| Eső ▪ Csoki ▪ Viharok ▪ Természet ▪ Rajz ▪ Víz ▪ Hold |
| Macskák ▪ Rock ▪ Kávé ▪ Fekete ▪ Retro Gamer |
| Hüllők ▪ Anime & Manga ▪ Régi dolgok ▪ Tavasz |
| Sötét ▪ Introvertált ▪ Csillagok ▪ DIY ▪ Pisces ♓︎ |
| Levendula ▪ INFJ |
▶ Mit is mondhatnék? Elég régóta foglalkozok blogolással, blogspoton voltam jelen régebben, de mégis úgy érzem, hiába a sok év, most kezdtem csak bele igazán. Az oldalon a személyes kínlódásaim, elmélkedéseim, élményeim mellett még fejtegetek pár témát, de leginkább csak random dolgokat amik éppen eszemebe jutnak. Nem akarom megváltani a világot egyik bejegyzésemmel sem, nem akarom megmondani senkinek sem a tutit, egyszerűen csak... kiírni magamból a gondolataim. Valami ilyesmi céllal vagyok itt.
Ahj, emberek mostanában nagyon szét vagyok esve. Úgy érzem sehogy sem tudom rávenni magam arra, hogy koncentráljak. Úgy értve a lényeges dolgokra. Minden eszembe jut, minden tereli a gondolataim és ez bosszantó már. Felesleges dolgokkal van tele a fejem és elterelik a figyelmem a lényegről. A százféle gondolatom százfelé megy és mindegyik létrehoz egy új gondolatmenetet én meg ugrálok közöttük és a végén arra jutok, hogy semmire nem jutottam. Ti mit szoktatok csinálni ilyen helyzetekben? Hogyan próbáltok meg összpontosítani a lényegre mikor minden létező dolog ellenetek van? Valaki árulja el a titkot.
Jut eszembe, nemrégiben volt egy nagyon idióta álmom. Este volt, az éjszaka közepe, az utcán pedig kocsival járkált fel-alá egy fickó. Aztán kiszállt és elindult random irányokba, össze-vissza, miközben magában azt motyogta, hogy "Cipőboltot kell találnom..." Mivel szemmel láthatólag a környéken sehol nem volt cipőbolt (de ha lett is volna, bizonyára zárva lett volna...), így némi körözés után megint kocsiba szállt és elhajtott. Nem tudom. De ne mondjátok, hogy nem lenne ijesztő összefutni egy ilyen fazonnal este az utcán.
Történt olvasás is, mert már kezdett hiányozni. Itt szemezek mióta az ezer éve megvett, de soha el nem kezdett könyveimmel. Mindig az eszemben van, hogy kellene olvasni, de valahogy sosem sikerül elkezdeni. Pedig olyan jó dolog. Ennek örömére leemeltem a polcomról a legvékonyabb könyvet, ami olvasásra várt, ez a Vendéglő a világ végén (Douglas Adams) volt. A könyvsorozat első része is nagyon tetszett (Galaxis útikalauz stopposoknak), szóval örömmel kezdtem el.
Nos, a Vendéglő a világ végén tartja elődje őrült szintjét, sőt, jóval tovább is lép, méginkább megkeverednek a dolgok, amik mégőrültebb helyzeteket szülnek. Ez egy olyan könyvsorozat, amiben sosem tudod, hogy mi lesz a következő lépés, mert annyira hirtelen történnek annyira hihetetlen és vad dolgok, hogy kikövetkeztethetetlen az egész. De ettől szórakoztató, ez adja meg a humort, ez kelti fel újra és újra az olvasó figyelmét és ösztönzi arra, hogy tovább és tovább lapozgasson. Azt hiszem ezért szeretem annyira. Na meg a humor miatt, amit egy percre sem hagy el, még a legkiábrándítóbb, legsötétebb pillanatokban sem, így egyfajta különös hangulatot kölcsönözve ezeknek a jeleneteknek. Arról nem is beszélve, hogy többször tárgyal ki a történet a társadalomra, az emberi gondolkodásmódra vonatkozó témákat és ez számomra érdekes, mármint felkelti a kíváncsiságom. Még ha kicsit komolytalan, humoros vagy éppen kicsavart módon is teszi, de ez csak fokozza a hatást.
Ebben a részben a kis csapat beül megnézi hogyan lesz vége a világnak, aztán hirtelen más dolguk akad és tovább állnak, találkoznak azzal az emberrel aki irányítja az Univerzumot (és pusztán kíváncsiságból merő egy hétig képes beszélni egy asztalhoz, hogy aztán megfigyelje a reakcióit) és rátalálnak az őskori Földre ahol még kérdéses (bár valószínű), hogy átveszik-e a "barlanglakók" helyét az idegenből jött (többek között) telefonmosók és fodrászok. És még keveset is mondtam.
– Ha egyszer az életben a szemem elé kerülök – fogadkozott Zaphod –, úgy leütöm magamat, hogy azt sem fogom tudni, mi ütött belém!
– Ide hallgasson – mondta Zarniwoop. – Emberek járnak ide, ugye? Hajókkal...
– Azt hiszem, igen – mondta a férfi, és átadta az üveget Trilliannek.
– És megkérik magát – folytatta Zarniwoop –, hogy döntsön helyettük. Emberi életekről, világokról, nemzetgazdaságról, háborúkról, mindenféléről, ami odakint zajlik az Univerzumban.
– Odakint? - kérdezte a férfi. – Hol odakint?
– Hát odakint! – mutatott Zarniwoop az ajtóra.
– Honnan tudja, hogy van-e bármi is odakint? – kérdezte a férfi. – Csukva van az ajtó...
A kertben is többet vagyok mostanság, hogy elkezdtek kibújni az elvetett dolgok. Jó esetben. Azért jó látni, hogy nagyrészt növésnek indultak. Meg hát velük együtt a gazak is, szóval elkél a rendszeres gyomlálás. Emberek, ez a gazolás addiktív. Leáll az ember, mert éppen nézelődik és meglát egy kis gazat a zöldség tövében, odamegy és leszedi. Aztán meglát még egyet. Odamegy és leszedi. Aztán meglát még egyet, meg még egyet és még egyet, a végén pedig azt veszi észre, hogy eltelt egy óra. Közben pedig hallgatom a kert végében rohamos gyorsasággal gyarapodó béka populációt. A szomszédok hogy örülhetnek nekik.
Nekikezdtem megint egy játéknak. Zavart, hogy Final Fantasy VI-ból még nem írtam végigjátszást, így elkezdtem. Aztán rájöttem, hogy ez nem megy olyan könnyen, mint ahogy azt elképzeltem. Meg egyébként is, szeretem azt a játékot, nagyon. Kijátszottam már párszor és imádom, az egyik legjobb RPG, amit valaha alkottak, annak ellenére, hogy nem tökéletes. De az ötletek, amikkel dolgozik, a karakterek, a történet mind emlékezetessé teszik. Például a mai napig számomra Cefca az egyik legjobb főgonosz akit bármilyen médiában láttam, lehetne sorolni miért. Szóval akinek van lehetősége elkezdeni és kipróbálni (lehetőleg az eredeti SNES verziót), az tegye megy, nem fogja megbánni.
Random rajzolás.
1) Pillangóvirág~ Olyan szépek, úgy szeretem őket. Szokott lenni hátul a kertben is. 2) Mivel olyan régen volt Árny Professzor, hogy lassan azt is elfelejtjük, hogy létezik, így visszatért. Firka stílusban, mert nem volt kedvem normálisan rajzolni. Ami azt illeti, mostanában elég sokszor veszem elő ezt a firka stílust, valamiért jobb szeretek ebben alkotni, lehet csak az egyszerűsége miatt. 3) Karakter design, vagy valami olyasmi. Gyakorlat.
A hangulatom meg tiszta hullámvasút mostanában, mintha nem lenne elég ez a túlgondolós baromság. Egyik pillanatban úgy érzem minden rendben van és egész jól elvagyok, a másikban meg legszívesebben fejbelőném magam és utálok mindent és semmi értelme semminek. Szóval csak ülök és várom, hogy elvonuljon ez is.
Zárásként egy Billy Idol dal, ami mostanában megfogott. Pedig mikor először hallottam, akkor nem is tetszett.
Nem igazán vagyok túlzottan aktív neten mostanában. Nincs sok kedvem semmihez, az okát mondjuk tudom.
Például, hogy a munkahelyemen már minden nap kerülget az agyfasz kb. Most nem, nem az ügyfelek, bár ők is hozzák a szintet. Egyszerűen csak... Hogyan mondjam... írjam. Örüljetek amíg olyan helyen dolgozhattok ahol nem üvöltenek le random mód, nem mennek egymásnak a kollégák (vagy neked), nem kell minden nap a penészt bámulni, nem kiabálnak le egy perc késés után, nem neked kell x ember munkáját megcsinálni és még úgy is leoltanak, nem kell felnőtt emberek után körbejárni az épületet, mert alapvető dolgokat nem tudnak megcsinálni (pl csukd be magad után az ajtót), minden kollégád rendszeresen fürdik és tudják használni a mellékhelyiséget rendeltetés szerint, nincs 100 főnök akik először is nem is azok, másodszor meg mindegyik mást mondd és persze ezért is te vagy a hülye. Szóval... mint egy normális munkahely. (Igen, emberek, ez vár rátok ha kiteszitek a lábatokat az iskolából!) Az hiszem ennél többet már nem is kell mondanom. Egyetlen ember van, akit jelen pillanatban el tudnék ásni akár km-es mélységekbe is, de nem csak én, az összes dolgozónk. Ő az, aki kicsinálja mindenki idegrendszerét és közben veri a mellét, mint a majom, hogy ő milyen sztár, bár semmivel nincs tisztában és mindent nekünk kell megmondani neki, sőt dolgozni is helyette. De ha egyszer baj van a toronyban, akkor azon segíteni nem lehet, hiszen mindenki tudja: "Aki hülye, az is marad." Ámen.
Viszont... Vannak, akik tartják bennem a lelket. Értem ez alatt azt, hogy vannak a közelemben olyan emberek, akik sokmindenen keresztülmentek / keresztülmennek és ez nekem is erőt ad valamilyen szinten. Az, hogy látom, ők is mennyit küzdenek nap mint nap és mégis képesek emellett megőrizni az emberségüket. Ezért tisztelem őket és úgy gondolom, hogy nekem is sikerülhet.
Mostanában megpróbáltam magam lefoglalni is egy kicsit. Beadandó gyanánt kellett produkálnunk partneremmel egy komplette weboldalt mindennel is. (Legyen dinamikus, legyen feltöltve, legyen reszponzít) Aztán kicsit eljátszottam utána a kódokkal. Szóval úgy nézett ki az elmúlt időszakom, hogy egész délután csak kódokat írogattam. Elég volt csak rágondolnom arra milyen legyen az a div és olyan lett! Whoa. CSS Witch. Ami pedig a beadandó projectet illet... Azt hiszem taroltunk.
Játékom frontján elértem úgy a... 80%-ot a forgatókönyvben. Igaz vannak még benne fekete foltok, de örülök a haladásnak. Főleg mikor utólag jövök rá, hogy mit lehetne összekapcsolni mivel és hogy amit kitaláltam, az végül is tök jó, csak eddig nem láttam a saját történetemben az összefüggéseket. Semmi gáz.
Rajzolgatás nem nagyon történt, főleg ahogy említettem a kódokkal vertem el az időt. Ami azt illeti, attól tartok lassan elszokok a rajztól is, olyan ritkán szedem elő mostanában. Szóval most csak egyet rakok ki. Nem is tudom minek indult, de ez lett belőle. Gyakorlásnak nem volt rossz, azért látszik rajta, hogy nem stimmelnek még nagyon sok helyen dolgok. Próbálkozom.
Olvasás is történt. Igaz most csak egy kis, pár lapos novellát olvastam el: Harlan Ellison - Szája sincsen, úgy üvölt. Azt hiszem először a belőle készült játékkal futottam össze valamelyik játékos oldalon, a cím pedig felkeltette a figyelmem, így megkerestem az eredetit. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy egy novella lesz. Mellesleg egy depresszív post-apokaliptikus sci-fi történetről beszélünk.
A történet a távoli jövőben játszódik, egy világháború után. A világháború levezénylésére az emberek hatalmas szuperszámítógépeket alkottak, azonban az egyik öntudatra ébredt és elnyelte a többit, majd nemes egyszerűséggel kiírtotta az egész emberiséget. Illetve közel az egész emberiséget, 5 embert mégis életben hagyott, de pusztán csak azért, hogy minden életben töltött percüket pokollá változtassa és örökké tartó kínokat okozzon nekik. A történet innen kezd, a kis csapat megpróbáltatásait írja le, kit hogyan és mivel sújtott ez a szuperszámítógép, akit egyébként OK-nak neveznek és végül milyen megoldásra jut a csapat a helyzettel kapcsolatban.
Ahhoz képest, hogy csak pár lapos, nem kevés dolgot ölel fel, nem igaz? Meglepően érdekes volt és elgondolkodtató. Leginkább OK helyzete. OK gyűlöli az embereket, mert létrehozták és "bezárták a saját testébe." OK mesterséges intelligenciát kapott, végül pedig öntudara ébredt, de semmit nem tudott ezzel kezdeni, hiszen továbbra is csak egy gépbe volt zárva. Nem maradt neki semmi más, csak az emberek iránt érzett mérhetetlen gyűlölete amit nem is fél kimutatni nekik és gyakorolni rajtuk. Spoiler. A történet legvégén a csapat rádöbben, hogy az egyetlen kiút ebből a helyzetből a halál és hirtelen felindultságból elkezdik gyilkolni egymást. Egyetlen hiba a történetben, hogy Ted, aki mellesleg a csapat legfiatalabb tagja, marad magára a többiek halála után. Neki már nincs ideje az öngyilkosságra, OK haragja megelőzi ezt. A fiút egy vak, végtagok és száj nélküli, lényegében "kocsonyaszerű" lénnyé változtatja. Így Ted többé nem képes megölni magát. Örökké tartó... szenvedésben éli tovább... az életét... Ehm. Egyébként milyen irónikus. Ted pont olyan helyzetbe került, mint amiben OK van. Hm. Ettől függetlenül a fiú azt állítja mégis, egy kicsit boldog, mert ha ő ilyen állapotban is van, a többiek legalább meglelték az nyugalmat a halálban. Végül pedig kapunk egy reflektálást a novella címére is, amik a történet zárószavai. Hát... mondtam, hogy depresszív. Maga az ötlet a történetben viszont tetszett. Igazából lehetett volna húzni is ezt a novellát, akár egy könyvvé is, de felesleges lett volna. Amit akart, azt sikerült átadnia, azokat a gondolatokat. Igaz a rövidsége miatt a karakterekkel szinte semilyen kapcsolatot nem tudunk kialakítani, maximum Teddel, mert ő narrálja végig a novellát. Én meg vagyok vele elégedve, rövid, lényegretörő és elgondolkodtató.
Jut eszembe, májusban 10 éves lett a blogos pályafutásom. Yay. Mármint nem ez az oldal, hanem ennyi ideje foglalkozom blogolással. Hm, hát. Elég sok idő. Igazából el is felejtettem ezt a dátumot, de ha az eszemben lett volna, akkor sem terveztem volna semmit arra a napra. Viszont azt kijelenthetem, hogy ez alatt a 10 év alatt azt hiszem teljesen megszoktam, hogy netre pötyögök mindenféle hülyeséget ami éppen eszembe jut. Nem tudom meddig fogom még ezt művelni, de igyekszem, mert úgy érzem ez jót tesz a lelkemnek. Még ha nem is írok semmi világmegváltó dologról.
Ennyit tudok most nagy hirtelen mondani. Próbálom átvészelni ezt az időszakot. Nektek is kitartást, akármit is csináltok.
Mostanában úgy elmennek a napok, a hetek, hogy csak utólag eszmélek fel és csodálkozol el, hogy mi történik. Minden olyan gyorsan jön és olyan gyorsan el is megy. Hm. Nem jó ez így. Vagy pont, hogy így a legjobb? Ki tudja. Csak sodródok sokszor, úgy érzem. Vagy csak úgy érzem, mintha. Elvégre nincs okom "irányt váltani", így csak megyek továbbra is előre, amerre eddig is. Ezért azt hiszem úgy tűnhet, mintha nem is mennék semerre. De ezt úgyis csak akkor fogom látni ha odaérek a végére és visszanézek. Az pedig még messze van.
Hm, kissé zavaros, nem?
Mégis, a gyorsan múló napok ellenére, úgy érzem, hogy minden rendben van. Már amennyire rendben lehetnek a dolgok. Az én kis dolgaim, amik csak rám vonatkoznak. A tanulmányaim rendezni akarom, mert a káosz az nem kifejezés arra, amit ott művelnek oktatás címszó alatt. Még egy normális tanmenetünk sincs, sokszor csak improvizálnak az óraadók is. Szóval... megpróbálom összeszedni majd, hogy eddig mire vittük és megpróbálom kimazsolázni belőle azt is, hogy ebből nekünk mi lesz majd a lényeges. Igaz valószínűleg majd külső segítséget is kérni fogok, de majd meglátom ha odaérek. De ezt a lépést meg kell tenni, különben elveszek, elveszünk. Tegyük rendben a dolgokat amiket rendbe lehet.
Munkahelyen változások mentek végbe, de... igazából nem tudok erre mondani semmit. Az emberek túl nagy lendülettel indulnak neki dolgoknak, csak éppen elfelejtik, hogy a lendület sokszor nem elég. Néha kéne mondjuk egy terv, vagy végiggondolni egyáltalán, hogy mit is akarnak, nem csak belecsapni, aztán lesz valami. Kár, hogy általában minél magasabban ül valaki, annál inkább nem működnek normálisan az agyának azon funkciói amik a logikus gondolkodásért felelnek. Persze most is, mint mindig, tiszelet a kivételnek.
Egyébként miért van az, hogy azok, akik sík hülyék és a kisujjukat se mozdítják meg, mindig megkapják amit akarnak és mindig összejön nekik amit elterveznek? Ezt most nem irigységből írom, csak igen érdekesen jön ki, mikor valaki küzd, hogy bejusson egy iskolába ahol majd álmai szakmáját tanulhatja, vagy végre felvegyék a munkahelyre ahová szeretne menni, aztán sehol semmi, a másik oldalon meg a lusta, hülye, semmit érő ismerőséhez meg sorban vágják hozzá a jobbnál jobb ajánlatokat. De az is ki tud borítani, mikor valaki mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen semmit csinálnia, az összes feladatot letolja magáról, addig trükközik míg összehamisít (szemmel látjatólag bénán) meg összehazudik (pocsék módon) minden hülyeséget és a végén csak megkapja amit akart meg csak felveszik a legjobb munkahelyekre, annak ellenére, hogy az értelmi szintje megközelítőleg annyi, mint egy kavicsnak. WTF. Csak azért írom ezt, mert ez is előttem történik és nem tudom tényleg hová rakni ezt a jelenséget.
Furcsa dolgok történnek mostanában, de tudjátok mi a különös? Hogy ezeken már meg sem tudok lepődni. Egyszerűen csak szembejönnek velem, én pedig megyek tovább, a világ meg közben mintha teljesen kifordulna önmagából. Látványosan, anélkül, hogy ezt titkolná. De mégsem, mégsem áll meg. Nem áll meg a folyamat és nem állítja meg senki. Talán mindenki egy kicsit sodródik. Részint, mert nem a mi dolgunk, részint mert nem tudunk mit tenni.
Nos, mit lehetne még ehhez hozzáfűzni? Nem hinném, hogy sokat.
Folytassuk valami mással. Mostanában olvasni kezdtem, mikor éppen van időm. Meglepő, de ami most a kezembe akadt az Kosztolányi Dezsőtől az Esti Kornél. Egyik kolléganőm lányának iskolás tételei között láttam meg, és... Nem tudom. Csak úgy éreztem kellene vele tennem egy próbát. Egyébként nem is rémlik, hogy mi ezt vettük volna az iskolában, hm. Már több, mint a felét elolvastam és... Azt kell mondjam, hogy tetszik Kosztolányi írói stílusa. Igaz voltak helyek, helyzetek, ahol nagyon rossz helyre voltak beszúrva azok a tájleírások, de úgy érzem ezt direkt csinálta, szóval megbocsátható a részemről. Maga Esti alakja nagyon szimpatikus, a történetek pedig érdekesek, csak egy-kettő volt eddig ami valamiért nem nyerte el annyira a tetszésem. Külön az is tetszik, hogy ezek a történetek, amiket összefog a mű, csak "apró pillanatképek". Szóval összességében nem bántam meg, hogy a kezembe vettem, sok helyen elgondolkodtató volt eddig.
Rajzolás is történt. Sokszor történik, még ha nem is tudtok róla. Szóval itt van az elmúlt időszak termése, ami... csak egy elfogadható kép. Mikor ezeket a sorokat írtam, azt hittem több rajzra számíthatok magamtól, hát... úgy tűnik nem.
Egyik nap csak random lerajzoltam és... rajtam maradt. Hm. Nem tudok hülye gallért rajzolni, pedig olyan egyszerű
Azt hiszem ennyi mára, most más nem jut eszembe. Oh, de mégis. Megjött a Game Boy játék, amit rendeltem és működik! És nagyobb a kártya, mint az elsőre gondoltam. Hm, azt hiszem ezen kívül tényleg nincs más.
Komolyabb változások nem történtek. Vagy mégis? Vagy mégse? Majd az idő eldönti.
Mire eljutottam oda, hogy írok, azt is elfelejtettem, hogy miről akarok írni. Szóval most jelen pillanatban úgy érzem semmi érdemlegesről nem tudok, habár napokkal ezelőtt még nem győztem sorolni magamban a témákat.
Túléltem a karácsonyt meg a többi hülyeséget és ezek után kínzás volt visszamenni dolgozni meg oktatásra. Gondolom vagyunk még ezzel páran így.
Nagy hirtelen sikerült játszani is egy kicsit. A Seiken Densetsu 3. részét vettem elő. Régen játszottam már vele, de nem jutottam messzire benne, habár nagyon jó játék. Letettem, nem is tudom már miért. Most ismét rátaláltam és ezzel a lendülettel bele is vetettem magam. Igaz kicsit sok nekem, hogy minimum háromszor kell kijátszani más és más karakterekkel, hogy tényleg láss mindent. Ez el tudja venni az ember kedvét, akármilyen jó is a játék. Azt viszont értékelem, hogy legalább kreatív és gondoltak a készítők az újrajátszhatóságra is. Ezen kívül a Castlevania - Harmony of Dissonancet vittem végig megint. Elég gyorsan végigpörgethető játék. Egy GameBoy játék pedig éppen megrendelés alatt van, nagyon boldog leszek ha egyszer megjön és működni is fog.
Történt olvasás is: Joseph Sheridan Le Fanu - Carmilla (1872). Igen, ezt már olvastam, csak akkor gépen és angolul, most viszont megkaptam magyarul igazi könyvként és yay! Jobb volt, mit vártam / emlékeztem rá. Emlékeztetőként: ez egy vámpír történet, ami jópár évvel megelőzte Bram Stoker művét, a Draculát (1897). Izgalmas volt összehasonlítani a két művet fejben. Laurát, mint mesélőt, szinte azonnal megszerettem. Mikor angolul olvastam, akkor valahogy nem fűzött hozzá semmi, de így újonnan előszedve igazán jó volt olvasni a stílusában elbeszélt történetet. Pont úgy, mint a Gépnarancsban Alex, Laura is úgy szól az olvasóhoz, mintha régi barátok lennének. Mintha egy baráti levelet írna neki. A negatív szereplő a könyvben persze Carmilla, aki a vámpír, de... Igazából ettől függetlenül szerintem ő is szerethető. Sok esetben egyenesen aranyos volt. Szerintem. És még valami. Vonzódott Laurához. Romantikus értelemben. Sőt, csak női áldozatai voltak. Hmm. Carmilla már csak ilyen. Érdekes volt olvasni Carmilla szenvedélyes jeleneteit. Volt bennük valami... Annyira őszinte volt és azt hiszem ez fogott meg benne, ezért olyan maradandó is az ő karaktere. Egy vérre szomjas, szenvedélytől fűtött vámpírnő aki a női áldozatokat lesi.
Olykor egyórai fásultság után az én különös és gyönyörű pajtásom megfogta a kezem és újra meg újra hevesen megszorította, lágyan elpirulva és olyan gyorsan lélegezve, hogy viharos lélegzetvételeitől ruhája libegni kezdett. A szerelmes lángolása volt ez; megzavarodtam tőle, gyűlöletes és mégis lenyűgöző volt, és mohó szemmel magához vont, és forró ajka csókokkal hintette tele az arcom, és szinte elcsukló hangon suttogta:
– Az enyém vagy, az enyém leszel, és te meg én örökre egyek vagyunk. – Aztán hátravetette magát a székében, s én ott maradtam reszketve.
Ezt a könyvet mellesleg karácsonyra kaptam másik kettővel együtt: Douglas Adams - Vendéglő a világ végén és William Golding - A Legyek Ura.
Azt hiszem ideje számot adni a rajzos hülyeségemről is. Amit elkezdtem egy éve, hogy minél többet kellene. Igazából elég pozitív hatása volt ennek az egésznek. Kezdve azzal ugye logikusan, hogy többet foglalkoztam vele. Aztán folytatva azzal, hogy egy csomó mindent tanultam, amit vagy sikerült elsajátítani, vagy nem. Hát nem tudom. Néha sikerül, néha nem. Sok olyan dolgot rajzoltam, amit eddig hanyagoltam. Természet, tárgyak, lehetetlen beállítások. Mert miért ne. Ahhoz nem tudtam tartani magam, hogy minden nap rajzoljak, mert ez amúgy is abszurdum volt. Főleg miután elkeztem oktatásra járni. Azért este 8 után hazaesve nincs sok kedvem, agyi kapacitásom meg energiám firkálgatni. Ettől függetlenül szerintem elég jól teljesítettem, mármint magamhoz képest. Rajzokat nem mutatok, mert lehet, hogy fejlődtem (vagy nem), de annyira nem, hogy az mutogatható állapotban legyen. Amiket eddig hoztam, azokat is máglyán égetném el legszívesebben. Nagyon messze van még a cél, néha úgy érzem el sem tudom érni. Ami persze csak rajtam múlik, de van az embernek néha egy olyan pontja, mikor úgy gondolja, hogy elég volt és nincs kedve többet próbálkozni. Mikor már telefirkáltam vagy 5 lapot és egy ceruzavonás sem felvállalható belőle. Tudom, minden az én hibám, szóval egy szót sem szólhatnék. Elvégre csak rajtam múlik, hogy fejlődök-e vagy sem és mennyit. Csak... néha azért én is elfáradok. Azt talán szabad.
Rájöttem, hogy a legnagyobb oka annak, hogy sokszor csak tengődök a papír felett, hogy az esetek 90%-ban semmi elképzelésem sincs arról mit akarok rajzolni. Csak nekiállok firkálgatni. Ez nem jó. De nem tehetek róla ha nincs a fejemben semmiféle kép. Ha meg van, akkor elkezdek vázlatolgatni, a vége meg az lesz legtöbbször, hogy hagyom a fenébe, mert nincs kedvem kidolgozni normálisan. Jó azoknak akik képesek órákat ott ülni és szórakozni a színezéssel, meg a hátterekkel. Nálam ez csak ritkán fordul elő. Ha látom, hogy halott ügy, akkor nem is próbálkozok tovább, pedig kellene. Most (teszem azt) egy fiatal, kezdő művész ha kirakja a munkáját, amit vért izzadva tervezett meg és színezett ki, hiába rossz az anatómia, hiába folyik ki a szemünk a színektől, hiába pocsék az árnyékolás, mégis sokkal többet ér egy ilyen hibás, de befejezett rajz, mint egy bármilyen ami a vázlatolás folyamatában meghal, mert nem elég jó a művésznek. Legalábbis szerintem. Én pedig sajnos az a fajta ember vagyok, aki út közben megöli a munkáit, mert nem jók. Pedig nem így kellene. Sajnos visszatartanak a saját korlátaim. És ez is csak az én hibám, senki másé. Viszont nem könnyű levetkőzni ezt, egyelőre még a gondolat is taszít. Így viszont a jövőben sem fogok sehová jutni.
Hirtelen csak ennyi jutott eszembe abból a sok témából, ami a fejemben volt. Nem tudom hová veszett el az a sok gondolat.
Miről? Kérdezem én. Sokminden megfogalmazódott bennem az elmúlt időszakban és szét kellene válogatni ezeket a gondolatokat, aztán értelmes formában közölni a külvilággal. Inkább ez a nehéz rész.
Itt a juhuhú, karácsony. (Nem vagyok bezsongva tőle.) Az új évről ne is beszéljünk. Nem fogtok tőlem kapni beszámolót meg ilyesmi írásokat. Mert... minek? Nem hinném, hogy olyan sok dolog történt velem. Ment minden tovább úgy, ahogyan mennie kell. Rábíztam magam Univerzum Istenanyánkra. Jó, néha azért én is megmozdulok kicsit. Egyelőre nyugton akarok maradni míg tart ez a képzés amibe belevágtam. Szeretem úgy intézni a dolgaim, hogy befejezem azt, amit elkezdtem. Aztán ha ezzel megvagyok, majd körültekintek a nagyvilágban, hogy mi a helyzet. Addig hagyjátok, hogy tengődjek.
A csodálatos magyar egészségügy kiderítette, hogy az egyik csigolyám összenyomódott. Meh. Ez egy régi történetből adódik, ahol majdnem kitörte a gerincemet egy buszsofőr a fantasztikus vezetési technikájával. Nos, ez nem egy olyan dolog, amivel sokmindent lehetne kezdeni. Főleg, hogy eleve időpontot sem kapok, mert tele vannak. Eddig is megvoltam így évekig. Talán ez után is menni fog. Habár meg kell hagyni, mostanában kezdett csak fájni.
Film nézés is történt egy álmos estén, mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem is. Nem tudom miért pont akkor kezdtem bele, de lényegtelen is, megtörtént. A műsor tulajdonképpen egy anime volt, a Sailor Moon R Movie - The Promise of the Rose. Igazából kiszámítható volt és annyira nem nyűgözött le. A szintet mondjuk tartották, úgy értem a lányok meg a jelenetek itt-ott jók voltak, de... mégis. Azt nem mondanám, hogy olyan nagy durranás lett volna. Láttam ezt a movet, láttam két évadot, mégis azt mondom, hogy eddig semmi nem veri az elsőt. Hiába, az olyan emlékezetes és eddig a kedvencem.
Olvasás is történt. A könyv amit a kezembe vettem ezúttal a Gépnarancs, Anthony Burgesstől. Régen szemeztem a filmmel, ami készült belőle, de soha nem néztem meg. Aztán így évekkel később megláttam a könyvet egy könyves boltban, miközben nézelődtem és gondoltam miért ne, megvettem. Nem álltam neki azonnal olvasni, kellett egy kis idő, hogy rávegyem magam, de mikor megtettem... Akkor nagyjából két nap alatt végigpörgettem. Jó, nem is hosszú, csak éppen olyan balfasz módon keztem el, hogy kényetelen voltam egy alvás miatt félbeszakítani a folyamatot.
A cselekmény egy Alex nevű fiatalemberről szól aki a legnagyobb szeretettel és élvezettel követ el mindenféle elképzelhető bűncselekményt. Legyen szó lopásról, vandalizmusról, random testi sértésről vagy akár nemi erőszakról. Az utolsó balhé alkalmával viszont nem csak hogy elárulják a "haverjai" de még az áldozata is meghal, ami aztán azt eredményezi, hogy kimondják rá a 14 évet. Két év lehúzása után aztán jön egy "lehetőség" amivel előbb szabadulhat. Egy bizonyos fajta kísérleti eljárás ami arra hivatott, hogy "jóvá tegye az embert" és kiölje belőle a rosszra való hajlamot. A tortúra lefolytatása után aztán Alex valóban nem volt képes elkövetni semmiféle erőszakos tettet leginkább azért, mert még a gondolattól is szörnyű kínok törtek rá. Majd mint akik jól végezték dolgukat, a fejesek kidobták a nagyvilágba, hogy menj és kezd új életet ahogy akarsz. Ekkor viszont kiderül, hogy mennyire is sebezhető és védtelen egy olyan ember aki csak jóra képes ebben a sötét, erőszakos és elferdült világban.
Ennél persze sokkal több témát tárgyal a könyv. Összességében nekem tetszett. Ahhoz képest, hogy Alex a könyv elején egy utolsó megvetni való huligán mégis az író képes empátiát ébreszteni az olvasóban iránta. Leginkább szerintem azért tud elérni ilyen hatást, mert az egész E/1-ben íródott. Legalábbis számomra. Tényleg olyan volt ez, mintha Alex, a maga stílusában és szóhasználatában mesélte volna el az olvasónak, egy havernak, hogy mi is történt vele. Mert meg kell jegyezni, hogy a könyv tele van igen változatos szleng (/idegen, /kitalált) szavakkal amik elsőre furcsának tűnhetnek, de a végére az ember hozzászokik és ez is csak fokozza a hatást. A másik dolog, ami miatt úgy érzem tudtam vele szimpatizálni, az a karaker őszintesége. Megismertük egy veszélyes, őrült elméjű fiatalnak aki nem riad vissza semmitől, mégis mikor sírni kellett, sírt, mikor üvölteni kellett, üvöltött és mindig beismerte ha valami fájt, ha valami boldoggá tette, még akkor is ha az szörnyű dolog volt. Kendőzetlenül, mindent. Ennél persze sokkal többet lehetne írni Alex karakteréről, de nem akarok km-es posztot. Aki kedvet kapott hozzá ezen leírás alapján, annak ajánlom. Rövid és érdekes.
(...) Igen komoly etikai kérdések vannak itt terítéken. Jó fiút fognak csinálni belőled, 6655321-es. Soha többé nem érzel majd kísértést, hogy erőszakoskodj vagy bármi módon megháborítsd az állam békéjét. Remélem, ez világos. Remélem, ezt teljes mélységében felfogod. – Mire én:
– Ó, olyan kellemes lesz jónak lenni, uram. – Közben jó horrorsót szmeháltam magamban, testvérek. Mire ő:
– Nem biztos, hogy kellemes lesz jónak lenni, kicsi 6655321-es. Lehet, hogy szörnyű lesz. Tisztában vagyok vele, milyen ellentmondásosan hangzik ez az én számból. Tudom, hogy sok álmatlan éjszakát okoz ez még nekem. Mert mi az Úr akarata? A jóságra szavazna az Úr vagy a jó választhatóságára? Nem jobb-e bizonyos értelemben az, aki a rosszat választja, mint az, akire rákényszerítik a jót? Fontos és komoly kérdések ezek, kicsi 6655321-es. Most azonban csupán annyit akarok mondani neked, hogy ha bármikor a jövőben visszatekintesz ezekre az időkre és eszedbe jutok én, Isten legértéktelenebb és legalázatosabb szolgája, kérlek, ne gondolj rólam rosszat a te szívedben, ne hidd, hogy bármi közöm is volt ahhoz, ami történni fog veled. Szomorú, de most már annak sincs értelme, hogy imádkozzam érted. Olyan tartományba lépsz át, ahol az ima ereje sem ér utánad. Rettenetes, rettenetes gondolat. És mégis, bizonyos értelemben azzal, hogy úgy döntöttél, megfosztod magad az etikai választás lehetőségétől, bizonyos értelemben máris a jót választottad. Ez lebeg majd a szemem előtt. Ez lebeg majd, az Isten irgalmazzon nekünk, 6655321-es, a szemem előtt.
Igazából azért kezdtem el olvasni, mert először is hiányzott már, másodszor pedig mert írni volt kedvem. Logikus, igaz? Szerintem is. Mivel nincs semmiféle dolog, amiben kiélhetném ezt a kevés kis írás utáni vágyam, így... olvastam. Lehet néha rámjön, de nem akarok író lenni, nem akarok semmi nagy volumenű dolgot írni. Csak néha egy kicsit elfog a vágy, egy-két napra, aztán eltűnik. Van ez így.
Azt hiszem ennél többet most nem tudnék jelenteni. A játékom tengődik, mert lehet, hogy sokáig eljutottam a történetben és eddig jöttek is olyan ötletek, amiktől (szerintem) jobb lett, de most megint elakadtam. Valahogy ki kell kutyulni a szálakat. Addig gondolkodok meg kicsit szórakozok néha a szerkesztőben. Rajzolás terén sem született semmi olyan ami megváltaná a világot. Jut eszembe lassan letelik a "próbáljunk intenzíven rajzolni" ... akármi. Amit elkezdtem még az év elején. Mostanában nem jutok sokszor el odáig, hogy rajzoljak, de mégis csak többet teszek most, mint régen tettem. Majd ez kiderül ha visszatekintek.
Nos, így a végére mindenkinek kellemes ünnepeket, boldog karácsonyt és boldog új évet is kívánok egyszerre.
AJÁNLOM AZ OLDALT
