▶ Mit is mondhatnék? Elég régóta foglalkozok blogolással, blogspoton voltam jelen régebben, de mégis úgy érzem, hiába a sok év, most kezdtem csak bele igazán. Az oldalon a személyes kínlódásaim, elmélkedéseim, élményeim mellett még fejtegetek pár témát, de leginkább csak random dolgokat amik éppen eszemebe jutnak. Nem akarom megváltani a világot egyik bejegyzésemmel sem, nem akarom megmondani senkinek sem a tutit, egyszerűen csak... kiírni magamból a gondolataim. Valami ilyesmi céllal vagyok itt.
És most jöjjön, ami még nem volt! Bj-Lydiaval való eszmecserém során kieszeltünk egy jó kis blog témát, ez fog most következni. Mindketten megcsináltuk a magunk listáját, itt megtalálhatjátok az ő kedvenceit is! >> Lydia's Doll Corner
Szerintem mindenkinek az életében vannak vagy voltak olyan fiktív vagy éppen nem teljesen fiktív karakterek, akik igazán megtetszettek neki vagy a jellem vagy egyszerűen a kinézet miatt. Esetleg mindkettő. Karakterek filmekből, sorozatokból, könyvekből, képregényekből, játékokból. Biztosan volt ilyen, ha nem is most, régen, még tini korban. Emlékszem, sokszor szoktam hallani, hogy egy-egy ismerősöm visszaemlékezik a fiatalkorára és elmondja, hogy mennyire bele volt zúgva lányként egy énekesbe, filmbeli karakterbe vagy éppen jelenleg, felnőtt fejjel tetszik neki egy-egy karakter. Szeretném most feleleveníteni ezeket a karaktereket, leírni, hogy az én listám hogyan is néz ki.
Mivel sok említésre való dolog nem történt mostanában, ezért... írok arról, amiről lehet. A játékokról, amiket kipróbáltam! Nos, ennyi. Hm.
Kezdetnek egy nagyon régen kinézett játékot vettem elő, ez volt az Odin Sphere PS2-re. Mielőtt még tudtam volna, hogy létezik a játék, láttam pár karakter artot. Gwen és Velvet voltak rajtuk és elcsodálkoztam, hogy milyen jól néznek ki, milyen szépek, milyen jó már a karakter design. És ennyi. Nem tudtam kik ők, honnan vannak, azt hittem csak valaki random megtervezett két ilyen karaktert. Aztán pár év múlva nézelődtem egy játékos oldalon és szembejött velem pár screenshoot ebből a játékból, én meg megvilágosodtam. Onnantól kezdve eldöntöttem, hogy ez nekem KELL. Természetesen nem tudtam miről szól vagy hogy egyébként mi ez. A játék tulajdonképpen egy akció RPG. Helyszínről helyszínre mész, mindenhol harcolsz, itemeket és pénzt szerzel, itemeket kombinálsz, hogy hatékonyabbakat kapj és fejlődsz. Érdekesség, hogy öt főszereplő útját követhetjük végig a történet folyamán, mindegyikükét külön-külön, így végignézhetjük ugyan azokat a problémákat más-más karakterek szemszögéből. Ez tetszett. Főleg azokon a pontokon, ahol érintkeztek a karakterek útjai és voltak közös jeleneteik amiket láthattunk mindkét oldalról.
Erionban éppen háború dúl két birodalom, Ringford és Ragnanival között egy hatalmas erejű szerkezetért, ami annak idején egy egész birodalmat pusztított el. De ennek a szerkezetnek van egy másik fontos szerepe is, főszerepet játszik egy régen elfeledett jóslatban is, ami a világ pusztulásáról szól. Az öt főszereplő öt különböző helyről indulva és más-más utat bejárva harcol a háborúban vagy éppen sajátos misszióban, de egy dolog mégis közös bennük: a legvégén mindannyiuk sorsát összeköti a jóslat és rajtuk áll vagy bukik a világ sorsa.
Őszintén? Lehet, hogy egyesek monotonnak tartják a játékmenet miatt, de engem nem érdekel, teljesen megnyert a hangulattal, a karakterekkel és a történettel. Szerettem az elejétől a végig. Megragadott maga a "tündérmesés" stílus is. Minden karakter történetét egy-egy könyv tartalmazza, amit egy kislány, Alice olvas otthon a padláson. Ez annyira cuki. Még el sem kezdődött az első történet, nálam már kiakadt a cukiság mérő Alicenél és a könyv választó résznél. A story érdekes, fordulatos, néhol érzelmes is, az utolsó csata pedig több, mint epic. Kell ennél több?! Ez a játék egyszerűen csak szép.
A következő a Nanobreaker volt, ugyancsak PS2-re. Nem igazán tudtam mibe vágok bele, ezt már megszoktam magamtól. Sokszor el sem olvasom miről szól a játék, csak jók a képek róla, jó a címe, szóval kipróbálom. Igazából... lehet mondani, hogy monoton a játék, mert egy idő után az, főleg mikor már eljut az ember arra a szintre, hogy farmolgasson, de egy hack & slash játékban ez nem meglepő. Itt az a lényeg, hogy lekaszabolj mindenkit. A játék elejétől a végéig. Néha mondjuk próbálták megtörni ezt a monotonitást egy-két platform résszel, de hála az irányításnak és a lehetetlen fix kamera nézeteknek, számomra kegyetlenek voltak. A karakterekre sem tudnám azt mondani, hogy maradandó élmények voltak, ettől függetlenül szerintem a történet viszont eléggé jóra sikerült. Úgy érzem jó ez a játék, csak vannak részek, amiken én például változtatnék. Azért szórakoztató volt a maga módján.
Valahol a távoli jövőben a tudomány már annyira fejlett, hogy a nanogépek már az emberek segítségére vannak különféle módokon. Azonban az ezeket irányító fő komputer meghibásodás miatt teljesen irányíthatatlanná válik, az embereket pedig, akiknek a testében megtalálhatóak ezek a nanogépek, szörnyszerű félig élőlény - félig gép lényekké változtatják. Teljes a káosz, az egyszerű fegyverek hatástalanok. Itt jön a képbe Jake, a tapasztalt kiborg... harcos, akit kiküldenek a terepre, miután a kezébe nyomtak egy speciális fegyvert, a plasma bladet. Ez mindent átvág. (Kivéve a drótkerítést, azon nem jutsz át.) Jake elindul, hogy teljesítse a küldetést és megvédjen egy (idegesítő) professzor nőt, aki azért érkezett a szigetre, hogy megállítsa a központi komputert, közben pedig kiderül az is, hogy kicsoda áll a meghibásodás mögött és felbukkan egy régi ismerős Jake múltjából is.
Ismét előszedtem a PSP játékokat és a következő a Ys Seven volt. Előzőleg említettem, hogy nem fogom elengedni a sorozatot és ez továbbra is fennáll. Igaz meglepő volt a csapat rendszer amit ezúttal használt a játék, de hamar megszerettem. Az alapanyag gyűjtés a felszerelésekhez kicsit bosszantó volt néha, de mással nem is volt bajom. A látvány, a karakterek mind tetszettek, a történet kicsit érdekes volt, de végül is a végére összeállt a kép és még meglepetéseket is sikerült okoznia. A zene pedig... a zene mindig eszméletlen a Ys játékokban, komolyan. Annyira imádom, ahogyan az akció és a dalok kiegészítik egymást, tökéletes.
Adol és társa, Dogi Altago szigetére érkeznek. Azonban nem sokkal az érkezésük után összetűzésbe keverednek a rendfentartó erőkkel miközben próbálnak megvédeni egy lányt, ennek következményeképp pedig a párost letartóztatják. Szerencséjükre a királynak már tudomása volt az érkezésükről, így hamarosan nem csak szabadok lehetnek, de meg is bízzák őket egy feladattal. A napokban történt földrengés hatására a felszínre bukkant egy érdekes hely, megvizsgálhatnák. A páros persze elvállalja és elindulnak kivizsgálni az esetet. Így pedig elindul az eseménysorozat ami hatással lesz később egész Altago sorsára és nem csak összehozza az Öt Sárkány törzseit, de a sárkányok kiválasztott harcosa is esélyt kap arra, hogy megküzdjön a szigetet fenyegető ősi végzettel.
Spoiler következik. Volt egy érdekes pontja a történetnek, ami eléggé meglepő fordulat volt. Méghozzá maga, Adol szerepe benne. Azt már az elejétől tudtuk, hogy az öt Nagy Sárkány kiválasztotta, hogy legyen a harcosuk. Adol hallotta a hangjukat, a sárkányok segítették őt az erejükkel, de senki soha nem említette meg pontosan mi is ez az egész, mi áll a háttérben. Tudták, de mégsem mondtál el neki. Mikor egyik sárkány sem volt képes válaszolni normálisan, informatívan, azért mindig megforult a fejemben, hogy ezek a sárkányok idióták, vagy mi bajuk van, hogy nem értenek egy ilyen egyszerű kérdést? Aztán kiderült, hogy a sárkányok által választott harcosnak a felada tulajdonképpen harcolni, majd elbukni. Ez így van megírva, ennek így kell lennie, így marad meg a körforgás, eddig is mindenki elbukott, ez után is így kell ennek lennie, hogy fennmaradjon a rend. ... Ühm, micsoda? Ilyen fordulattal nem sűrűn találkozik az ember, de ettől válik izgalmassá. Érdekes volt látni, ahogyan Adol felülírja ezt a "végzetet."
Ez után visszatértem a PS2 játékokhoz és következett a Shining Tears. Talán csak egy képet láttam róla és tudtam, hogy készült valami anime is belőle, illetve... nem pontosan ebből a történetből, de van köze hozzá. A bevezető videó is eléggé hatásos volt, végül is meglepett, hogy egy ilyen jó minőségű teljesen animált intrót kapunk. Olyan, mint egy anime opening. [Tessék, itt az intro (YT link).] Maga a játék viszont... azt nem mondom, hogy rossz volt, de szerintem nem az én idegrendszeremnek készült. Főleg a meglepően hosszú töltési időkkel. Komolyan, nem láttam még PS2-es játékot ilyen hosszú töltési idővel. Ezzel nem is lett volna baj a játék legtöbb felén, akkor vált idegesítővé, mikor átverekedtem magam kb fél óra alatt három mappon (amik között nyilván ott volt a törtési idő), aztán a negyedik mappon két pillanat alatt kinyír a boss. És megint töltés. Visszarak a kiindulási helyre. Annyi kegyelem van benne, hogy ilyenkor folytathatja az ember azon a mappon ahol elesett, de amíg oda eljut, az kb még három töltőképernyő és most csak a legrövidebb utat említettem, ha közben vásárol, meg fegyvert csináltat, vagy módosítja a felszerelést az még plusz vagy... 6-7 töltőképernyő és úristen. De szükség van ezekre, mert van olyan cuki, hogy az egyik mappot tele rakja olyan ellenségekkel akik a jégre érzékenyek mondjuk, a következő mappot pedig tele rakja olyanokkal akik ellenállóak a jéggel szemben, szóval ha éppen jég elemű fegyver van nálad és nem akarsz rövid úton megpusztulni, akkor visszavonulsz és módosítod a felszerelést, ami... megint vagy 4 tölőképernyő. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben vissza kell vonulnod, mert annyi ellenséggel kezd egy mappot, hogy a saját karaktered nem látod a tömegben. Ennek a játéknak szokása kismillió ellenséget bezsúfolni a mappokba. Az utolsó pályák alatt annyi ellenség volt jelen, hogy szaggatni kezdett.
A történet ott kezdődik, hogy Elwyn teljesen véletlenül rátalál a folyóparton eszméletlenül heverő fiúra. Később, miután orvoshoz vitte, kiderül, hogy a fiú amnéziás és csak a nevét tudja felidézni: Xion. De ha még nem lenne ez az egész eset éppen elég érdekes, Xion tulajdonában van két gyűrű is, amik a doki szerint a legendás Dragon Twin gyűrűk. Ezeket a gyűrűket használta annak idején két lovag, ha mindketten viselték a sajátjukat, akkor hihetetlen módon megnőtt az erejük. Aztán az egyik megölte a másikat... Így a doki úgy véli, lehet, hogy nagy erejük van az ékszereknek, mégis jobb óvatosan bánni velük. Hamarosan viszont a helyzet megköveteli, hogy Xion és társai használják a gyűrűk erejét, Rune Geist uralkodója úgy döntött háborút indít Shildia ellen, ahol a hősök is élnek. A gyorsan összeverődött kis zsoldos csapat feladata megvédeni egész Shildia népét az ellenségtől, miközben lassan kiderül, hogy mi értelme ennek az egész támadásnak és... egyébként dobjuk az összes idáig felmerült más problémát.
A karakterek meg a történet is érdekes volt a számomra. A karakterek inkább azért, mert sok fajt vonultatott fel. Nekem ez sok volt. Mikor kb minden létező fantasy fajból képviseltetik magukat karakterek, nekem már túl színes az összeállítás. De ez csak az én hülyeségem. Ettől eltekintve igazából nem volt bajom velük. A történettel kapcsolatban nagyon hiányoltam, hogy soha nem derült ki mi van a gyűrűkkel és Xionnal. Miért hevert ez az ember a történet elején eszméletlenül, emlékek nélkül a folyóparton? (Adol szindróma, főleg, hogy utána megtalálta egy fontos női karakter.) Miért voltak nála a gyűrűk? Jó, az anyjától kapta őket tréning szempontjából, de pontosan miért is? Ezek valójában a legendában szereplő gyűrűk? És ha igen, hogyan került hozzájuk? Mi értelme a legendának és a benne említett fenyegetésnek ha látszólag nem jelent veszélyt ez a szereplőkre? Illetve említés szinten igen, de sosem láttunk belőle semmit. Miért? Hogyan? Miért?! Amint elkezdődött a háborúsdi mindenki dobta Xion témáját és többé már senkit nem érdekelt, hogy ki is ő valójában és miért van itt, őt magát se. Nem is említették többet, hogy amnéziás vagy mi van. Akkor mi értelme volt így bevezetni? Ahj, nincsenek válaszok és ez idegesítő. Bevezet egy problémát a játék és utána dobja.
A másik halálom, az egész történet. Miért nem segít a király, ha veszélyben van az EGÉSZ város, ahol az ő kastélya is található? A támadók bemennek és mindenkit leölnek meg leigáznak... kivéve őt? Vagy mi van? Logikátlan. Helyette egy csapat összeverődött zsoldosra bízza az emberek életét. Jobban mondva még csak zsoldosnak sem lehet hívni őket, mert még csak zsoldot sem kapnak. Egyszerűen csak bízunk benne, hogy megmentenek, mert... mert. A városiakat is bírom, mikor beszél velük az ember, akkor sajnálják, hogy nem tudnak segíteni, mikor meg embereket keresünk a csapatba, nem jelentkezik senki. Mert nyilván mi vagyunk az egyetlenek az egész birodalomból akik tudnak harcolni. Akárkikhez mentünk segítségért (óriások, tündék, stb), mindenki leppantintott minket, mert "nem a mi dolgunk a háború, nem folyunk bele." Annyira logikus az is, hogy vagyunk vagy kilencen de ennek ellenére leverünk vagy két hadsereget a történet folyamán meg egy városnyi szörnyet. Jó, értem én, hogy kellett történet, meg játékmenet, de... Azt is bírtam, hogy vagy 3× lett kijeletve, hogy vége a háborúnak és mindig mikor ez megtörtént újabb harcok törtek ki. :'D Ja és a kedvenc fordulatom... kiderült, hogy a csapatban lévő 4 lányból... 3 valójában hercegnő! Nem egy, egyből a három! Hát ez csodás.
A Shining Tears után felüdülés volt előszedni egy másik játékot, azt viszont nem gondoltam volna, hogy olyant fogok ki, amit ennyire szeretni fogok. Ez lenne a Shadow of Destiny (vagy más címmel Shadow of Memories), megint csak PS2-re. Egy mászkálós, tárgy összeszedős, nyomozós játékról van szó, ami eléggé egyedi és érdekes hangulattal rendelkezik. Emlékszem, régebben olvastam róla, felkeltette a kíváncsiságom, de sokáig nem néztem felé és el is felejtettem idővel, hogy létezik. Mikor megszereztem és játszani kezdtem, először nem is vártam semmi nagy dolgot, de végül lassan teljesen belemerültem és végül azon kaptam magam, hogy kijátszottam az összes véget és az extrát. A történet érdekes és volt pár fordulat, ami nagyon meglepett és soha nem gondoltam volna rá. A karakterek szerethetőek voltak, legalábbis én mindenkit megszerettem a végére. Azt nem mondom, hogy mindenkinek rettenetesen mély jelleme volt, de szépen ki voltak dolgozva és ami azt illet eléggé rövid játékról van szó, így értelme nem lett volna jobban belemenni senki lelkivilágába mélyebben. Kicsit érdekes, hogy nincs konkrét vég, és néha egy-egy történetszál olyan, mintha ütnék egymást, de mindegyik befejezés egy alternatív vég, szóval éppen ezért ez sem volt túl zavaró. A lényeges részek úgyis mind ugyan azok minden befejezésben.
A történetről... Eike Kuscht egy nap, séta közben a nyílt utcán meggyilkolják. Viszont halála után különös helyen ébred, ahol egy titokzatos figura, Homunculus fogadja. Homunculus megajándékozza egy szerkezettel amivel a férfi képes lesz utazni az időben. Így Eike megpróbál valamilyen megoldást találni arra, hogy megakadályozza a saját halálát és közben egyre mélyebbre és mélyebbre ás, hogy megtalálja a probléma gyökerét, ami visszanyúlik egészen az 1500-as évekbe. Az útja során Homunculus is a segítségére van hol tanácsokkal, hol azzal, hogy visszahozza egy újabb halál után, viszont, hogy miért is olyan fontos neki a férfi életben maradása és kicsoda Eike valójában, csak a történet legvégén derül ki.
Meglepő, hogy mennyi pozitív véleményt olvastam erről a játékról, mégis olyan, mintha alig ismernék. Létezik egyébként PSP és PC port is róla. A PSPt ki is próbáltam a PS2 után, de... nagy meglepetésemre annyira nem nyűgözött le. Határozottan a PS2 verzióra szavazok. Ez a játék tényleg megéri, hogy adjanak az emberek egy esélyt neki.
Nos, azt hiszem ennyi. Valamiért most nagyon rákaptam a játékokra és egyiket játszom ki a másik után. Nem tehetek róla, vonzanak a jó történetek meg karakterek.
- Ne csavard itten a szót! - mondja a Holtvilág Csárli. - Köpt ki amit gondolsz!
- Eccerü. - mondja a Mócsink. - Nagy díj lesz kitűszve a két hajóra. És mi majt mektaláljuk saját magunkat. Valaki visszamety keresőnek.
- De mi nemszaladttunk zátonyra - szóla búsan a Tüskés Vanek, kivel Felsék annó dettóban mekhitt hirigelést végzett.
- Hát ha odaengettek a kormányhoz - monta esz a Buszkó Mócsink - én úty szátonyra futok, véletlenül, hoty még csak nem is ilyen hűjén állunk ott a hajóval mint eszek.
Élek ám még. Pedig sokszor érzem azt, hogy jobban járnék ha nem lennék.
Igazából nem sok mindent változott a helyzet. Maximum annyit, hogy munkahelyen kevesebb a dolgom, ez pedig magával vonzza azt a problémát, hogy tényleg ideje lenne valami mást nézni. De addig nehezen tud jelentkezni az ember állás hirdetésre, amíg csak egy listát vágnak a képébe arról, hogy mit tudj, és... ennyi. Se egy cég név, se egy e-mail cím vagy helyszín pontos megnevezése (a települést ki szokták azért írni). Nem is értem mit várnak ilyenkor. Meg azt sem értem, hogy mit gondolnak, mi fog megfordulni az ember fejében mikor olvassa ezeket? Itt egy cég, akik még a saját nevüket sem tudják beleírni egy nyomorult hirdetésbe ami megjegyzem vagy 3 sorból ha áll. HA. Valószínűleg úgy fogom érezni, hogy ez lesz álmaim munkahelye. Aztán ott van a másik véglet, mikor a feladatokhoz felsorolnak mindent és kb neked kell majd vinni az egész céget, legyen szakirányú végzettséged, meg jogosítványod, meg 3-4 év tapasztalatod (minimum), beszélj 2-3 idegen nyelven meg még mit ne csináljak? Mikor van vagy 3 oldalas lista arról, hogy mit kellene csinálni és mi kell hozzá, az sem túl bizalomgerjesztő. De... dolgozhatsz egy lendületes csapatban! Yay. Na és a csapat többi tagja mit fog csinálni ha az én leírásom eleve egy regény?
Bár... engem az is eleve elrettent, hogy ha csapatban kell dolgozni. Főleg egy fiatalos és lendületes csapatban. Ezt ne. A csapatmunkával mindig csak a baj van.
Játék is történt természetesen.
Még a szünetem alatt kijátszottam egy Ys játékot: Ys VI - Ark of Napishtim (PSP). Régebben is elkezdtem, de a grafika olyan nagyon érdekes volt, hogy úgy döntöttem, hanyagolom, mert ez a látványvilág... Aztán több helyen is olvastam, hogy dícsérik a játék különböző portjait, szóval gondoltam miért ne adhatnék neki még egy lehetőséget? Hát olyan, amilyen, de attól még a játékmenet, a történet meg a karakterek lehetnek jók. Így is történt. Ismét elkezdtem, kicsit megerőltettem magam és máris jó lett a játék. Élveztem. Igaz (mint mindenben) voltak idegesítőbb részek, mondjuk mikor vakon kellett ugrálni platformra, vagy mikor ugrálás közben támadott meg az összes létező repülő ellenség, vagy mikor kísérgetni kellett másokat harcok közben és rekord idő alatt kinyírták őket folyton, vagy mikor... eh, igen, nem egyszerű játék. De összességében tetszett, szóval tudom ajánlani. Ez eddig az 5. Ys játék amit sikerült kijátszanom és eléggé meg vagyok velük eddig elégedve, szerintem nem fogom elengedni ezt a sorozatot.
Én hülye meg... mikor a legutolsó harc alatt jövök rá, hogy az R és L gombokkal tudom váltogatni a három kardot... Baromi jó lett volna ezt tudni AZ EGÉSZ JÁTÉK ALATT.
Adolt (ismét) szerencsétlenség éri a tengeren és a víz egy szigeten mossa ki, ahol a helyi törzs két tagja veszi észre, majd menti meg. Adol mindig így jár... történik valami vele a tengeren, a vízbe esik, kimossa a víz valami random helyen ahol megmenti egy random szép nő. Szóval... A fiú lassan megismerkedik a szigeten élőkkel, és magával a helyzettel ami kialakult a törzs tagjai és a partra sodort többi hajótörött között. Adol elindul, hogy utána járjon egy eltűnt tükör ügyének, de ahogy ez lenni szokott, a probléma valahol sokkal mélyebben gyökerezik. Útja során fény derül arra, hogy miért tombol vihar folyton a sziget körül, miért olyan fontos a három kard és kicsoda a titokzatos idegen aki irányítja a három tündért.
Továbbra is megmaradtam az indie játékoknál, ezúttal egy francia Makeres játékot próbáltam ki, ez az OFF (PC). A játékot Mortis Ghost készítette RPG Maker 2003-ban, a zenét pedig Alias Conrad Coldwood szerezte hozzá. Emberek... ez a játék egyszerre elgondolkodtató, tragikus és gyönyörű. Egyből beleszerettem. Hallottam már róla régebben is és azóta sokszor a fejemben volt, hogy ki kellene próbálni, majd végül nagynehezen rá is vettem magam. Nem bántam meg kicsit sem. Készítői és írói szemmel is érdekes volt.
A történet főszereplője, The Batter, a játékos (te) segítségével elindul, hogy véghezvigye a küldetését: megtisztítsa a világot. Végig kell járnod az összes zónát és megtisztítani őket persze harcok útján. A zónák mellesleg nagyon érdekesek. Itt állítják elő a világ fontos elemeit. A klasszikus elemekkel ellentétben (tűz, víz, stb.), itt jóval érdeksebb elemekkel találkozhatunk (műanyag, fém, füst, hús és cukor) és mindegyiknek fontos szerepe van a világ működésében. Nagyon nyersen és tömören erről szól a játék, ez a gerince a történetnek. De.
Sokkal több ez annál, mint világmegváltó küldetés. Ahogy a Batter halad előre egyre elgondolkodtatóbb lesz a helyzet. Tényleg jót cselekszünk? Szükség van erre? Csak így lehet megtisztítani a világot? Nevezhető ez megmentésnek? Valóban te, mint a játékos, szeretnél neki segíteni ebben? Egyáltalán ki irányít, te őt, vagy ő téged?
A történet mélyebb részei nem egyértelműek. Ad információt a játék karakterekről, mondatokat és jeleneteket, amiken elgondolkodhatunk, de pontosan nem tudjuk összerakni az egész képet, ezért pedig sok teória született már arról, hogy mi is történik tulajdonképpen ebben a játékban. Ezt az alkotón kívül nem tudhatja senki. Ennek ellenére is, hiába nem ismerjük teljesen a karaktereket, a történetet, mégis képes érzéseket megmozgatni bennünk a játék. Ez nagyon tetszik benne. Lezajlik valami a szemünk előtt és hiába nem ismerjük az okokat, mégis szomorú nézni. Ez a dolog azt hiszem inkább írói szemmel nézve érdekes. Valami, ami nincs is teljesen átadva, kidolgozva, ekkora hatást tud kiváltani. Azt hiszem ez a titokzatoság is hozzáad a hatáshoz. Az ember nem érzi úgy, hogy érthetetlen az egész az információ hiány miatt, sokkal inkább misztikusabb és érdekesebb, sok kérdést vet fel, amin aztán a játékosok tanakodhatnak egyénileg vagy egymás közt. Egy egész bejegyzést lehetne szentelni ennek a játéknak, de most csak ennyit mondok.
Ez a játék egy igazi remekmű, csak ajánlani tudom.
The Queen: "Look, he has your eyes..." The Batter: "His are full of fear."
Volt egy része a játéknak ami elgondolkodtatott. Vagyis az egész elgondolkodtató, csak megint fent akadtam valami lényegtelen hülyeségen. Az első zóna végén van a... Meat Fountain. ... Meat Fountain. Először úgy képzeltem el, hogy darált hús hullámzik a víz helyett. Aztán megtaláltam két fanartot: [EZT ITT] meg [EZT ITT] és egyből nyilvánvalóvá vált a víz és a hús közötti kapcsolat. A nyers hús mintázata hasonlít a hullámzó vízre. Érdekes, eddig sosem vettem ezt észre, jó gondolat. És... ijesztő is valahol.
Végül pedig Devil May Cry PS2-re. Ez akkora klasszikus játék, hogy valamikor be kellett szorítanom. Eléggé régóta megvan, de soha nem áll-- áh, igen, emlékszem. Először mikor nekiálltam, akkor nem tudtam normálisan beüzemelni a kontrollert, így nem jutottam sehova. Aztán miután megoldódott ez a probléma (nagynehezen), ismét elő tudtam venni. Szóval így indítottam vele, még el sem kezdtem, de már problémákba ütköztem. Maga a játék... Nos, a nyitójelenet nem nyűgözött le és először Dante személyisége sem nyert meg, sem pedig a játékmenet, de ahogy haladt előre a játék, úgy kezdtem el egyre jobban élvezni és szeretni. De azt meg kell jegyzetni, hogy nem egy egyszerű játékról beszélünk, nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz, pedig normal módban játszok. Jó, igazából csak 1-2 boss harcnál akadtam meg eddig. Mondjuk Phantom, vagy Neo Angelo 3. összecsapás, játék végi főboss... A legjobban a harcrendszer tetszik, hogy Dante képes együtt használni a kardot és a lőfegyvert. A kombók már kevésbé az én világom, mert lusta vagyok megjegyezni őket... És a kamera! Egyszerűen borzalmas a kamera. Mindig pont úgy áll, hogy ne láss semmit, mert mi lehetne annál jobb, mint egy harc, ahol nem látsz semmit. Voltak részek amiken fogtam a fejem, de végül is elszórakoztatott. Úgy döntöttem, hogy ha alkalmam adódik rá, akkor ezt a sorozatot is folytatni akarom majd.
Történet, ehm, adott Dante, akinek annak idején meggyilkolták a testvérét és az anyját. Egy szép napon pedig beállít hozzá egy random nő, aki érdekes hírekkel szolgál a férfi számára: a hírhedt démon lord, Mundus (milyen név ez?), vissza fog térni! Hát pont ő felelős Dante családjának a kiírtásáért, szóval a férfi felkerekedik valami elhagyatott kastélyba és... megkeresi ezt a démon lordot, hogy bosszút álljon. Vagy... valami ilyesmi.
Igaz játék közben rég elveszítettem a történet fonalát...
És most megosztom a tapasztalataim.
Ha valaki egyszer külső merevlemezt vásárol és azzal a problémával találkozik, hogy nagy fájlokat nem tud átmásolni rá, hiába elég sok rajta a szabad hely, akkor nézze meg a külső merevlemez fájlrendszerét. A FAT32-ben lévő külsőkre kb ~4 GB-nál nagyobb fájlokat nem lehet átmásolni, így ha problémát okoz ez a jelenség, akkor nincs mit tenni, át kell formázni NTFS-be.
Nos, ennyi. Vettem egy 2 TB-s külsőt és a képembe nyomta egy 6 GB-s fájlnál, hogy bocs, nem tudom átmásolni.
Ami a játékomat illeti... Haladok is meg nem is. Most inkább papíron dolgozom rajta, megpróbálok kidolgozni olyan részeket, amiket eddig hanyagoltam. Például a különböző technikák a harcok alatt, hogy hogyan is legyen egy-két dolog megvalósítva a harcrendszerben vagy magának a történetnek a vége. A vége káosz, csak felfirkáltam pár pontot, amit bele akarok majd írni, aztán csókolom, x hónap múlva meg találjam ki minek írtam fel egy-két szót. Szóval elővettem egy füzetet és elkezdtem leírni bele a fontosabb jeleneteket meg helyszíneket, szépen sorban, miközben felírtam hozzájuk, hogy miért fontos az a jelenet és mit tudunk meg belőle, amire később szükségünk lesz. Így át tudtam gondolni azt is, hogy mi hiányzik még, mit kell még beszúrni, mit kell még kitalálni, ezeket pedig a listám végén soroltam fel. Aztán... majd lesz belőle valami. Agymunka van most, ez a nehezebb része, nem is a programban történő munka. Meg hát ott van az a probléma, hogy rájöttem, nem tudok városokat mappolni. A belső terek nagyon mennek, azokat imádom, de a városok... Te jó ég. De idő kérdése és megbirkózom ezzel a problémával is. Remélem. Az a baj, hogy nagynehezen megcsinálok valamit, ezer grafikai módosítással, aztán x idő múlva ránézek, jön egy új ötletem és átalakítom megint ezer grafikai módosítással. Így nem lehet haladni!
Lehet, hogy nem haladok úgymond érdemben a projectel, de fejben folyamatosan ezen kattogok. A karaktereken, az egymáshoz fűződő kapcsolatukon, mit hova szúrjak be, merre kellene inkább vezetni a történet útját, ilyesmi. Az az egyik legbosszantóbb dolog, hogy miután eleget filozofáltam egy karakteren és kitaláltam, hogy milyen is ő valójában, ki kell találnom, hogy ezt a jellemet, ezt a karaktert hogyan akarom átadni, hogy mások is megértsék, megismerjék azt, ami egyelőre csak a fejemben létezik. Persze felesleges jelenetek és töltelék párbeszédek nélkül. Nem egyszerű, nehezebb, mint hinnénk. Ha túl keveset osztok meg, akkor talán a játékos nem fogja olyan mélyen megismerni mint ahogyan kellene a történethez, ha viszont túl sokszor helyezem előtérbe, akkor először is elveszi a teret a többi karakter elől, másodszor meg sok lesz belőle és erőltetettnek fog tűnni. Keresem a középutat. Egyre nehezebb ahogyan egyre jobban és mélyebben ismerem meg a saját karaktereim. Mert nekem is tudnak még meglepetést okozni.
Mostanában leálltam a rajzolással. Vagy játszok, vagy játékomon dolgozom, így ez valahogyan kimarad. Elfogy az energia mire eljutnék odáig. Ihlet meg mondjuk eleve nincs is.
Az egészségüggyel is vívtam egy sort az elmúlt időszakban. Mikor felhívom a korházat, hogy szeretnék időpontot az ortopédhoz, ők viszont nem tudnak adni. De mondjam el az adataim, majd értesítenek ha lesz hely, mert egyelőre olyan ~200 ember van előttem várólistán. És beutalós vagyok. A bőrgyógyászom meg a járványhelyzet alatt bezárt és azóta eltűnt a színről, szóval másik után kellett néznem, aki megállapította, hogy lehet ugyan az a bajom, mint ami 20 évvel ezelőtt volt és elvileg kinőttem. Rendben. Javasolt allergia tesztet is, de amint megláttam az árakat úgy voltam vele, hogy kihagyom inkább. Persze mehetnék nem magán úton is, de állítólag az sincs most felénk. Passzolom. Én már nem tudom követi a dolgokat. A gyógyszertárba már név sem kell, automatikusan tudják ki vagyok és miért megyek, tiszta gáz. Sőt, meglátta a gyógyszerész, hogy kint vagyok, már a krémmel a kezében várt rám bent a pultnál. Mikor beléptem csak rám nézett és annyit kérdezett: "Krém?" Én meg: "Igen..." Mondom, hogy tiszta gáz.
Kerti munkálatok is folytak. Ami ilyenkor szokásos. Leszedni / felszedni ami kint van, felásni a kertet. Pár nap alatt le is zavartuk anyuval ezt az egészet, szóval mondhatni probléma nélkül ment a dolog. Répa szedés közben találtam egy gyönyörű darabot, ez a best of:
Hát, ennyi minden történt. A továbbiakban mindenki vigyázzon magára.
AJÁNLOM AZ OLDALT
