotta nekem a csomagot, hogy nézelődjek ha akarok. Nézelődtem is. Még angol-kínai szótárat is találtam. Aztán végül találtam valamit, amit el is vittem, ez pedig az Alice Csodaországban volt Lewis Carroll-tól. Meglepett, de gyorsan meg is vettem. Eddig csak gépen volt meg, most már fizikai alakban is létezik nálam, méghozzá angol nyelven, yay. És még képek is vannak benne. Dupla yay. Ami a másik könyvet illeti, amit most olvasok... Ugye a Prince of Thorns (Mark Lawrence)... Erről itt most nem fogok írni. Egyrészt azért, mert van még belőle hátra valamennyi, másrészről meg annyira nem tetszik és annyira sok dolog van, amit meg tudok kérdőjelezni benne, hogy ennek nem elég pár sor. Ha írok is róla, akkor az külön bejegyzés lesz talán majd egyszer. De komolyan... minél többet olvasom, annál kiakasztóbb az egész.

Barangoltam megint kicsit GP világában és... Egyébként elképesztő, hogy még mindig vannak olyanok, akik napi meg heti frissítéshez kötik a cseréket. Lehet fel kellene ébredni, aztán észrevenni, hogy vannak olyan emberek, akik nem a neten élik az egész életük. Ismerek nagyon jó oldalakat, akik mégse frissítenek naponta vagy hetente sem, de a tartalom ami az oldalon van igényes és hasznos. Élnek azok az oldalak is, még akkor is, ha nincs minden nap friss. Hmmmm. Milyen érdekes, nem igaz? A minőségnek kéne az előtérben lennie, nem a mennyiségnek. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy milyen jók a 3 hónapig álló honlapok, mert nyilván nem. De azért eléggé abszurd ez a "napi egy friss" elvárás. De mindenki ahogy érzi. Nem szóltam bele, ez csak egy kis vélemény volt tőlem, a net egy pici sarkából. Itt se vagyok.

Történtek rajzolgatások is. Illetve folyamatban vannak, csak a minőség nagyon ingadozó. Lehet, hogy nem látszik, de úgy érzem tanultam egy-két dolgot, vagy legalábbis jobban megértettem. Azt, hogy ez hogyan jelenik meg a papíron, az egy másik történet. Gyakorolni kell a tanultakat, majd aztán szépen lassan ezek a dolgok beépülnek a rutinba és kialakul a saját verzióm is róluk. Aztán boldogság lesz. De nem aggódok, semmi sem történik villámcsapás gyorsasággal. Meg hát még mindig nem tudom mihez akarok kezdeni ezzel, szóval... meh. De nézzük sorba miket merek bemutatni a sok katasztrófa közül.

1-2) Még egy saját karakter, ő már konkrétan bele is van építve egy ötletbe. Fegyvere egy... napernyő. Mert kreatív vagyok és szeretem az abszurd dolgokat.
3) Ash megint. Gyakoroltam vele a felfelé nézést / fentről való ábrázolást. Hát, eddig jutottam.
4) Random póz, megint csak gyakorlásképp. Habár volt egy jelenet a fejemben, a további részeit nem dolgoztam ki. Már nem tudom miért nem.
5) Megint pixel vizekre eveztem és megszületett ez a kis szellem kisasszony (vagy mi). Az arca ötletem sincs hogyan lett ilyen, valami különös erő vezette a kezem mikor ezt megrajzoltam, úgy érzem. xD Igazából ez a rajz 3. vagy 4. verziója. Az előző verziókhoz képest egy kitüntetésre váró mestermű. A szoknyája mellesleg borzalmas. Azt majd tervezem egyszer újrarajzolni. Egyébként meg anatómia fail... (Bár mindegyiknél.)
6-7-8) Figure drawing pillanatok. Ezt csak azért, hogy lássátok, rajta vagyok az ügyön. Azt nem mondom, hogy jók... xD

Észrevettem magamon valamit. Én olyan 4-5 óra körül szoktam kelni reggelente. Lehet, hogy néha baromi nehéz felkelni, mert este viszont olyan 11 fele / után találok az ágyhoz, de valamiért a nehéz kezdés ellenére olyan könnyedén neki tudok állni szinte bárminek... Rajz, játék, akármi. Szinte jobban megy így félholtan, mint délután, estefelé. Jó, addigra már fáradt is vagyok, de reggel meg olyan, mint akit leütöttek. Ahhoz képest gyorsan összeszedem magam. Érdekes. A legrosszabb ebben az egészben az, hogy mire tényleg belejönnék és belemerülnék teljesen abba, amit csinálok, már menni kell dolgozni. Hétvégén meg az alvásra szánom a reggeli időmet, mert hétközben nem alszok sokat, szóval nem fogok hétvégén korán kelni és így... jahm, nem hiszem, hogy ez az alvási stílus ami nekem van annyira célravezető lenne hosszútávon. xD

Örömmel jelentem azt is, hogy a múzsám hazatért és megállíthatatlan. Nem tudom miért és mi van, de valahogy úgy érzem, hogy most aztán van inspiráció, vannak ötletek, van minden. Amire igazából szükségem is van, mert még ennél is nagyobb örömmel kijelenthetem, hogy a játékom kezd összeállni. Mármint papíron. De előtte elmagyarázom, hogy miről beszélek. Régebben megosztottam egy posztot a készülő művemről (bah, erős kifejezés), ami azóta rettenetesen óriási változásokon ment át a történet szempontjából. De nem bánom, mert jobb lett, mint volt. Igaz közben stílust meg műfajt is váltott, de nem gáz. xD Mondtam, hogy ez a dolog nagyon képlékeny, nagyon alakuló félben van, de ez benne a legjobb. Valahol ez a legjobb az egészben, mert úgy érzem, minden változtatással hozzáteszek valamit, amitől több lehet és jobb lehet. Ezt pedig nem lehet másképpen elérni, csak a idővel és tapasztalattal. Ha nullán vagy, abból nem tudsz létrehozni semmit. Ezért szoktam mindig azt mondani, hogy aki írni akar, az először is olvasson, aki játékot akar csinálni, az játszon. Hiszen ahogy az előbbi rajzos bekezdésnél is írtam, először meg kell tanulni az alapot, majd ha ez megvan, akkor utána már úgy rúgod fel ezeket a szabályokat, ahogy szeretnéd. Legalábbis én ezt vallom. Az mind szép és jó, ha az ember motivált, ha benne van a vágy, hogy alkotni szeretne, de ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Rengeteg, rengeteg dolog van amit mint olvasó, mint játékos, mint néző nem is gondolunk, pedig az alkotóknak végig kell menniük rajta és ezt csak akkor értjük meg ha mi is alkotókká válunk. De nincs semmi baj, nehézségek mindig vannak és lesznek is, a különbség pedig csak az, hogy minden újabb nehézséggel több és több tapasztalattal nézünk szembe. Aztán ha sikerül legyőzni, akkor ügyesek vagyunk, ha nem, akkor meg ideje megváltoztatni a tervet és megint nekiállni. Így tanulunk és válunk egyre okosabbá.

Látjátok milyen szépen eltértem a témától? Most kell megint nyitnom egy bekezdést, hogy leírjam végre, aminek nekikezdtem. Szörnyű vagyok. Szóval a játékom. Ami műfajt váltott. Meh. Nem mindenki tudja, de ezen kívül van még egy projectem. Egy réééégi, nagyon régi munka még évekkel ezelőttről. Szép emlékeket idéz bennem ez a készülő játék, mert lényegében ez volt az első, ezen keresztül kezdtem el elsajátítani a program használatát, ennél a projectnél szerettem bele ebbe az egészbe. Szóval... el nem tudom mondani milyen öröm látni, ahogy szépen lassan ez is összeáll. Azért is nagyszerű ez az egész, mert tudom, látom honnan indultam. Indulásom óta háromszor váltottam programot (jobban mondva verziót, kiadást), vagy 9 alkalommal írtam újra nulláról az egész történetet, vagy legalábbis ami megvolt belőle, folyamatosan változott a szereplő gárda nagyrésze, maga a felépítés, minden. Ha most előszedném a project legelső verzióját akkor szerintem minden lelki zaklatottság nélkül le tudnám tagadni, hogy azt én csináltam. Egy szégyen, egy nem találok rá szavakat. xD Gyík, béna, atomszar, gagyi, neménvoltam. Nagyon sok mindent nem tudok még és nagyon hosszú út áll előttem, mert lényegében még csak papíron léteznek az ötleteim, de igenis büszke vagyok magamra, hogy abból a trágyaléből eljutottam oda, hogy van egy kereknek mondható történetem és vannak ötleteim amikkel még akarom gazdagítani ezt az egészet.

Tudjátok, erről még nagyon nem beszéltem, de elmondom mert miért ne. Legyen hosszabb a bejegyzés, mert azt szeressük. xD Az elmúlt évek alatt (több-több-több év), sok ötletem született amiket szívesen megvalósítanék valamilyen formában. Mármint történetekről beszélek most itt. Csak a probléma mindig azzal volt hogy kerek egész legyen a dolog. Lehet, hogy van eleje, van vége, meg pár apró pillanat, de ezt még nem lehet egész, összeállt történetnek mondani. Ezért is vagyok magamra annyira büszke, hogy egyszer az életben valamit végig tudtam vezetni és le tudtam tisztességesen zárni. (Ugye előbbi játékos téma.) De ha jobban belegondolok, akkor soha nem tisztáztam magamban mit akarok ezzel. Oké, van ez az ötlet, de tulajdonképpen csak tengődik a fejemben, nem tudom mit csináljak vele, csak van. A játék azért is volt hasznos megoldás, mert ez már adott egy alapot, beszorította ezt az egészet egyfajta keretek közé. Így tudtam, hogy mire lehetek képes ezzel a programmal, mi a maximum amit kihozhatok vele, volt egy alapom, hogy hogyam működnek az ilyen fajta játékok, én hogyan szeretem ezeket a játékokat és ezek mind-mind alakították a történetet is valamilyen szinten, megtudtam ezáltal, hogy hogyan kezeljem, hogyan fogjak hozzá ehhez az egészhez. A gamer múltam (és jelenem) hozzáadott ahhoz, mit akarok és hogyan akarom, a szerepjátékos múltam pedig segített a karaktereim, a történet kibontásában. Habár ott sosem fejezetük be a történetet (sajnos, pedig a lelkemnek így utólag hiányzik ez), mert folyton pörgött tovább és tovább, azért megtanított pár dologra.

A probléma csak ott kezdődik, hogy ha egyszer idővel majd tényleg elkészülők és ott ülök majd a kész játékom felett... Minden bizonnyal félnék megosztani ezt bárkivel is. xD Hülyén hangzik igaz? Van valami, amin vért izzadva dolgoztam, és amire büszke vagyok, de mégsem merem megmutatni senkinek. Nyilván kapnék rossz kritikákat, mert semmi sem tökéletes, még akkor sem ha annak látszik, de biztosan lennének olyanok is akik legalább annyit reagálnának rá, hogy "elvoltam vele", "tetszett." Már ezért csak megérné. Talán. De igazából most teljesen mindegy miről beszélünk, nem vagyok elszállva a "műalkotásaimtól" és olyan ember vagyok (mint az alkotók legtöbbje talán), aki a másét mindig szebbnek meg jobbanak látja, aki mindig le tudja húzni a sajátját valamivel. Még akkor is ha csak egy mákszemnyi hiba van benne amit csak nagyítóval lehet megtalálni.

Huh. Nem is tudom hirtelen mit írhatnék még. Mostanában nagyon sok dolog megfordul a fejemben amiről nagyon szívesen írnék x oldalas véleményeket, kifejtéseket. Mint ahogyan a Samurai Jackel vagy a Humanoid Kikaiderrel is tettem régebben. Csak kellene idő, hogy tisztességesen átrágjam magam a témákon, megnézzem az adott dolgokat, játszak velük stb. Jópár dolog van a fejemben, csak idő hiányában belassult minden. Mikor felkelek, alig várom, hogy hazajöjjek és végre foglalkozzak az itthoni dolgokkal, a folyamatban lévő dolgaimmal, aztán mire oda jutok, este van és hamarosan kezdődik előről az egész. Talán ezért érzem úgy, hogy olyan gyorsan megy az idő, holott nem, csak pörgök és mindig csinálok valamit.

Így a végére pedig beszúrok nektek egy nem is olyan régen elhangzott párbeszédet:

Én: Ez a modern technika...
Kolléganő: Na hagyjál engem a modern technikával. És mi van ha beszarik a technika?
Én: Akkor beszarunk mi is.

- Yui