Régebben is akartam egy ilyen bejegyzést írni, de valahogy sosem jött össze vagy éppen elfelejtettem, nem volt kedvem km-es bejegyzést pötyögni, ilyesmi. De most rávettem magam, hogy akkor is megírom.

 

Röviden és tömören ami következni fog... Felsorolok ide pár alkotót akiknek a munkája nagyon megfogott valami miatt. Számítsatok egy csak japán listára. Ne kérdezzétek, nem direkt csak a japánokra mentem rá, de mit tegyen az ember ha egyszer az ő munkáik ennyire megfogtak? Így nem is ellenkezek, csak hagyom, hogy vigyen magával az ár. Ezeket a művészeket leginkább mangák, animék, játékok hatására ismertem meg, így megpróbálok kicsit kitérni ezekre a művekre is.

 

Kōji Kumeta

Egyik leghíresebb műve a Sayonara Zetsubou Sensei, aminek jómagam is a rajongója vagyok, nagyon szeretem. Persze ez végett is ismertem meg. Ez egy egyszerű, mindennapi iskolai életet bemutató manga... Ami nagy és hirtelen élesváltásokba megy át és vagy egy hatalmas abszurd hülyeség, vagy egy világ fontos dolgairól elmélkedő történet válik belőle pillanatok alatt. Nagyon random, nagyon sok referenciát tartalmaz politikai, közéleti dolgokra, vagy éppen más művekre (anime / manga / irodalmi művek). Kifordít minden témát amit csak ki lehet fordítani, a hagyományoktól kezdve a sporton át az öngyilkosságig. Ugyanis a főszereplő folyton öngyilkossági problémákkal küzd, hol azért, mert nem sikerült, hol azért, mert majdnem sikerült.

 

Igazából Kumeta stílusával az animén keresztül ismerkedtem meg, mert a mangát azt nem olvastam, animeként kezdtem bele a sorozatba. De mivel az animében hűen megőrizték az eredeti rajzstílust (volt már példa arra, hogy nem így történt, csak azért mondom), így igazából nem maradtam le semmiről mondhatni. Ami igazán megtetszett benne, az az egyszerűség. Ennyi. Nincs túlcsicsázva, nincsenek agyonra dizájnolva a karakterek, se a háttér, ami sokszor csak egy egyszerű minta vagy egy sima szín. Vagy éppen pont ezeknek a mintáknak vagy színeknek az érdekes használata adja meg a hangulatot. Tetszik ahogyan a hagyományos japán mintákat és ruhákat is felhasználja ebben a műben Kumeta, habár egy modern történetről van szó. Tudom, japánban a modern meg a régi dolgokat másképpen kezelik, de na. A stílus egyszerű és letisztult, a mangában még nagyon árnyékolást sem használ, mégis mutatós és szép, illik a történet nagyon random dolgaihoz. Bírom, hogy sokszor a karaktereket feketén, sziluettszerűen ábrázolja és csak a ruhájukat rajzolja meg normálisan. Ez nálam olyan igazi Kumeta stílus, csak mert így random mód nem láttam még nagyon ezt a megoldást.

 

   

 

Érdekesség, hogy az animében több ending is más rajzstílusban van megcsinálva. Plusz minden rész végén kapunk egy rajzot amit egy másik művész rajzolt az animének a történet szereplőivel, ezt is ugye a saját stílusukban. Szóval mondhatni ebben az animében aztán mindenféle rajzstílus megfordul.

 

 

CLAMP

Igazából nem egy, de több személyről van most szó, mert a CLAMP név alatt több mangaka dolgozik, akik összeálltak. Ezért nem is olyan egyszerű írni róluk, hiszen fogalmam sincs hogyan működik náluk a munkamegosztás és ki mit csinál és hogyan. Szóval inkább így összefoglaló név alatt említem őket. A dolgom még abból a szempontból is nehéz, hogy különböző műveik... tényleg különböznek, grafikára is kicsit. Nem annyira eltérőek, de azért nekem másak. Így kiemelek egy művet, ami igazán megfogott tőlük, ez pedig az xxxHolic. A másik ilyen a Chobits, de ezt most rakjuk félre egyelőre. Az xxxHolic egy modern környezetben játszódó természetfelettivel foglalkozó történet. Yuuko-san egy bolt tulajdonosa ahová csak azok találnak oda akiknek van valamiféle kívánságuk. Yuuko-san pedig teljesíti ezt nekik valamiért cserébe. Ez nagy vonalakban a történet, persze vannak itt még dolgok.

 

Nagyon tetszik, hogy a manga néhol minimal grafikával létezik. De tényleg. A lányok nagyon jól bánnak az árnyékokkal is, bár csak akkor használják, mikor valami olyasmi történik, mondjuk dráma van éppen. A karakterek egyszerűen vannak megformálva, még akkor is ha éppen természetfeletti lényegekről van szó. A kidolgozottság inkább a borítókra vagy a ruhákra jellemző. Úgy értem a ruhák mintázatát szépen részletesen tudják megcsinálni, nagyon látványos. Amit külön imádtam, hogy Yuuko-san minden fejezetben más ruhában van és... mindengyikben olyan csinos! X száz fejezeten keresztül ez azért valami. Az alkotók kreatívak nem csak a történet, de a grafika terén is és szépet, mutatósat képesek alkotni még egyszerű, nem túlrészletezett grafikával is akár. Himawari-chan göndög haját pedig imádom.

 

   

 

A manga mellesleg érdekes, olyan szempontból, hogy keveredik a CLAMP többi más mangájával is. Például Tsubasa Reservoir, de a háttérben egyszer felbukkant Sakura pálcája is egyik alkalommal a Card Captor Sakurából. A CLAMPnek szokása össze-vissza keverni a történeteiket. Úgy konkrétan egyik címben szereplő karaktereket átugrasztanak egy másik történetbe... valami miatt. Az olvasó meg áll és néz ha nem ismeri a másik történetet is. Jó reklám meg érdekes csavar, de... Készült a mangából mellesleg anime és film is, igen, live action. De... azt valószínűleg soha nem fogom megnézni, mert... nem akarok csalódni. Nem a szívem csücske a japán film ipar.

 

 

Ito Junji

Oh my. Elismerem, de ezek mellett egy rémálom. Ami mondjuk igazából megint elismerés, tekintve, hogy a horror műfajban utazik. Úgy értve a műveiről beszélek. Régen több mangát is olvastam tőle, azóta... nos, azóta egyet sem és nem is szándékozom. Akkor mégis miért van itt a listán? Na nem azért nem akarok tőle olvasni, mert olyan borzalmas lenne, sokkal inkább azért, mert túlságosan is jó abban, hogy a frászt hozza az emberre. A történtei sokszor egyszerűen indulnak, aztán történik valami megmagyarázhatatlan esemény amiből aztán az következik, hogy valami szörnyen gusztustalan és gyomorforgató dolgok jelennek meg. De tényleg, sokszor logikát nem kell keresni benne, csak elfogadni, hogy ez van.

 

Maga Junji stílusa igazából egyszerűnek mondható. Hétköznapi módon ábrázolja a karaktereket, semmi csicsa, semmi nagyzolás. Aztán beüt a baj, megjelennek a furcsa dolgok és... ekkor kezdődik az igazi horror. Ekkor Junji beindul és elképesztő részletességgel és gusztustalansággal bombázza az olvasót. Tényleg szokszor megfordult a fejemben, hogy ha nekem ilyeneket kellene rajzolnom, én rosszul lennék a saját rajzaimtól. Persze, mindenkinek van egy tűrés határa, de azért Junji stílusa nem egy egyszerű dolog, az már biztos. És éppen ettől olyan nagyszerű. Nem kell neki többszörösen összetett történet vagy annyira mély karakterek, ez színtiszta vizuális horror. Persze olvastam már tőle olyat is ami inkább elgondolkodtató volt, mint például a The Town Without Streets.

 

Nope. Nincs Junji kép. Én aztán nem merülök alá a munkássága mélységeibe, hogy felhozzak pár kitűnőek iszonyú képet. Nope. Nope.

 

Junji munkái közül a Tomie az, amiből több fejezetet olvastam és amiből az egyik filmet is láttam. Igazából ez még elég lightos, legalábbis amit láttam belőle. A film az... nem tudom, eleve nem igazán szeretem a japán filmeket. Aki szereti ezt a stílust, a horrort, a goret, vagy nem akar este aludni, annak szívből és szeretettel ajánlom Junji munkáit.

 

 

Yuki Kaori

Nem vagyok egy shoujo manga fan, de Kaori stílusa teljesen levett a lábamról. Egyetlen művét olvastam, habár több híresebb mű is a nevéhez köthető, mint pl az Angel Sanctuary, Hakushaku Cain. Az egyetlen amin keresztül őt megismertem az a Ludwig Kakumei. A történet egy hercegről szól aki elindult, hogy feleséget keressen magának, ugyanis apja kijelentette, ha nincs nő, nincs trón. Így Ludwig herceg hűséges szolgálójával elindul, hogy megfelelő feleséget találjon magának amit egyébként a mellméretük alapján határoz meg legtöbb esetben. De itt még nem állunk meg, a mű tündérmeséket dolgoz fel és fűz egyetlen egy történetté horror elemekkel és csavarokkal. Yuki Kaori egyébként is inkább ebben a tündérmesés, fantasy körben mozog.

 

   

 

Ami miatt nagyon megszerettem a munkáit az a kidolgozottság és a részletek. Tudom, ennek így kell lennie, hiszen shoujo mangáról beszélünk meg minden. De mindig elképesztett amilyen részletességgel megrajzolta a ruhákat, a karakterek haját, díszeket... Aw. Egyszerűen csak jó ránézni a műveire, karaktereire. Volt olyan, hogy megálltam és kicsit időztem egy-egy képnél, jelenetnél, azt figyeltem mit hogyan rajzolt meg, hogy csinálta. Azt is szeretem ahogyan a lap szélére mindenféle megjegyzéseket ír... Például, hogy ezt vagy azt a karaktert milyen nehéz megrajzolnia, vagy mennyire szereti rajzolni, ilyesmi. Csak jó olvasni a rajzoló gondolatait, hogy ő hogyan látja a saját karaktereit, munkáját.

 

 

Kouta Hirano

Elérkeztünk a legkedvencebb stílusú mangakámhoz akinek a nevéhez a kedvenc mangám / OVA sorozatom is kötődik. Ez a mű pedig Kouta Hirano Hellsingje. Itt ül a polcomon mind a 10 kötet és imádom. Hirano leghíresebb művéről beszélünk. A történet alapjába véve egy vámpír story, de nem a megszokott. Ezt figyeljétek. A történet a címben szereplő vámpír ellenes szervezet köré épül aminek a legnagyobb fegyvere... igen, egy vámpír, aki a saját fajtáját gyilkolja bizonyos okok miatt. De itt még nem ér véget, itt kezdődik. Hamarosan megjelenik a Vatikánból a 13. Rend, egy prédikáló gyilkológép pappal, plusz a nácik akik mesterségesen létrehozott vámpír hadsereggel akarnak véres háborút kezdeményezni. Whoa. De nem azért vagyok itt, hogy a történetről beszéljek, habár meg tudnám tenni, mert ennél azért jóval, jóval több van benne.

 

Ugye ahogy írtam, megvan mind a 10 kötete ennek a történetnek. Durván lehet látni a fejlődést ha az ember megnézi az első és mondjuk az utolsó kötetet. A kezdeti időkben még csak tetszett, de annyira nem estem bele a stílusába, aztán ahogy haladt a történet, jöttek ki új kötetek, úgy estem szerelembe egyre jobban. Hirano néhol elképesztően részletesen rajzolja meg a karaktereket, a jeleneteket. Csak ámulok, hogy hogy össze vannak rakva a panelek, mennyire hangulatos az egész. Az akció jelenetek izgalmasak, érdekes perspektívákból vannak mutatva, és általában minden négyzetcentiméteren van valami grafika, még ha csak törmelékekről, lángokról vagy ilyesmikről is legyen szó. Ez az a manga ahol szinte minden oldalon meg tudok állni és egy kicsit gyönyörködni benne, nem csak a karakterekben, a hátterekben is. Ez számomra mindennek a teteje. Ahogy Kaori, ő is szokott nekünk hagyni megjegyzéseket a lapok szélén, például, hogy kezdenek elszaporodni a szemüveges karakterei. Való igaz eléggé sokan szemüvegesek, haha. Minden kötet végén kapunk pár oldalt amit Hirano a hülyeségre szánt. Egyszerű, firka stílusban valami random hülyeséget odafirkant megkörítve valami idióta történettel, esetleg egy egész kis képregényt csinál ilyen stílusban csak... úgy. Mert maradt helye. Ezt a firka stílusát annyira nem szeretem, nem is tudom miért nem, pedig aztán ez is eléggé egyedi.

 

   

 

A Hellsingből 10 részes OVA sorozat készült és mondanom sem kell, igenis nagyon jók. Viszont... készült belőle ezek előtt egy 13 részes anime sorozat ami... egyáltalán nem jön be. Hülye dolog, de ezt az animét láttam legelőször, akkor még nem tudom miért, de jónak gondoltam. Utólag visszatekintve tényleg nem tudom mit láttam benne, mert néhol fájdalom. A grafika is olyan... olyan nem az igazi. Úgy érzi az ember, mintha valami lebutított változatot nézne. Azt viszont meg kell jegyezni mindenképpen, hogy az anime verzió OST aranyat ér. Ezt eltalálták, ha mást nem is.

 

 

Persze, nem vagyok hülye, tudom, hogy egy mangán nem egy ember dolgozik, mert léteznek asszisztensek is a világon, meg nem minden egyes vonalat kell nekik meghúzni, mert létezik screentone is a világon, de na. Attól még van egy stílusuk ami tetszhet. Tudom, egyszer azt írom, hogy az egyszerűség tetszik, máskot meg azt, hogy a részletek... De szeretem mindkettőt. Mindkettőben van valami, ez a két véglet, egyiket sem könnyű megcsinálni. Úgy értem az egyszerű és letisztult rajzokat sem mindig két perc alatt alakítja az ember pár tollvonással.

 

 

Ayami Kojima

Az ő munkáival a Castlevania játékokban ismerkedtem meg. A sorozatnak volt egy időszaka, mikor Kojima rajzolta hozzá a karaktereket, az avatarokat a játékban, a borítókat. Szokták mondani, hogy ő a Castlevania "szentháromság" egyik tagja Koji Igarashi (producer) és Michiru Yamane (zene) mellett. Ezzel pedig egyet is értek. Kojima gothic / horror stílusa nagyon passzolt a játék hangulatához és témájához, tökéletes volt vele.

 

Ami nagyon megtetszett Kojima munkáiban az a részletesség és az angyal arcú karakterek. Meg a tintával készült munkái, meg a színes munkái, ahogy fest és amilyen technikát használ, egyszerűen... minden. A képei misztikussága, ahogyan létrehoz mindenféle furcsa lényt, az összképeket. Néha csak ülök és ámulok a munkáin, nagyon tetszik. Különböző témákat is képes úgy keverni, hogy ne zavarja a nézőt, ne üssön el egyik a másiktól. Nagyon tetszik ahogyan a denevér szárnyakat keverni a madárszárnyakkal. Ilyet még nem láttam sehol. De mondhatnám azt is, ahogyan a denevér szárnyaknak lepke mintázatot ad. Az ilyen egyszerű dolgokat is különlegessé tudja tenni. Otthon van mind az európai fantasy ábrázolásában és a japán tradicionális karakterekben is, esetleg modern ábrázolásokban. De ide sorolhatjuk szerintem a goret is.

 

  

 

  

 

Kojima jelenleg Igarashival a Bloodstained: Ritual of the Night című játékon dolgozik, ami erre az évre várható elméletileg. Remélem meg is kapjuk. Kojima mellesleg képregényeket is rajzolt. Például a Castlevania - Symphony of the Night és a Castlevania - Curse of Darkness into képregényei mind az ő munkái.

 

 

Masahiro Ito

Itot a Silent Hillben elkövetett szörny designjai miatt szerettem meg. A játékban a szörnyek különböző érzéseket, múltban történt eseményeket, emberi tulajdonságokat testesítenek meg, így Itonak is ezek alapján kellett megalkotnia egy-egy ellenséget. Mondanom sem kell, tökéletesen eltalálta a dolgokat. A stílusa remekül ment a játék sorozathoz és ezzel igazi horror hangulatot teremtettek.

 

Tetszik, hogy sokszor olyan sötéten és néha már absztrakt, morbid módon alkot, formálja meg a karaktereket, szörnyeket. Persze, hiszen a Silent Hillhez pont ez kellett, horror játékról van szó, de azért más munkáiban is megtalálhatóak ezek az elemek. Nem veti meg a szexuális témákat, alkotásokat sem, ha nem is egyenesen telibe a néző arcába rakja, azért felbukkannak a képeken korhatáros dolgok, persze ez is sötét témákkal keverve. Digitális és hagyományos módon is alkot, keveri a kettőt legtöbbször. Egyik leghíresebb karaktere, szerintem nem árulok el nagy titkot, Pyramid Head a Silent Hill 2. részéből. Na meg a nővérkék ugyancsak a játékból. Tetszik, hogy nem kell neki semmi kiegészítőt használnia egy-egy karakterhez, akár ruha, bármiféle viselet vagy egyáltalán arcvonás nélkül képes mégis félelmetessé és visszataszítóvá tenni. A szörnyek mögött, amiket a játékhoz készített, rengeteg háttér tartalom társul, szimbolikusak, magukban a megjelenésükben képesek elmondani egy történetet, egy érzést, elég csak rájuk nézni.

 

  

 

 

A képek melett egy galérát is hagyok itt. Azért ajánlom ezt a [galériát], mert a képek alatt kiírják, hogy mivel is készült az adott kép. Ami... mondjuk nem tudom kit mennyire érdekel, számomra érdekes infó volt.

 

 

Gyors összegzése volt ez az alkotóknak akiknek a munkája, stílusa megfogott az idők során és gondoltam összegyűjtöm most őket egy listába. De akiket megemlítenék még:

 

~ Boris Vallejo: Fantasy, sci-fi és erotika vonalon mozog az alkotásait tekintve, tetszik, hogy olyan részletesen vannak kidolgozva a festményei és maga az a világ is jól néz ki amit megmutat a művészetével.

 

~ Anne Stokes: Fantasy vonal megint, tündérek, sárkányok, goth dolgok, miegyéb és lányok. Tetszenek leginkább a sötétebb hangulatú képei. Érdekesség, hogy Pesten egy üzletben láttam a képeiből készített szobrokat.

 

~ Luis Royo: Különleges stílusú, szépen kidolgozott sötét témájú fantasy képek. Vagyis inkább csak maguk a karakterek olyan darkosak.

 

~ Tetsuya Nomura: Final Fantasy karakter design köthető a nevéhez, tetszenek a karakterek amiket alkot.

 

 

- Yui

Nos, megint történt egy történelmi pillanat, megint csak előbányásztam egy animét a régmúltból. Pontosabban az év 1987. Most aztán visszamentem. Na jó, annnnyira nagyon nem. Amit néztem az pedig, Salamander OVA 1-2-3. Egyből mind a hármat, bár mindegyik külön rész, úgy értem kapcsolódnak történet ügyileg egymáshoz, de szerintem külön is megnézhetőek ettől függetlenül. Azért álltam neki, mert mostanában nagyon elragadott a Gradius hangulat. A Salamander a Gradius játék sorozat egy spin-off játéka, árkádra, NESre, meg még sok más platformra jött ki és japánon kívül a címe Life Force. Én személy szerint jobban preferálom a Gradius III. részét SNESre, de igazából mindegyik játékban ugyan azt csinálod, csak más a történet. Mellesleg egy space shooter játék sorozatról beszélünk, ahol szétlősz dolgokat, kikerülsz dolgokat jobb esetben.

 

Az alap annyi, hogy valahol a világűrben létezik egy faj, akiknek a képessége, hogy élettelen dolgokat élővé képesek alakítani és ezt az erőt arra használják, hogy egész bolygókat "keltsenek életre." Aminek következtében persze lakhatatlanná válnak meg elég gore környezetváltozás történik, mindenféle szervek, csontok, testrészek alakulnak ki a felszínen és a felszín alatt, ilyesmi érdekes dolgok. A Salamander pedig a bolygóra utal ahonnan elindult az első részben ez az egész káosz és aminek a belsejében a hatalmas, kozmikus tűz... sárkány-kígyó lény kering akit... el kell pusztítani. Azt nem mondhatjátok, hogy nem egyedi a történet.

 

Én hozzá vagyok szokva (szerintem) a régi animékhez és a sok dologgal ami ezzel jár, de vannak dolgok amiket nem tudok megszokni és erre nem kifogás, hogy valami régi. De erről majd később. Először is kezdjük azzal, hogy akármikor is nekiálltam Salamandert / Life Forcet játszani, az nagyjából olyan... 5 percig tartott. Igen, addig tartott az összes életem. Szeretem a témát, de ezt a játékot sosem tudtam kijátszani. Lehet csak én vagyok a béna, ki tudja. A lényeg, hogy úgy mentem bele ebbe az animébe, hogy sejtelmem sem volt magáról a történetről. Ami végül is alapjaiban nem egy nagy valami, de akkor is legalább a meglepetés erejével hatottak dolgok.

 

Például Lord British. Mikor meghallottam a nevét, akkor még nem is nagyon esett le semmi, aztán előhozták a hajóját ami ugyancsak Lord British volt és... eléggé hülyén éreztem magam, hogy egyszerűen nem ismertem fel. xD De ez az ember akkora arc, hogy még a saját hajóját is róla nevezték el. Egy egész bolygót vezet (amiből igazából mindig csak egy várost láttunk) és emellett képzett pilóta, a sereg feje is. De az már nehezére esik, hogy olyan döntéseket hozzon amibe nem hal bele a fél bolygó. A fejemet fogtam, de tényleg. Először egy főpap napokig arról prédikál, hogy mit kellene tenni, de nem, hagyjuk figyelmen kívül. Megtörténik a baj, káoszban a bolygó, hm, ok, még azért nincs ok a pánikra. Elhívjuk a hősöket a Gradiusról, hogy segítsenek, de minek is hallgatnánk rájuk, küldjük az egész sereget egy nyilvánvalóan öngyilkos küldetésbe, amibe valóban bele is haltak. Nem tudom, hogy miért nem váltottak még le a trónon, bár ki tette volna meg, ha a lakosság fele már úgyis rég halott. És erről beszéltem feljebb emberek, az, hogy valami régi, még nem ok arra, hogy mindenki idióta legyen a történetben. Egyébként bírtam, hogy minden csatába valami hősként ment, azán a végén mindig őt kellett megmenteni.

 

Jó, aláírom, a Gradiusról érkezett hármas azért egy fokkal jobb volt, de nem mindig. Kezdjük az elején, egyből akit úgy elsőnek kiszúr olyan főszereplőfélének az ember, az egy Dan nevű fiatalember. Látszólag a hármas vezetője, habár nem mintha annyira hallgatnának rá. Igazából nem is volt bajom vele, szóval ő még az egyik legszimpatikusabb karakter volt és még a beszólásai is jók voltak néha.

 

Menjünk tovább a szimpatizálási listán, a második ilyen Stephanie volt. Néha kissé érdekes volt a csaj, de legalább tökös módon odatette magát mikor éppen nem volt elrabolva, mert akkor csak sikítozott amit megértek ha az ember felett egy fejszerű, nyögdécselő valami lóg mindenféle belsőszervszerű dolgokról és hörög is. Egyik kedvenc jeleneteim egyike is hozzá köthető. (Mert vannak kedvenc jeleneteim!) Mikor Dan és a Lord megmentik, erre Stephanie letépdesi magáról az elakadt ruháját, mint ahogy a főhősnők szokták, aztán odafut Danhez és lekever neki egy előreláthatatlan ordenáré nagy pofont. A következő hangzik el ezek után:

 

Dan: Ezt meg mi a fenéért csináltad?! Azért jöttem, hogy megmentselek!

Stephanie: AHOGY megmentettél, az volt a probléma! *odafut Lord Britishez* Azért jöttél, hogy megments, köszönöm!~ *o*

 

Habár a két féri tök ugyan azt csinálta a megmentés alatt, de nem gáz. Ahj, bírom ezt a csajt.

 

De akivel úgy sosem voltam megbékülve, az a hármas utolsó tagja volt, Eddie. Egyszerűen csak nem ment. Igen, tragikus múlt pipa, szomorú jelen, pipa, de... Valahol ő is olyan, mint Lord British. Találtunk egy random nőt egy random hajón, ahol mindenki elpusztult valami fura kór következtében, csak egyedül ő nem. Hm, vigyük haza, egyáltalán nem látszik gyanúsnak a dolog. Jó, addig oké, hogy vigyük haza, de ez a csávó minden szavát elhitte ennek a nőnek (annak ellenére, hogy kb mindenki mondta neki ne tegye), aztán a csaj persze hátbaszúrta. De ezt a néző már onnantól tudhatta, hogy elkezdődött a rész. Volt egy eléggé komikus jelenetük, Eddienek meg ennek a talált nőnek, Paulának. Jobban mondva nem komikus jelenetnek lett szánva, de számomra mégis az lett belőle a megoldás meg a karakterek miatt. Paulát támadás éri, a csaj már kb 10 méterrel a föld felett repked a támadások erejének következtében, Eddie pedig csak áll, mered a semmibe és elgondolkodva bámulja a jelenetet. Így megy egy darabig, aztán eszébe jut, hogy tenni kellene valamit és... végre megmozdul. Kissé fáziskéséses a csávó. De végül is egy rossz szavunk se lehet rá végül, mert feláldozta az életét az akció sikerességéért. Ez is kiszámítható volt.

 

Valami szerelmi szál féle is próbált kibontakozni a hősök között, jobban mondva Lord British csak úgy random mód megkérdezte Stephaniet az első rész végén, hogy lenne-e a felesége. A felesége! Pár napja (vagy talán annyi se) ismerik egymást és egyből odaállít egy ilyen kérdéssel. Ne csodálkozzon, hogy elutasítják. Akkor is ha uralkodó. Aztán a harmadik rész elején még próbálkozik, a végén meg már lemond róla és közli az embereivel, hogy csajozni mennek. Oké, hát gyorsan túltetted magad rajta. Persze, vicc szinten szerepelt a "szerelmi szál" itt, mert máshogyan nem lehet ezt értelmezni, de ez akkor sem volt nagy eresztés. Na jó, párszor azért megmosolyogtam, de csak mert olyan szerencsétlenek voltak.

 

Na de ha már ennyit szapultam a karaktereket, akkor térjünk át a játék egyik fontos elemeire, a hajókra. Kissé meghökkentem, mikor láttam, hogy nem egy, de egy egész Vic Viper hadsereg szerepel az OVAban. Mi a fene? Eddig azt hittem, hogy csak egy, nagyszerű és utánozhatatlan Vic Viper létezik! Erre mennyi lett belőle... a Gradius sorozatgyártásba kezdett a játék nagy sikere után, úgy tűnik. Szegény Vipert úgy érzem leminősítették ezzel valamilyen szinten, hiszen már nem ő volt egyedül a legyőzhetetlen, ahogyan eddig láttuk. Ettől még azért szeretem. Ellenben Lord British csak egy volt, egy és több nem. Jó, megértem valamilyen szinten, hiszen... Lord British Lord British hajója volt, aki egy uralkodó, de na. Akkor legalább kapott volna más nevet a karakter, mert így keveri csak az ember a hajóval. (Igen, tudom, eredetileg a hajó utána lett elnevezve, mert hős módon küzdött, de... az animében még nem küzdött hős módon és már el volt nevezve a hajó. Lényegtelen.) Annak viszont örülök, hogy az ellenséges egységek is felbukkantak úgy, ahogyan a hős hajók. De ami külön figyelmet érdemelt... az a Moai szobrok. Nem gondoltam volna, de mégis szerepeltek! Sőt, ők voltak a bolygók védelmezői, omg. (Habár a játékban ellenségként szoktak felbukkani, hmhm) Köszönöm.

 

A zenét viszont a legtöbb helyen eltalálták, szóval ahhoz elismerésem. A játékban hallott dalok bukkannak fel persze anime remix változatban. Ami igazából meg tudja melengetni az ember szívét ha szereti a játékot. Na meg a minden rész elején felvillanó Konami logo. A grafikára nem tudok rosszat mondani, az évjárathoz képest szép, a csata jelenetek is jól meg lettek oldva, igazából erre nincs panaszom. Az egyik legjobb rész az életrekelt bolygó volt, mikor mindenféle gusztusos szerv meg miegymás kavargott a felszínen, vagy a bolygó belsejében lévő alagutak élő falakkal és karmokkal amik random mód kivágódtak belőlük. Tetszett ez az elgondolás, ez az ötlet.

 

Maga a téma viszont érdekes volt. Úgy értem... a karakterek közül többen is úgy néztek ki, mintha most léptek volna ki valamelyik fantasy középkori RPGből, holott a jövőben voltunk ahol űrhajók repkedtek össze-vissza. Gondolok itt pl a főpap megjelenésére, vagy a Lord Britishre uralkodói díszben. Azt hinné az ember, hogy milyen high tech itt minden, de valahogy kicsit mégse. A Salamander felbukkanását is a főpap egy legendához kötötte ami beteljesült. Szóval... érdekes módon keveredik ebben az OVA sorozatban a jövő és a múlt darabjai. Viszont sikerült ezt úgy megoldaniuk, hogy egyik téma ne zavarja a másikat. Megszokható, elfogadható módon lett megoldva ennek a két dolognak az összekeverése.

 

Igazából egész kellemes meglepetés volt néhol ez a három rész. A korhoz képest szerintem elfogadható. Csak egy valamit emlegetnék még mindig. Az idiótaság. Oké, valami régi, még tele van klissékkel, mert akkor még nem használták agyon a dolgokat jobbik esetben és csak azért érzékelünk pár dolgot fárasztónak, mert mi már így jópár év elteltével vagy ezerszer láttuk őket... Szóval a klissék nálam a régi művekben annyira nem játszanak kritika szempontjából... De a hülyeség igen. És nem győzöm ilyen szempontból kiemelni Lord British karakterét. Egy hősről beszélünk, aki ráadásul még egy egész bolygót is kormányoz, de néha annyira sötétnek tűnik, hogy nem tudok mit mondani. Vagy csak realista és nem hajlandó hinni az évszázados misztikus mesékben... Még akkor sem ha éppenséggel a saját bolygója már pusztulásban van. De azt is el lehet mondani, hogy rengeteg nyilvánvaló dolgot emelnek ki a karakterek, amiket csak az nem lát, aki vak vagy éppen nem a képernyőt nézi. Nem értem erre mi szükség volt, éppen hiányzott egy értelmetlen dialógus, vagy monológ?

 

Hát, egy időre lekötött, de inkább egyszer nézős kategória amire csak azért figyel fel az ember, mert a Salamander játék az alapja. Voltak benne jó ötletek, de ezek a jó ötletek is inkább a játék jó ötletei. Persze érthető ha az alapján készült. Próbálkozott hátteret adni a karaktereknek, inkább ők kerültek előtérbe a harcok helyett, de ők is csak felszínesebben. A harmadik OVAban örültem, hogy Stephanieról talán egy kicsit többet megtudunk, de nem. Eddie, nos, ő a másik tragikus karakter, de őt meg annyira nem tudták átadni nekem, hogy most tényleg rokonszenvezzek vele. Sikerült három különálló részben elmondani egy történetet, de jobban örültem volna ha ez a három rész inkább egyszerre meséli el. Úgy értem... ezt figyeljétek. Az első OVA, az a jelen. A második a múlt, a harmadik a jövő. Ugrásokkal. Értelmesebb lett volna egyszerre, normális, lineáris módon közölni a storyt és nem bonyolódunk bele és talán kicsit jobban kifejthették volna a karaktereket, a hátterüket. 3 óra alatt azért meg lehetne tenni egy ilyet.

 

Összességében... Nem is tudom mit mondjak. Vegyes érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Azt biztosra állíthatom, hogy fangirl nem lettem, bár ennek ellenére a játékokat ugyan úgy szeretem és azok történetét. Szerintem biztos meg lehetett volna oldani jobban is, kissé gyengére sikeredett, viszont néha felcsillan némi izgalom, némi meglepetés, pár vicc.

 

 

- Yui

A néma éjszakából harsány és démoni kacaj volt a válasz. Soká és élesen csengett a fülembe. A hegyek visszaverték, s én úgy éreztem, mintha maga a pokol vett volna körül gúnyosan nevetve. Igen, ez volt az a pillanat, mikor eluralkodott volna rajtam a téboly, és véget vetett volna nyomorult létemnek, ha esküm meghallgatást nem nyer, s én meg nem őriztetem a bosszúra. A kacaj elhalt, s a jól ismert és gyűlölt hang közvetlen közelről, épp csak hallhatóan fülembe súgta:

- Örülök, te nyomorúságos emberroncs! Eltökélted, hogy élni fogsz, s én örülök.

Fölszöktem, arrafelé, ahonnét a hang jött, de az ördög kitért a kezem elől. Hirtelen fölbukkant az égen a hold tányérja, s megvilágította a kísérteties és torz alakot, amint emberfölötti sebességgel menekült.

 

 

 

- Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (Mary Shelley)

Itt vagyunk 2018 küszöbén, valami összefoglaló szerűséget kellene írni, igaz? Ami azt illeti, egy hete próbálok már ide kirakni valami bejegyzést, csak sajnos idő az nincs soha arra, hogy most leüljek és átgondoljam mit akarok. Max késő este, de akkor meg már nincs kedve a kutyának se írogatni egy rohangálós nap után. Jobban mondva sok rohangálós nap után. Majdnem minden nap eddig vagy mi mentünk valamerre, vagy mások jöttek hozzánk. Mert hát karácsony meg minden. Ilyenkor szokás nálunk, hogy először, karácsony napján nálunk gyűlik össze a család, aztán egy-egy nap két nővéremnél, végül szilveszterkor megint megszavazzuk hol leszünk, a köztes időben meg átjáróház van. A pihenés az kb a hét első két napja volt, aztán felejtségek el. Jó, igazából van abban is valami jó, hogy így működik nálunk az egész. Ismerősök jönnek akiket régebb óta nem láttunk, együtt vagyunk és végül is erről szól az egész, nem igaz? Megbeszéltünk jövőre programokat is a nővéreimmel, aminek örülök. Majd meglátjuk, én bízom benne.

 

Ha ez valami év végi összefoglaló akar lenni (nem biztos), akkor kellene valamit írnom erről az évről, nem igaz? Hát... jó gyorsan elment és... azt sajnos nem tudom mondani, hogy csupa boldogság és napsütés volt.

 

Kezdjük ott, hogy eleve problémás volt az egész kezdés is, volt egy problémám igen, ami végigívelt úgy... az egész éven. De erről nem írok, mert magán jellegű és... Bár lehet már x ember tudja, de szép ívben leszarom. Viszont azt megtanultam mára, hogy nem kell erőltetni a dolgokat ha nem mennek. Hát nem is erőltetem. Amúgy is utálom az olyan embereket akik nem értenek a szóból és csakazértis mennek a másik után mikor az teljesen nyilvánvalóan elküldte őket 100× a halál faszára. Én soha nem akartam ilyen ember lenni, nem is leszek.

 

Következő pont. Egy jóideje véget ért a szerepjátékos pályafutásom, habár nem azért, mert így akartam volna. Hiányzik, szerettem, de nyitott oldalakra nem fogok menni. Sajnálom, mert voltak ötleteim, elképzeléseim, rengeteg munkám volt benne és ezek így két pillanat alatt szépen a szemétben kötöttek ki. Hm, kellemetlen érzes. Nagyon. Így történt, hogy felszabadult némi időm, aztán ezt az időt meg a fenmaradt energiáimat saját projectekre tudtam szánni. Mondjuk elkezdtem komolyabban gondolkodni a játékom irányában. Most már nem kell több story szálat szövögetnem, maradt egy, ami ezúttal csak az enyém. Hát remélem jól fogok kijönni belőle, de ez csak kitartás és elhatározás kérdése. Ezek mellett úgy érzem, hogy a rajzra is kicsit több időm jut, meg kedvem is kicsit több lett. Ettől függetlenül hiányzik a szerep, de most mit csináljak.

 

A fent említett idő felszabadulás miatt pedig Violet Dawn is felfejlődött kicsit. Nekiáltam végigjátszásokat írni, aminek rendkívül örülök, mert eddig ez volt a mumus, amihez nem akarok hozzányúlni mert rengeteg időt meg energiát elvesz és hosszadalmas is, stb. Viszont szórakoztató is ezek mellett. Kikapcsolja az embert, jó történeteket mondanak el, érdekes karakterekkel. Ezt a jó szokásomat szeretném a továbbiakban is megőrizni.

 

Ennél többet nem is tudok írni. Nem házasodtam meg, nem lettem terhes, nem történt semmi változás vagy érdekesség a munkahelyemen, se itthon... De hogy őszinte legyek, nekem ezek éppen elegek egy évre. Lehet nem sok, de némelyik nagy változás ami eléggé sok dologra kihat és még meg kell békülnöm velük valamilyen szinten. A rossz felével. A jónak meg örülni kell, szóval annak meg örülök.

 

Jövőre szeretnék sokkkkal nyugodtabb lenni ami az én esetemben nagyon nem könnyű feladat, mert sokszor a semmi miatt is szörnyen tudok stresszelni, akkor is ha tudom, nem lesz semmi baj. Utálom ezt, de néha úgy érzem, nem tudok ellene mit tenni. Ezt kellene valahogy leküzdeni, bár vagy 2 éve szenvedek ezzel. Igen, ez életem egy bizonyos időszakához kapcsolódik ez a dolog, mikor nap mint nap, heteken, hónapokon keresztül gyomorgörccsel meg folytonos idegeskedéssel voltam kénytelen együtt élni és én hiába is akartam kilépni abból a helyzetből, mások nem engedték, bár látták, hogy mi történik. Most meg ezek az emberek akarnak orvoshoz küldeni, hogy úristen mi bajom. :'D Nem tudom, hogy sírjak, vagy röhögjek.

 

Bah, ne foglalkozzunk ezzel most, örülni akarok, nem sírni. Csak néha megkísért a sötét oldal. Az a sötét oldal amit nem szeretek. Mert van egy olyan is amivel haverok vagyunk. Ne is próbáljatok inkább megérteni... Ritka alkalmak egyike az ember életében, de néha valamilyen szinten olyan akarok lenni, mint amilyen régen voltam. Az is én voltam, de valahogy nem tudok most, jelen pillanatban azonosulni vele. Hülyén hangzik meg nem is, mert az ember persze változik, fejlődik, ki jó, ki rossz irányba, vagy éppen mindkettő és ebből kifolyólag már nem tudunk teljesen olyanok lenni, mint amilyenek régen voltunk, de egy darabka azért mindig bennünk marad a régi "énjeinkből" is, legalábbis én így érzem. Szóval szeretném kiásni ezt a kis darabkát, mikor még bártabb és boldogabb voltam és ismét az életem részévé tenni. Na jó, ez talán kicsit túl sok volt így egyszerre és nem is vágott a témához. xD Lényegtelen, csak elgondolkodam.

 

Nos, szerintem jó ötlet ha még most lezárom az elmélkedést és előre is bolog mindent kívánok mindenkinek, meg utólag is. Jó megasszontam ezt is.

 

- Yui