Régebben is akartam egy ilyen bejegyzést írni, de valahogy sosem jött össze vagy éppen elfelejtettem, nem volt kedvem km-es bejegyzést pötyögni, ilyesmi. De most rávettem magam, hogy akkor is megírom.

 

Röviden és tömören ami következni fog... Felsorolok ide pár alkotót akiknek a munkája nagyon megfogott valami miatt. Számítsatok egy csak japán listára. Ne kérdezzétek, nem direkt csak a japánokra mentem rá, de mit tegyen az ember ha egyszer az ő munkáik ennyire megfogtak? Így nem is ellenkezek, csak hagyom, hogy vigyen magával az ár. Ezeket a művészeket leginkább mangák, animék, játékok hatására ismertem meg, így megpróbálok kicsit kitérni ezekre a művekre is.

 

Kōji Kumeta

Egyik leghíresebb műve a Sayonara Zetsubou Sensei, aminek jómagam is a rajongója vagyok, nagyon szeretem. Persze ez végett is ismertem meg. Ez egy egyszerű, mindennapi iskolai életet bemutató manga... Ami nagy és hirtelen élesváltásokba megy át és vagy egy hatalmas abszurd hülyeség, vagy egy világ fontos dolgairól elmélkedő történet válik belőle pillanatok alatt. Nagyon random, nagyon sok referenciát tartalmaz politikai, közéleti dolgokra, vagy éppen más művekre (anime / manga / irodalmi művek). Kifordít minden témát amit csak ki lehet fordítani, a hagyományoktól kezdve a sporton át az öngyilkosságig. Ugyanis a főszereplő folyton öngyilkossági problémákkal küzd, hol azért, mert nem sikerült, hol azért, mert majdnem sikerült.

 

Igazából Kumeta stílusával az animén keresztül ismerkedtem meg, mert a mangát azt nem olvastam, animeként kezdtem bele a sorozatba. De mivel az animében hűen megőrizték az eredeti rajzstílust (volt már példa arra, hogy nem így történt, csak azért mondom), így igazából nem maradtam le semmiről mondhatni. Ami igazán megtetszett benne, az az egyszerűség. Ennyi. Nincs túlcsicsázva, nincsenek agyonra dizájnolva a karakterek, se a háttér, ami sokszor csak egy egyszerű minta vagy egy sima szín. Vagy éppen pont ezeknek a mintáknak vagy színeknek az érdekes használata adja meg a hangulatot. Tetszik ahogyan a hagyományos japán mintákat és ruhákat is felhasználja ebben a műben Kumeta, habár egy modern történetről van szó. Tudom, japánban a modern meg a régi dolgokat másképpen kezelik, de na. A stílus egyszerű és letisztult, a mangában még nagyon árnyékolást sem használ, mégis mutatós és szép, illik a történet nagyon random dolgaihoz. Bírom, hogy sokszor a karaktereket feketén, sziluettszerűen ábrázolja és csak a ruhájukat rajzolja meg normálisan. Ez nálam olyan igazi Kumeta stílus, csak mert így random mód nem láttam még nagyon ezt a megoldást.

 

   

 

Érdekesség, hogy az animében több ending is más rajzstílusban van megcsinálva. Plusz minden rész végén kapunk egy rajzot amit egy másik művész rajzolt az animének a történet szereplőivel, ezt is ugye a saját stílusukban. Szóval mondhatni ebben az animében aztán mindenféle rajzstílus megfordul.

 

 

CLAMP

Igazából nem egy, de több személyről van most szó, mert a CLAMP név alatt több mangaka dolgozik, akik összeálltak. Ezért nem is olyan egyszerű írni róluk, hiszen fogalmam sincs hogyan működik náluk a munkamegosztás és ki mit csinál és hogyan. Szóval inkább így összefoglaló név alatt említem őket. A dolgom még abból a szempontból is nehéz, hogy különböző műveik... tényleg különböznek, grafikára is kicsit. Nem annyira eltérőek, de azért nekem másak. Így kiemelek egy művet, ami igazán megfogott tőlük, ez pedig az xxxHolic. A másik ilyen a Chobits, de ezt most rakjuk félre egyelőre. Az xxxHolic egy modern környezetben játszódó természetfelettivel foglalkozó történet. Yuuko-san egy bolt tulajdonosa ahová csak azok találnak oda akiknek van valamiféle kívánságuk. Yuuko-san pedig teljesíti ezt nekik valamiért cserébe. Ez nagy vonalakban a történet, persze vannak itt még dolgok.

 

Nagyon tetszik, hogy a manga néhol minimal grafikával létezik. De tényleg. A lányok nagyon jól bánnak az árnyékokkal is, bár csak akkor használják, mikor valami olyasmi történik, mondjuk dráma van éppen. A karakterek egyszerűen vannak megformálva, még akkor is ha éppen természetfeletti lényegekről van szó. A kidolgozottság inkább a borítókra vagy a ruhákra jellemző. Úgy értem a ruhák mintázatát szépen részletesen tudják megcsinálni, nagyon látványos. Amit külön imádtam, hogy Yuuko-san minden fejezetben más ruhában van és... mindengyikben olyan csinos! X száz fejezeten keresztül ez azért valami. Az alkotók kreatívak nem csak a történet, de a grafika terén is és szépet, mutatósat képesek alkotni még egyszerű, nem túlrészletezett grafikával is akár. Himawari-chan göndög haját pedig imádom.

 

   

 

A manga mellesleg érdekes, olyan szempontból, hogy keveredik a CLAMP többi más mangájával is. Például Tsubasa Reservoir, de a háttérben egyszer felbukkant Sakura pálcája is egyik alkalommal a Card Captor Sakurából. A CLAMPnek szokása össze-vissza keverni a történeteiket. Úgy konkrétan egyik címben szereplő karaktereket átugrasztanak egy másik történetbe... valami miatt. Az olvasó meg áll és néz ha nem ismeri a másik történetet is. Jó reklám meg érdekes csavar, de... Készült a mangából mellesleg anime és film is, igen, live action. De... azt valószínűleg soha nem fogom megnézni, mert... nem akarok csalódni. Nem a szívem csücske a japán film ipar.

 

 

Ito Junji

Oh my. Elismerem, de ezek mellett egy rémálom. Ami mondjuk igazából megint elismerés, tekintve, hogy a horror műfajban utazik. Úgy értve a műveiről beszélek. Régen több mangát is olvastam tőle, azóta... nos, azóta egyet sem és nem is szándékozom. Akkor mégis miért van itt a listán? Na nem azért nem akarok tőle olvasni, mert olyan borzalmas lenne, sokkal inkább azért, mert túlságosan is jó abban, hogy a frászt hozza az emberre. A történtei sokszor egyszerűen indulnak, aztán történik valami megmagyarázhatatlan esemény amiből aztán az következik, hogy valami szörnyen gusztustalan és gyomorforgató dolgok jelennek meg. De tényleg, sokszor logikát nem kell keresni benne, csak elfogadni, hogy ez van.

 

Maga Junji stílusa igazából egyszerűnek mondható. Hétköznapi módon ábrázolja a karaktereket, semmi csicsa, semmi nagyzolás. Aztán beüt a baj, megjelennek a furcsa dolgok és... ekkor kezdődik az igazi horror. Ekkor Junji beindul és elképesztő részletességgel és gusztustalansággal bombázza az olvasót. Tényleg szokszor megfordult a fejemben, hogy ha nekem ilyeneket kellene rajzolnom, én rosszul lennék a saját rajzaimtól. Persze, mindenkinek van egy tűrés határa, de azért Junji stílusa nem egy egyszerű dolog, az már biztos. És éppen ettől olyan nagyszerű. Nem kell neki többszörösen összetett történet vagy annyira mély karakterek, ez színtiszta vizuális horror. Persze olvastam már tőle olyat is ami inkább elgondolkodtató volt, mint például a The Town Without Streets.

 

Nope. Nincs Junji kép. Én aztán nem merülök alá a munkássága mélységeibe, hogy felhozzak pár kitűnőek iszonyú képet. Nope. Nope.

 

Junji munkái közül a Tomie az, amiből több fejezetet olvastam és amiből az egyik filmet is láttam. Igazából ez még elég lightos, legalábbis amit láttam belőle. A film az... nem tudom, eleve nem igazán szeretem a japán filmeket. Aki szereti ezt a stílust, a horrort, a goret, vagy nem akar este aludni, annak szívből és szeretettel ajánlom Junji munkáit.

 

 

Yuki Kaori

Nem vagyok egy shoujo manga fan, de Kaori stílusa teljesen levett a lábamról. Egyetlen művét olvastam, habár több híresebb mű is a nevéhez köthető, mint pl az Angel Sanctuary, Hakushaku Cain. Az egyetlen amin keresztül őt megismertem az a Ludwig Kakumei. A történet egy hercegről szól aki elindult, hogy feleséget keressen magának, ugyanis apja kijelentette, ha nincs nő, nincs trón. Így Ludwig herceg hűséges szolgálójával elindul, hogy megfelelő feleséget találjon magának amit egyébként a mellméretük alapján határoz meg legtöbb esetben. De itt még nem állunk meg, a mű tündérmeséket dolgoz fel és fűz egyetlen egy történetté horror elemekkel és csavarokkal. Yuki Kaori egyébként is inkább ebben a tündérmesés, fantasy körben mozog.

 

   

 

Ami miatt nagyon megszerettem a munkáit az a kidolgozottság és a részletek. Tudom, ennek így kell lennie, hiszen shoujo mangáról beszélünk meg minden. De mindig elképesztett amilyen részletességgel megrajzolta a ruhákat, a karakterek haját, díszeket... Aw. Egyszerűen csak jó ránézni a műveire, karaktereire. Volt olyan, hogy megálltam és kicsit időztem egy-egy képnél, jelenetnél, azt figyeltem mit hogyan rajzolt meg, hogy csinálta. Azt is szeretem ahogyan a lap szélére mindenféle megjegyzéseket ír... Például, hogy ezt vagy azt a karaktert milyen nehéz megrajzolnia, vagy mennyire szereti rajzolni, ilyesmi. Csak jó olvasni a rajzoló gondolatait, hogy ő hogyan látja a saját karaktereit, munkáját.

 

 

Kouta Hirano

Elérkeztünk a legkedvencebb stílusú mangakámhoz akinek a nevéhez a kedvenc mangám / OVA sorozatom is kötődik. Ez a mű pedig Kouta Hirano Hellsingje. Itt ül a polcomon mind a 10 kötet és imádom. Hirano leghíresebb művéről beszélünk. A történet alapjába véve egy vámpír story, de nem a megszokott. Ezt figyeljétek. A történet a címben szereplő vámpír ellenes szervezet köré épül aminek a legnagyobb fegyvere... igen, egy vámpír, aki a saját fajtáját gyilkolja bizonyos okok miatt. De itt még nem ér véget, itt kezdődik. Hamarosan megjelenik a Vatikánból a 13. Rend, egy prédikáló gyilkológép pappal, plusz a nácik akik mesterségesen létrehozott vámpír hadsereggel akarnak véres háborút kezdeményezni. Whoa. De nem azért vagyok itt, hogy a történetről beszéljek, habár meg tudnám tenni, mert ennél azért jóval, jóval több van benne.

 

Ugye ahogy írtam, megvan mind a 10 kötete ennek a történetnek. Durván lehet látni a fejlődést ha az ember megnézi az első és mondjuk az utolsó kötetet. A kezdeti időkben még csak tetszett, de annyira nem estem bele a stílusába, aztán ahogy haladt a történet, jöttek ki új kötetek, úgy estem szerelembe egyre jobban. Hirano néhol elképesztően részletesen rajzolja meg a karaktereket, a jeleneteket. Csak ámulok, hogy hogy össze vannak rakva a panelek, mennyire hangulatos az egész. Az akció jelenetek izgalmasak, érdekes perspektívákból vannak mutatva, és általában minden négyzetcentiméteren van valami grafika, még ha csak törmelékekről, lángokról vagy ilyesmikről is legyen szó. Ez az a manga ahol szinte minden oldalon meg tudok állni és egy kicsit gyönyörködni benne, nem csak a karakterekben, a hátterekben is. Ez számomra mindennek a teteje. Ahogy Kaori, ő is szokott nekünk hagyni megjegyzéseket a lapok szélén, például, hogy kezdenek elszaporodni a szemüveges karakterei. Való igaz eléggé sokan szemüvegesek, haha. Minden kötet végén kapunk pár oldalt amit Hirano a hülyeségre szánt. Egyszerű, firka stílusban valami random hülyeséget odafirkant megkörítve valami idióta történettel, esetleg egy egész kis képregényt csinál ilyen stílusban csak... úgy. Mert maradt helye. Ezt a firka stílusát annyira nem szeretem, nem is tudom miért nem, pedig aztán ez is eléggé egyedi.

 

   

 

A Hellsingből 10 részes OVA sorozat készült és mondanom sem kell, igenis nagyon jók. Viszont... készült belőle ezek előtt egy 13 részes anime sorozat ami... egyáltalán nem jön be. Hülye dolog, de ezt az animét láttam legelőször, akkor még nem tudom miért, de jónak gondoltam. Utólag visszatekintve tényleg nem tudom mit láttam benne, mert néhol fájdalom. A grafika is olyan... olyan nem az igazi. Úgy érzi az ember, mintha valami lebutított változatot nézne. Azt viszont meg kell jegyezni mindenképpen, hogy az anime verzió OST aranyat ér. Ezt eltalálták, ha mást nem is.

 

 

Persze, nem vagyok hülye, tudom, hogy egy mangán nem egy ember dolgozik, mert léteznek asszisztensek is a világon, meg nem minden egyes vonalat kell nekik meghúzni, mert létezik screentone is a világon, de na. Attól még van egy stílusuk ami tetszhet. Tudom, egyszer azt írom, hogy az egyszerűség tetszik, máskot meg azt, hogy a részletek... De szeretem mindkettőt. Mindkettőben van valami, ez a két véglet, egyiket sem könnyű megcsinálni. Úgy értem az egyszerű és letisztult rajzokat sem mindig két perc alatt alakítja az ember pár tollvonással.

 

 

Ayami Kojima

Az ő munkáival a Castlevania játékokban ismerkedtem meg. A sorozatnak volt egy időszaka, mikor Kojima rajzolta hozzá a karaktereket, az avatarokat a játékban, a borítókat. Szokták mondani, hogy ő a Castlevania "szentháromság" egyik tagja Koji Igarashi (producer) és Michiru Yamane (zene) mellett. Ezzel pedig egyet is értek. Kojima gothic / horror stílusa nagyon passzolt a játék hangulatához és témájához, tökéletes volt vele.

 

Ami nagyon megtetszett Kojima munkáiban az a részletesség és az angyal arcú karakterek. Meg a tintával készült munkái, meg a színes munkái, ahogy fest és amilyen technikát használ, egyszerűen... minden. A képei misztikussága, ahogyan létrehoz mindenféle furcsa lényt, az összképeket. Néha csak ülök és ámulok a munkáin, nagyon tetszik. Különböző témákat is képes úgy keverni, hogy ne zavarja a nézőt, ne üssön el egyik a másiktól. Nagyon tetszik ahogyan a denevér szárnyakat keverni a madárszárnyakkal. Ilyet még nem láttam sehol. De mondhatnám azt is, ahogyan a denevér szárnyaknak lepke mintázatot ad. Az ilyen egyszerű dolgokat is különlegessé tudja tenni. Otthon van mind az európai fantasy ábrázolásában és a japán tradicionális karakterekben is, esetleg modern ábrázolásokban. De ide sorolhatjuk szerintem a goret is.

 

  

 

  

 

Kojima jelenleg Igarashival a Bloodstained: Ritual of the Night című játékon dolgozik, ami erre az évre várható elméletileg. Remélem meg is kapjuk. Kojima mellesleg képregényeket is rajzolt. Például a Castlevania - Symphony of the Night és a Castlevania - Curse of Darkness into képregényei mind az ő munkái.

 

 

Masahiro Ito

Itot a Silent Hillben elkövetett szörny designjai miatt szerettem meg. A játékban a szörnyek különböző érzéseket, múltban történt eseményeket, emberi tulajdonságokat testesítenek meg, így Itonak is ezek alapján kellett megalkotnia egy-egy ellenséget. Mondanom sem kell, tökéletesen eltalálta a dolgokat. A stílusa remekül ment a játék sorozathoz és ezzel igazi horror hangulatot teremtettek.

 

Tetszik, hogy sokszor olyan sötéten és néha már absztrakt, morbid módon alkot, formálja meg a karaktereket, szörnyeket. Persze, hiszen a Silent Hillhez pont ez kellett, horror játékról van szó, de azért más munkáiban is megtalálhatóak ezek az elemek. Nem veti meg a szexuális témákat, alkotásokat sem, ha nem is egyenesen telibe a néző arcába rakja, azért felbukkannak a képeken korhatáros dolgok, persze ez is sötét témákkal keverve. Digitális és hagyományos módon is alkot, keveri a kettőt legtöbbször. Egyik leghíresebb karaktere, szerintem nem árulok el nagy titkot, Pyramid Head a Silent Hill 2. részéből. Na meg a nővérkék ugyancsak a játékból. Tetszik, hogy nem kell neki semmi kiegészítőt használnia egy-egy karakterhez, akár ruha, bármiféle viselet vagy egyáltalán arcvonás nélkül képes mégis félelmetessé és visszataszítóvá tenni. A szörnyek mögött, amiket a játékhoz készített, rengeteg háttér tartalom társul, szimbolikusak, magukban a megjelenésükben képesek elmondani egy történetet, egy érzést, elég csak rájuk nézni.

 

  

 

 

A képek melett egy galérát is hagyok itt. Azért ajánlom ezt a [galériát], mert a képek alatt kiírják, hogy mivel is készült az adott kép. Ami... mondjuk nem tudom kit mennyire érdekel, számomra érdekes infó volt.

 

 

Gyors összegzése volt ez az alkotóknak akiknek a munkája, stílusa megfogott az idők során és gondoltam összegyűjtöm most őket egy listába. De akiket megemlítenék még:

 

~ Boris Vallejo: Fantasy, sci-fi és erotika vonalon mozog az alkotásait tekintve, tetszik, hogy olyan részletesen vannak kidolgozva a festményei és maga az a világ is jól néz ki amit megmutat a művészetével.

 

~ Anne Stokes: Fantasy vonal megint, tündérek, sárkányok, goth dolgok, miegyéb és lányok. Tetszenek leginkább a sötétebb hangulatú képei. Érdekesség, hogy Pesten egy üzletben láttam a képeiből készített szobrokat.

 

~ Luis Royo: Különleges stílusú, szépen kidolgozott sötét témájú fantasy képek. Vagyis inkább csak maguk a karakterek olyan darkosak.

 

~ Tetsuya Nomura: Final Fantasy karakter design köthető a nevéhez, tetszenek a karakterek amiket alkot.

 

 

- Yui

1

1