{ #13 }
A nma jszakbl harsny s dmoni kacaj volt a vlasz. Sok s lesen csengett a flembe. A hegyek visszavertk, s n gy reztem, mintha maga a pokol vett volna krl gnyosan nevetve. Igen, ez volt az a pillanat, mikor eluralkodott volna rajtam a tboly, s vget vetett volna nyomorult ltemnek, ha eskm meghallgatst nem nyer, s n meg nem riztetem a bosszra. A kacaj elhalt, s a jl ismert s gyllt hang kzvetlen kzelrl, pp csak hallhatan flembe sgta:
- rlk, te nyomorsgos emberroncs! Eltklted, hogy lni fogsz, s n rlk.
Flszktem, arrafel, ahonnt a hang jtt, de az rdg kitrt a kezem ell. Hirtelen flbukkant az gen a hold tnyrja, s megvilgtotta a ksrteties s torz alakot, amint emberfltti sebessggel meneklt.
- Frankenstein, avagy a modern Promtheusz (Mary Shelley)
|