▶ Mit is mondhatnék? Elég régóta foglalkozok blogolással, blogspoton voltam jelen régebben, de mégis úgy érzem, hiába a sok év, most kezdtem csak bele igazán. Az oldalon a személyes kínlódásaim, elmélkedéseim, élményeim mellett még fejtegetek pár témát, de leginkább csak random dolgokat amik éppen eszemebe jutnak. Nem akarom megváltani a világot egyik bejegyzésemmel sem, nem akarom megmondani senkinek sem a tutit, egyszerűen csak... kiírni magamból a gondolataim. Valami ilyesmi céllal vagyok itt.
Elérkeztünk hát a második részhez. Mivel az elsőből sok dolog kimaradt, így született meg a második. Persze ahogy játszok, úgy bővül a lista, mert hiába régiek ezek a játékok, a zene ettől függetlenül lehet jó bennük. Nem a kor a lényeg, az élmény, amit nyújtani tudnak, az emlékek, amiket felidézhetnek. Ez sokszor mindennél többet jelenet.
Táncoltunk! Ütöttünk! Nevettünk! Néha hátraléptünk, hogy levegőt vegyünk és aztán ismét egymásnak rohantunk és hagytuk szállni a szikrákat! Egymást céloztuk ahogyan körbe-körbe jártunk az iskola tetején, a mi különleges színpadunkon. Rena és én is teljesen megizzadtunk. De nem voltunk még kimerülve. A testemen gyöngyökben leguruló verejték csiklandozott. Vad ütéseket váltottunk egymással, egyiket a másik után. Egyikünknek sem volt előnye vagy hátránya. Egyikünk sem élvezte a győzelmet vagy dühöngött a vereségtől. A harc maga Renaval szórakoztató volt. Olyan volt, mint egy tánc. Egy tánc, amit nem tudok egyedül járni. Egy olyan tánc, amit csak olyasvalakivel járhatok aki egyenlő velem.
- Higurashi no Naku Koro ni Kai: Tsumihoroboshi-hen (Visual Novel)
Olyan őrült sok dolog nem történt az utolsó bejelentkezésem óta. A munka ugyan úgy folyik, csak időközben kibővült a csapat. Dolog az sok van, általában mindig folyik a munka, nincs megállás. De ez így van rendjén, az ember addig örüljön, amíg csinálhatja. Még akkor is ha néha tényleg úgy érzi, hogy ez már sok. Nem panaszkodom, azért jobb, mint a semmi továbbra is. Aztán hogy mit hoz a jövő, az még elválik. Jelen pillanatban jól érzem magam azon a helyen, de tudom, hogy amint lehetőségem adódik, tovább kell állnom leginkább a fizetés miatt. Csak ez nem olyan egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy... érdekes ez a dolog. Amint az ember olyan helyre kerül, ami tetszik neki és szívesen csinálja, máris jön egy ok vagy egy esemény, ami miatt mégis hátra kell hagynia vagy megszűnik az adott munkalehetőség. Olyan igazságtalan. Hm. De lehet csak én vagyok így vele.
Továbbiak. Az oktatást otthagytam, mert megelégeltem azt, ami ott megy. Szórakozzanak mással. A baj az, hogy minden alkalommal úgy jöttem ki az épületből, hogy az járt a fejemben: ezért sem érte meg bejönni. De hogy őszinte legyek, nem csak én láttam így a dolgokat, mások is feltették a kérdést, hogy ezeknek az óráknak mi is az értelmük? Az első évem végigvittem úgy, hogy az egyik legjobb voltam jegyeket tekintve a csoportból, aztán jött a második év és a változtatások, aztán azt mondtam köszöntem szépen, nekem erre nincs szükségem. Majd ha normális oktatásban részesülők normális órákkal, ahol nem azt kell nézni, hogy a tanár sem tudja megoldani a feladatokat, akkor majd meggondolom megint ezt a dolgot. Addig meg köszöntem a lehetőséget. De amit megtanultam eddig, azt megtanultam, azt nem veszi el tőlem senki. Ennyiből megérte. A kedvenceim a programozás és a web voltak. De azok meg második évben nem is voltak. Értitek, első évben tanuljuk, másodikban nem, de a második végén vizsgázz le belőle. Szerintem is. Úgy éreztem, hogy káosz az egész, az egyik ember nem tudja mit csinál a másik, végig van csak darálva az anyag, alap dolgokat nem tanítanak meg... Ilyesmi. Tudnám még folytatni, de nem fogom. Azt mondják milyen menő iskola, de valahogy most a tanítás minőségébe bele lehetne kötni. No, felejtsük is el. Mellesleg nem csak én döntöttem így. Volt olyan, aki átjutott második évbe, de el se kezdte, már év elején kiíratkozott, vagy akik csak szimplán nem járnak be. Szerintem megértem őket. Az időmet pazarolni itthon is tudom.
Rajzolás terén annyira nem jutottam előre. De próbálkoztam. Azt mindig szabad.
1) Az előzőekben felrakott lány színezett verziója. Igazából jobb, mint amiket eddig szoktam csinálni, de annyira mégsem vagyok vele megelégedve. 2) Hát ez csak... Nagyon random. Az után a macska után a karrierem csak felfelé ívelhet. Tulajdonképpen szerintem aranyos. 3) Színezés ceruzával, meg mindennel, amit itthon találtam. A vörös árnyékolására nem találtam megfelelő színt, látszik is. Olyan, mintha nem is lenne árnyékolva, pedig van... 4) Megpróbáltam hátulról hullámos hajat rajzolni. Most igaziból! Erre jutottam.
Játék is történt végre! Egy PSP játékot vettem elő, a címe Undead Knights. Úgy érzem hiányzott már az életemből a játék, plusz ez nem is annyira bonyolult, szóval teljesen jó volt. Jót tett a lelkemnek a gombnyomogatás meg a mészárlás. Röviden és tömören, a főszereplő elindul, mint élőholt, hogy megbosszulja a családja (és saját maga) meggyilkolását mindenféle különleges erővel amit a "The Beast"-nek nevezett lény ad neki. Így képes létrehozni élőholt katonákat az ellenségeiből, amiket aztán irányítgathat a pályák alatt, yay~
Azt nem mondom, hogy díjnyertes játék, de mindenesetre szórakoztató volt és lekötött egy időre. Nem hosszú, nem bonyolult, csak nehéz helyenként főleg Hell módban. A karakterek szerethetőek, a történet egyszerű, de elég jó. A grafika nem rossz a konzolhoz képest, csak éppen helyenként lusták voltak a készítők, úgy érzem. Sok dolog valahogy olyan érzést kelt, mintha csak összecsapták volna, aztán kinéz, ahogyan kinéz. Igazából szerintem egyszer megéri kipróbálni, engem elszórakoztatott.
Itt hagyom az introt.
Az Undead Knights nem volt hosszú, így hamar végeztem vele, de mivel legutolsó beszerző körutam alkalmával beszereztem egy csomó PSP játékot, így gondoltam kezdjünk meg az elfogyasztásukat. Így történt, hogy nekiálltam a Ys I & II Chroniclesnek. A Ys játékok ismerősek nekem, mert a NES verziót kijátszottam mindkét részből. Igazából már akkor megszerettem a sorozatot, a karaktereket, a történetet, leginkább pedig a kényelmes harcrendszert. Nagyon imádom a Ys játékokat annak ellenére, hogy a level design horrorisztikus helyenként. Nem a grafika, hanem ahogyan fel vannak építve a pályák. Minden egy rohadt labirintus, ahol jártkálsz fel-alá 10 napot, hogy kitaláld mi van. Itt nem egyszerűen csak elmész A pontból B-be, nem dehogy. Út körben mész 25 kört egy labirintusban, mert úgy van felépítve a pálya. Na de ezt leszámítva az egész játék egy igazi álom. Mikor elkeztem az első részt, csak köröztem a karakterrel a kezdő városban, mint a hülyegyerek, mert annyira jó az irányítás, kiélveztem. A játék főszereplője egy bátor kalandor és egyben tehetséges kardforgató, Adol, aki utazásai során Esteria szigetén köt ki. Miután megismerkedik a hely történetével és jelenlegi problémáival, elindul, hogy megoldást találjon rájuk. Mindeközben a helyi jósnő, Sara, benne látja azt a hőst, akinek sikerülhet megszereznie Ys könyveit és kideríteni mi történt a csodálatos birodalommal, ami több száz éve csak úgy eltűnt a föld színéről.
Megint hagyok itt egy introt (2. rész). Csak mert olyan badass.
Kicsit elgondolkodtam nemrég annak hatására, hogy facen bejelölt egy rééégi osztálytársam. Még általános iskolába jártunk együtt, akkor is láttuk egymást utoljára. Nem beszéltünk azóta, nem volt semmi. Érdekesek azért az ilyesmik. Most sem írt, én se neki, nem történt semmi, csak... bejelölt, én pedig visszajelöltem. Passzolom mi vitte rá erre. Egyébként igazából meglepett még az is, hogy egyáltalán emlékszik rám. Hogy én valaha az osztálytársa voltam. Ezen pedig elgondolkodtam. Vajon emlékeznek még rám a régi ismerőseim, osztálytársaim, kollégáim? Eszükbe jutok néha úgy, ahogyan ők nekem? Emlékszem legelső munkahelyemen vittem virághagymákat a lányoknak, mert túl sok volt már nálunk a kertben. Miután elültette őket az egyikük, azok pedig később kihajtottak, a kolléga elmesélte, hogy milyen szépek és hogy amikor rájuk néz, mindig eszébe jutok, mert tőlem kapta őket. ... Igazából, ettől függetlenül mégis olyan embernek tartom magam, akit könnyen el lehet felejteni. Ne kérdezzétek, csak így érzem.
Jahm, rámjött a nagy alkothatnék és VD-re készült egy új design. Yay. Hát... ráfért már. Ha valakinek elcsúszik, szóljon. Igazából jobban élvezem ha a semmiből építhetek fel egy oldalt, mintsem így, hogy a forráskódban keresgéljem mire hogyan hivatkozzak.
Nos, azt hiszem ennyi mára. Majd úgyis jövök ha még lesz valami. Addig is mindenki vigyázzon magára és próbáljon meg másokra is.
Őszintén meg kell mondanom neked, Leslie száhib, ha nem lennél a barátom, és nem húztalak volna ki már kétszer is a nágák csapdájából, fityiszt sem törődnék veled, és hagynám, hogy tudatlanságban halj meg. Néha nem is hiszem el, amit a nagy guru, Padmaraksa levelében olvastam, hogy te még az okosabb angolok közé tartozol, mert ha ez igaz lenne, rá sem merek gondolni, milyen lehet a többi... De visszatérve a csengőhangra: remélem, tudod, hogy mindenkinek van egy védőszelleme, a tibetiek ezt yidam-nak nevezik, aki ott sündörög körülötted s megpróbál megóvni a bajtól. Nem tudom, mit követhetett el az a szerencsétlen előző életében, aki ebben az újjászületésben a te yidamod-ként jött a világra. Képzeld csak el, milyen kellemes olyan ember yidam-jának lenni, aki sosem kerül bajba. Csak heverészik a kényelmes fák alatt, hallgatja a szférák zenéjét, amit ő meghallhat, s elég, ha hébe-hóba védencére pislant. Nos, ami a te yidamodat illeti, szegény fickó, azt hiszem, torkig lehet veled. Még akkor is, ha időről időre besegítek neki. Képzeld csak magad a helyébe. Milyen pokoli munka lehet rád vigyázni. Hol a tigris akar megzabálni, hol a nágák akarják beléd fújni az egész törzs tíz évre tartalékolt mérgezett tüske termését, hol a tűzhangyák bolya tetején veted meg az ágyad, hol meg... no de, inkább hagyjuk. Thompson őrmester szerint te meg a balhé ikertestvérek vagytok és kart karba öltve járjátok a világot...
AJÁNLOM AZ OLDALT
