Üdvözlet.

Komolyabb változások nem történtek. Vagy mégis? Vagy mégse? Majd az idő eldönti.

Mire eljutottam oda, hogy írok, azt is elfelejtettem, hogy miről akarok írni. Szóval most jelen pillanatban úgy érzem semmi érdemlegesről nem tudok, habár napokkal ezelőtt még nem győztem sorolni magamban a témákat.

Túléltem a karácsonyt meg a többi hülyeséget és ezek után kínzás volt visszamenni dolgozni meg oktatásra. Gondolom vagyunk még ezzel páran így.

Nagy hirtelen sikerült játszani is egy kicsit. A Seiken Densetsu 3. részét vettem elő. Régen játszottam már vele, de nem jutottam messzire benne, habár nagyon jó játék. Letettem, nem is tudom már miért. Most ismét rátaláltam és ezzel a lendülettel bele is vetettem magam. Igaz kicsit sok nekem, hogy minimum háromszor kell kijátszani más és más karakterekkel, hogy tényleg láss mindent. Ez el tudja venni az ember kedvét, akármilyen jó is a játék. Azt viszont értékelem, hogy legalább kreatív és gondoltak a készítők az újrajátszhatóságra is. Ezen kívül a Castlevania - Harmony of Dissonancet vittem végig megint. Elég gyorsan végigpörgethető játék. Egy GameBoy játék pedig éppen megrendelés alatt van, nagyon boldog leszek ha egyszer megjön és működni is fog.

Történt olvasás is: Joseph Sheridan Le Fanu - Carmilla (1872). Igen, ezt már olvastam, csak akkor gépen és angolul, most viszont megkaptam magyarul igazi könyvként és yay! Jobb volt, mit vártam / emlékeztem rá. Emlékeztetőként: ez egy vámpír történet, ami jópár évvel megelőzte Bram Stoker művét, a Draculát (1897). Izgalmas volt összehasonlítani a két művet fejben. Laurát, mint mesélőt, szinte azonnal megszerettem. Mikor angolul olvastam, akkor valahogy nem fűzött hozzá semmi, de így újonnan előszedve igazán jó volt olvasni a stílusában elbeszélt történetet. Pont úgy, mint a Gépnarancsban Alex, Laura is úgy szól az olvasóhoz, mintha régi barátok lennének. Mintha egy baráti levelet írna neki. A negatív szereplő a könyvben persze Carmilla, aki a vámpír, de... Igazából ettől függetlenül szerintem ő is szerethető. Sok esetben egyenesen aranyos volt. Szerintem. És még valami. Vonzódott Laurához. Romantikus értelemben. Sőt, csak női áldozatai voltak. Hmm. Carmilla már csak ilyen. Érdekes volt olvasni Carmilla szenvedélyes jeleneteit. Volt bennük valami... Annyira őszinte volt és azt hiszem ez fogott meg benne, ezért olyan maradandó is az ő karaktere. Egy vérre szomjas, szenvedélytől fűtött vámpírnő aki a női áldozatokat lesi.

Olykor egyórai fásultság után az én különös és gyönyörű pajtásom megfogta a kezem és újra meg újra hevesen megszorította, lágyan elpirulva és olyan gyorsan lélegezve, hogy viharos lélegzetvételeitől ruhája libegni kezdett. A szerelmes lángolása volt ez; megzavarodtam tőle, gyűlöletes és mégis lenyűgöző volt, és mohó szemmel magához vont, és forró ajka csókokkal hintette tele az arcom, és szinte elcsukló hangon suttogta:
 – Az enyém vagy, az enyém leszel, és te meg én örökre egyek vagyunk. – Aztán hátravetette magát a székében, s én ott maradtam reszketve.

Ezt a könyvet mellesleg karácsonyra kaptam másik kettővel együtt: Douglas Adams - Vendéglő a világ végén és William Golding - A Legyek Ura.

Azt hiszem ideje számot adni a rajzos hülyeségemről is. Amit elkezdtem egy éve, hogy minél többet kellene. Igazából elég pozitív hatása volt ennek az egésznek. Kezdve azzal ugye logikusan, hogy többet foglalkoztam vele. Aztán folytatva azzal, hogy egy csomó mindent tanultam, amit vagy sikerült elsajátítani, vagy nem. Hát nem tudom. Néha sikerül, néha nem. Sok olyan dolgot rajzoltam, amit eddig hanyagoltam. Természet, tárgyak, lehetetlen beállítások. Mert miért ne. Ahhoz nem tudtam tartani magam, hogy minden nap rajzoljak, mert ez amúgy is abszurdum volt. Főleg miután elkeztem oktatásra járni. Azért este 8 után hazaesve nincs sok kedvem, agyi kapacitásom meg energiám firkálgatni. Ettől függetlenül szerintem elég jól teljesítettem, mármint magamhoz képest. Rajzokat nem mutatok, mert lehet, hogy fejlődtem (vagy nem), de annyira nem, hogy az mutogatható állapotban legyen. Amiket eddig hoztam, azokat is máglyán égetném el legszívesebben. Nagyon messze van még a cél, néha úgy érzem el sem tudom érni. Ami persze csak rajtam múlik, de van az embernek néha egy olyan pontja, mikor úgy gondolja, hogy elég volt és nincs kedve többet próbálkozni. Mikor már telefirkáltam vagy 5 lapot és egy ceruzavonás sem felvállalható belőle. Tudom, minden az én hibám, szóval egy szót sem szólhatnék. Elvégre csak rajtam múlik, hogy fejlődök-e vagy sem és mennyit. Csak... néha azért én is elfáradok. Azt talán szabad.

Rájöttem, hogy a legnagyobb oka annak, hogy sokszor csak tengődök a papír felett, hogy az esetek 90%-ban semmi elképzelésem sincs arról mit akarok rajzolni. Csak nekiállok firkálgatni. Ez nem jó. De nem tehetek róla ha nincs a fejemben semmiféle kép. Ha meg van, akkor elkezdek vázlatolgatni, a vége meg az lesz legtöbbször, hogy hagyom a fenébe, mert nincs kedvem kidolgozni normálisan. Jó azoknak akik képesek órákat ott ülni és szórakozni a színezéssel, meg a hátterekkel. Nálam ez csak ritkán fordul elő. Ha látom, hogy halott ügy, akkor nem is próbálkozok tovább, pedig kellene. Most (teszem azt) egy fiatal, kezdő művész ha kirakja a munkáját, amit vért izzadva tervezett meg és színezett ki, hiába rossz az anatómia, hiába folyik ki a szemünk a színektől, hiába pocsék az árnyékolás, mégis sokkal többet ér egy ilyen hibás, de befejezett rajz, mint egy bármilyen ami a vázlatolás folyamatában meghal, mert nem elég jó a művésznek. Legalábbis szerintem. Én pedig sajnos az a fajta ember vagyok, aki út közben megöli a munkáit, mert nem jók. Pedig nem így kellene. Sajnos visszatartanak a saját korlátaim. És ez is csak az én hibám, senki másé. Viszont nem könnyű levetkőzni ezt, egyelőre még a gondolat is taszít. Így viszont a jövőben sem fogok sehová jutni.

Hirtelen csak ennyi jutott eszembe abból a sok témából, ami a fejemben volt. Nem tudom hová veszett el az a sok gondolat.

- Yui, aki nem tudja, hiába gondolkodik