Üdv.

Kissé késve ugyan, de megjöttem. Ráadásul egy új dizivel. Ami megjegyzem be sem volt tervezve, hirtelen jött csak, de megmagyarázom a későbbiekben miért és hogyan ötlött ez a fejembe, mert nem véletlenül néz így ki most az oldal. Kezdésnek ennyit.

~.oOo.~

Szóval, mint látszik, lett új kinézet. Hogyan és miért pont így néz ki? Eszembe jutott blogspotos blogom. Ahonnan ide költöztem. Ahogyan emlékeztem, ott is hasonló dizájn volt mikor leléptem onnan. Gondoltam érdekes lenne újra feléleszteni azt a stílust, azt a kinézetet. Valami régi, valami új formában. Valahol nosztalgikus. Persze gondolom csak nekem. De nem bánom. Szeretném még egy kicsit élvezni ezt a nosztalgiát. Szóval elnézést ha valakinek most kifolyik a szeme. Nem direkt van. (Ha valahol valami hibát hagytam, szóljatok.)

Ha már nosztalgia... mostanában többször gondolok a régmúlt dolgaira, mint kellene. Egy-két jelenet, ember, beszélgetés, találkozó beugrik és nem tudom hogyan álljak hozzá ezekhez az emlékekhez. Egyszerűbb lenne mindent csak elfelejteni. Mintha meg sem történt volna. Sokkal egyszerűbb lenne. De ilyesmi (egyelőre) nem létezik. Illetve biztosan meghozná a hatását, ha jól fejbe verne valaki valamivel... De lehet, hogy ez a módszer csak a rajzfilmekben létezik. Azért mindent nem szeretnék elfelejteni. A lényeg, hogy mostanában sokszor kísért meg indokolatlanul a múlt és ez bosszantó. Talán sok időm van gondolkodni? Azt azért nem mondanám. Hasznosabb dolgokra kellene használnom azt a kevés energiám ami van. Elvégre dolgom van elég. Néha talán túl sok. Sokszor el szoktam felejteni egy csomó mindent. Aztán mikor összeírom őket és nagy ráértemben végigfutom a listát, mindenre csak annyit mondok: "áh, ez nem olyan fontos, ráér még..." És végül ott tartok, hogy nem állok neki semminek. Le kellene szoknom erről. Megfigyeltem magammal kapcsolatban, hogy rengeteget halogatok. Nagyon sokat. Nagyon. De ha egyszer semmi nem tűnik olyan fontosnak. Vagy csak annyira nincs életkedvem, hogy neki se akarok állni semminek? Ez is egy elképzelhető ok. Sőt, elég valószínű.

Visszatérve a kinézetre... eltűnt az "Üzenő" menü. Úgysem írt oda senki ezer éve, gondoltam felesleges pont. Ha valaki akar valamit, akkor lehet kommentet írni, várom szeretettel. Lassan teljesen lecsupaszítom az oldalt. Úgyis a főoldalon van a lényeg, a többi csak extra.

Egyébként eléggé megcsappant a kedvem is az íráshoz. Mármint ide. Máshová nem is írok. Nem sok értelmét látom már és minél tovább csinálom annál inkább nem látom továbbra sem az értelmét. De azért csinálom. Most is bejegyzést írok. Lehet csak a megszokás. Viszont azt hiszem ki tudom jelenteni, hogy rajzokat már nem igen kell várni ide az oldalra. Maximum ha elkap valami isteni szikra, akkor lehet hozok, de egyelőre nem látok rá esélyt. Nem vagyok megelégedve magammal és nagyon nem akarom mutogatni mit tudok vagy éppen mit nem. Azt  hiszem kell egy kis idő nekem, hogy megbékéljek magammal ilyen téren is. Átgondolni mit csinálok vagy mit kellene. Elképzelhető, hogy idővel a már meglévő bejegyzésekből is törlöm őket. Ha esetleg azt látnátok, hogy eltűntek.

Ugyanis mostanában nagyon szét vagyok esve. Hol jobban, hol kevésbé. Folyton csak azt érzem ideges vagyok, ami nem csak a kedvemen látszik meg, de az egészségügyi állapotomon is. Káosz van. Nem tudom merre tovább vagy hogyan. Eddig se volt túl tiszta vagy fényes elképzelésem a jövőről, de most meg aztán pláne nincs. Bár meg kell jegyezni, a környezetem is kitesz magáért abban, hogy ne lehessek nyugodt. Valahogy most nagyon nem vágnak össze a dolgok. Néha csak elköltöznék a világ végére, hogy ne legyen a közelemben senki és ne cseszegessen a hülyeségeivel senki.

Más. Valahogyan nem tudok egy ideje itt teljesen őszinte lenni. Mikor eszembe jut, hogy olyan emberek is olvasnak (talán, legalábbis nagy esély van rá), akikről nem akarom, hogy olvassanak, egyszerűen nem tudok leírni mindent, amit le akarok. Nem tudom hülyeség-e vagy sem, de mindenesetre bosszantó helyzet.

~.oOo.~

Na de ne keseredjek el teljesen, elvégre nemrég kiolvastam az Alraunet (Hanns Heinz Ewers) és imádtam. Hallottam róla, hogy jó könyvnek tartják és készültem is a cselekményre, de Ewers persze megint meglepett és többet kaptam, mint egy egyszerű horror történet középpontban egy femme fatale hőssel.

A történet a címszereplő, Alraune történetét mutatja be. A létrejöttének ötletétől egészen a haláláig. A lány mesterséges megtermékenyítéssel fogant meg, aminek az ötletét a mandragora legendája adta. Így Braun Frank, a fiatal diák és nagybátyja Brinken professzor, megtesznek mindent, hogy életrekeltsék ezt a régi legendát. A könyv első fele ezzel foglalkozik, a második felében megismerhetjük Alraune fiatalkorát majd végignézhetjük miként hoz szenvedést mások életébe, végül pedig elbeszéli a halála körülményeit is. Izgalmas olvasmány.

Mikor először elkezdtem, hiányoltam Alraunet. Azt hittem egyből a történetben lesz, de nem, várnom kellett, elvégre mikor kezdődik a cselekmény még csak gondolatban sincs. Csak a második fejezetben születik meg egyáltalán a gondolata a lánynak. Viszont az író ezeknél a fejezeteknél sem hagy unatkozni minket. A könyv első felében a kedvenc részem Braun Frank és Brinken "párharca" volt. A szenvedélyes, laza diák és a ravasz öreg professzor. Ahogy minketten próbáltak kicsit belemarni a másikba, kicsit megbántani a másikat, kicsit túljárni a másik eszén. Ami hol sikerült, hol nem. Érdekes volt. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy nem fizikailag történt ez a harc, ez az elmék harca volt. Egyikük sem volt buta, mindketten pontosan tudták hol sebezhetik meg a másikat úgy, hogy az a legjobban fájjon, már csak megfelelő pillanat és körülmény kellett hozzá. Imádtam végig.

A könyv második felében, ahogyan írtam, magát Alraunet ismerhetjük meg jobban. Ez a rész is tetszett, habár hiányoltam Braun Frankot. Ő egy ideig el van tűnve, nekem pedig azon járt az eszem, hogy fel fog-e bukkani még. Valahogy megszerettem az ő karakterét. Nagyon. Így megörültem mikor ismét megjelent. A könyv második felének kedvenc részei is hozzá köthetőek. Pontosabban fogalmazva Frank és Alraune kapcsolata, annak megismerése és a két fél "harca." Alraune egész életében elcsábította (még ha akaratlanul is) a körülötte lévőket, majd romlásba vitte őket. Braun Frank úgy gondolta ő képes ellenállni ennek a "varázsnak," de később be kellett látnia, hogy úgy tűnik erre még ő sem képes. Habár nem tudott elszakadni a lánytól, mégis tudta, hogy valahogyan, de menekülnie kellene ebből a kapcsolatból. De akárhányszor elindult, sosem tudta otthagyni. A másik oldalon viszont ott volt Alraune. Eddig élvezte és kihasználta az embereket akik rajongásig szerették a végsőkig, most viszont történt valami. Szerelmes lett. Ez eddig nem fordult elő, Frank viszont képes volt elérni ezt. Alraune valahol félt, hogy Braun Frank is úgy végzi majd, mint a többiek, meghal mellette, mégsem tudta elengedni. Tudták, hogy veszélyes és "átkozott" ez a kapcsolat mégis szenvedéllyel élték meg a szerelmüket és kiélvezték minden napjukat. Ezt a kettősséget pedig remekül át tudta adni az író. Izgalmas volt olvasni melyik szereplő éppen hol tart ebben a kapcsolatban és kíváncsian vártam mi fog kisülni belőle. Közben persze reménykedtem, hogy Frank legalább túléli.

Összességében, tetszett nagyon a könyv és megszerettem mégjobban Ewers írói stílusát. Lehet a jövőben majd beszerzek tőle még könyveket.

Nos, azt hiszem ennyi mindent tudok írni nagy hirtelen. Nem sok, de nem is történik olyan sok dolog mostanában. Illetve, de... de az a téma nem ide tartozik.

Végül pedig itt hagyom a dalt, ami sok évvel ez előtt megihletett a blog címével kapcsolatban. Ahj, imádom ezt a dalt, főleg üvöltetni.

- Yui ︎⚡︎