Visszatértem némi helyzetjelentéssel.

 

Ami eddig bizonytalan volt, most bizonyossá vált és kaptam egy normálisabb szerződést normálisabb fizetéssel. Igazából őszintén bevallom, nem gondoltam volna, hogy most tényleg megtörténik, mert régebben is sokat volt emlegetve, de nem lett belőle semmi. De most igen. Szóval... igazából vehetjük úgy is, hogy az életem ezen fele most már mondhatni rendben van. Vagy legalábbis nem kell olyan mértékben aggódnom miatta, mint eddig tettem. Sőt, talán sehogy sem. Majd meglátjk. Ez már egy előrelépés, most már van okom maradni. Még akkor is ha kicsit össze-vissza munkát végzek. De legalább mindig változatos.

 

Eddig mindig azt mondtam, hogy majd foglalkozom a többivel akkor, ha lesz egy normális munkahelyem. Úgy értem gondolok itt pl a párkeresésre. Igen, tudom, eddig is lehetett volna, de elég nagy idegben tartott a tudat, hogy nincs egy értelmes fizetésem és a családom is rátett egy lapáttal, szóval amíg vívtam ezekkel a dolgokkal, addig kicsit sem hiányzott a hátam közepére sem egy pár, még akkor sem, ha esetleg ebben a csatában még a bajtársam is lett volna. De erre a listára felírhatnám még a ház körüli teendőket is. Eddig nem kerestem eleget ahhoz, hogy ilyenekben gondolkodjak. De most lehetőség adódik arra, hogy elintézzünk egy festést, vagy majd a későbbiekben rendbe tegyük a kertet. Ezeknek nagyon örülök. Igen, én vagyok az a fajta ember, aki ha teheti inkább ilyenekre költ, minthogy elrohanjon az első boltba ruhát meg cipőt venni, vagy elutazza a pénzét, esetleg buliban elverje.

 

Azzal, hogy megszűnt ez a fő probléma, megnyílt előttem pár út és hirtelen azt sem tudom mihez kezdjek. Hozzá kell tenni, ez a kapu alapból csak az én fejemben létezett, de én olyan vagyok, hogy amíg nem oldom meg a fő problémát, addig minek vegyek a nyakamba többet. Türelmes ember vagyok. Sokszor túl türelmes, de ez már egy másik történet.

 

Hamarosan elkövetkezik én meg idősebb nővérem születésnapja, a tortánkat pedig egyik unokahúgom fogja kivitelezni (segítséggel persze, mert még nem olyan idős, hogy egyedül csinálja). Ő jelentkezett önként, hogy szeretné megcsinálni. Szóval kíváncsi vagyok rá, azért örülök, hogy így alakul, ez az egy kis plusz varázst a dolognak, yay. Valami ajándékot is kellene szereznem nővéremnek, de egyáltalán semmi ötletem, az idő meg szorít, nyá. Passzolom, majd... majd kitalálok valamit. ._. Mondjuk ajándékok tekintetében én sem vagyok egy egyszerű ember. Mikor megkérdezik mit kérek, általában az a válaszom, hogy "semmit." xD Egyébként az a legrosszabb az egészben, hogy egyre idősebb leszek, és ahogy halad az idő, látom, hogy a régi ismerőseim, osztálytársaim már mennyivel előrébb járnak. Az egyiknek már 2 éves a gyereke, a másik már elköltözött a családjával nem tudom hová és élik világukat, a harmadik kint van külföldön és halálra keresi magát, stb. Ilyenkor úgy érzem, hogy én viszont szarra se vittem és kifutok az időből és jaj. Persze ha reálisan végiggondoljuk a dolgokat, akkor nem így van (remélem...), de akkor is megteremti az illúziót, hogy hátra maradtam és mindenki elhúzott mellettem. Főleg, mikor egyik ismerősöm (aki házasságkötésekkel foglalkozik), mondja, hogy egyre fiatalabban házasodnak az emberek meg vállalnak gyereket. Hát ez sem nyugtatott meg.

 

Eléggé régen olvastam, szóval most bepótoltam ezt is. Gondolom az előző idézetes kiírásból kiderült, hogy mit szedtem elő. De azért kiírom ide is: Douglas Adams - Galaxis Útikalauz Stopposoknak. Ezt a könyvet még karácsonyra kaptam nővéremtől. Nem tudom honnan szedte, de eléggé régi kiadás (1987), olyan régi, hogy akkoriban még 35 Ft volt. Kopott borító, régi könyv illat, sárga lapok. Ah, tökéletes. Nagyon szeretem az ilyen régi könyveket. Eddig azt vallottam, hogy nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, de rá kellett jönnöm, hogy a retro sci-fit igenis szeretem. Szeretem ezt a műfajt, de mértékkel. Valahogy a... Csendes Bolygó óta gondolom így. Annak is kétségekkel álltam neki, aztán végül nagyon élveztem. Szóval ezúttal hagytam, hogy vigyen a sodrás tovább.

 

A történet... nos, két mondatban tudom idézni hogyan indul: "...a Galaxis külső területeinek fejlesztését célzó tervek megkövetelik, hogy hiperűrbekötőutat építsünk az önök Naprendszerén keresztül. Sajnálatos módon, az önök bolygója egyike azoknak, melyek szanálásra kerülnek." És elpusztult a Föld. Viszont az utolsó pillanatban Arthur Dentet megmenti egy kedves barátja, akiről hamar kiderül, hogy ő is csak egy régen a Földön ragadt stoppos a világűrből. Így indulnak útnak, majd találkoznak a Galaxis elnökével is, Zaphoddal és társaival, akik éppen egy lopott hajóval menekülnek a hatóságok elől, hogy megtaláljanak egy bolygót amiről úgy tartják, hogy csak legenda...

 

Mit mondhatnék...? Egy ilyen indítás után. A könyv furcsa, néhol még ennél is furcsább, de érdekes és kreatív is. Mindig van valami ami megmosolyogtat, ami meglepetést okoz, mert még véletlenül sem gondolnánk olyan dolgokra amiket az író leír nekünk és belefoglal a történetbe. Tényleg, a random dolgok és a humor valami nagyszerűen működik ebben a könyvben. Méghozzá úgy tudta összehozni mindezt, hogy ne lógjon ki semmi és tökéletesen illeszkedjen a legnagyobb véletlenszerű marhaság is a történetbe nyakon öntve némi sci-fi meg "tudományos" elemmel. Hihetetlen, tényleg. Hatalmas könyv. Ezek után úgy határoztam, ha lehetőségem adódik, akkor beszerzem a sorozat többi részét is.

 

Ismétlem. Itt a kapitányotok beszél, úgyhogy bármit csináltok is, hagyjátok abba, és figyeljetek ide. Elsősorban látom a műszereinken, hogy a hajón két stoppos dekkol. Helló, akárhol bújkáltok is. Szeretném magam nagyon világosan megértetni: egyáltalán nem látunk szívesen titeket. Keményen dolgoztam, hogy idáig felküzdjem magam, s nem azért váltam egy Vogon építészhajó kapitányává, hogy taxival szolgáljak egy rakomány degenerált potyautasnak. A kutatóosztag már elindult, s mihelyst megtalálnak titeket, kihajítanak a hajóról. Ha nagyon szerencsések vagytok, akkor esetleg felolvasok előbb néhányat a verseimből.

 

Elment az eszed, Zaphod! - harsogta éppen. - Magrathea csak mítosz. Tündérmese. Ezt mesélik a szülők a gyerekeiknek, ha azt akarják, hogy közgazdász legyen belőlük.

 

- Tudod vezetni? - kérdezte Ford barátságosan.

- Nem. És te?

- Nem.

- Hát te, Trillian?

- Nem.

- Nagyszerű! - nyugtázta Zaphod. - Majd együtt csináljuk.

 

 

Ez után nem sokkal nekikezdtem még egy könyvnek, amit még régebben a szomszéd városban guberáztam az angol használt cuccosnál: Mark Lawrence - Prince of Thorns. Igazából csak azért vettem meg, mert tetszett a [borítója], meg azért a hátulján az ismertető sem volt rossz. Aztán elkezdtem olvasni és...

 

Adott egy herceg, aki tulajdonképpen lelépett otthonról valami csavargó bandával, hogy egyszer majd bosszút álljon azon, aki megölette az anyát meg a testvérét. Ehm, történet vége. Illetve nem. Dehogy van vége. Van itt minden ami egy középkori akció-fantasy-nemtommi könyvbe kell. De rettenetesen nagy vonalakban egyelőre ennyit tudok mondani, tekintve, hogy még olvasás alatt áll a dolog.

 

Egy valamit viszont megállapítottam ezidáig. Nagyon nagyon nagyon vegyes érzéseim vannak a főszereplővel kapcsolatban és állítom, hogy ennek a gyereknek valami elmeosztályon a helye. Igen, igen, tudom, hogy fiatalon trauma érte, meg a szeme láttára ölték meg az anyját meg a testvérét, meg szanaszét szúrkodták a tövisek, de... Na jó, elkezdek érthetően beszélni inkább. Ami leginkább zavar benne az a felsőbbrendű viselkedése és hogy az író megengedi neki, hogy győzzön. Akárkivel kerül szembe, mindenkit valahogyan megöl, tök mindegy milyen ellenfél (legalábbis döntő többségben eddig így állunk). Aztán kezdi az "én vagyok a legrosszabb rémálmotok" stílusú dumát. A másik oldalon meg mindenféle víziók györtik a múltból és a földön fetrengve üvölt álmában, mint akinek tényleg elmentek otthonról. De ezt is meg tudom érteni, nincs ezzel baj, de akkor is bosszantó néha a számomra ez az "én vagyok a fasza gyerek" meg "úristen mennyit szenvedtem régen" viselkedés. Mert akiket leöltök meg halálra égettek, stb, azoknak milyen jó. Ami mégis érdekes az az, hogy... lehet így vélekedek a főszereplőről, de Mark Lawrence valami varázslatot művel itt ezzel a könyvvel, mert annak ellenére, hogy le tudnám ütni a gyereket, mégis olvasom tovább. Azt nem mondom, hogy életem egyik legjobb könyve lesz, de valamiért fent tudja tartani az érdeklődésem. Megértem a főszereplőt, az érzéseit, a motivációit, megértem, hogy miért csinálja azt amit, mégis taszít valahol, valahol meg kíváncsi vagyok rá hogy alakul a dolog. Szörnyű.

 

Egyébként, azt vettem észre, hogy kétféle vélemény van erről a könyvről: vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem. Voltak olyan olvasók, akik letették, mert juj, dark fantasy meg háború meg erőszak, meg rape stb. Én meg pislogtam, hogy mi van. Tényleg ennyire durva lenne...? Pedig én szemrebbenés nélkül átmentem olyan részeken amiktől a véleményezők kiakadtak. A legtöbbjüknek még magával a főszereplő karakterével voltak bajaik, pont, mint nekem. És jaj, ez egy trilógia. Akarom én látni ahogy ez a kis pöcs tovább és tovább randalírozik a világban és játsza az eszét? Nos, majd meglátjuk.

 

Kis plusz. Anyu bejön a szobába, meglátja a könyvet: "Hát ez a könyv? A denevér embert olvasod?"

 

A játékocskám is szépen lassan fejlődik. Építgetem. Már elérte a 25 MB-ot! :3 Jaj... de gyorsan nőnek... Mostanában egyébként valamiért eléggé nagy ötlet hullám jött rám. Ez meglepő volt és váratlan, de remélem sokáig marad, mert eddig sokszor ihlettelen állapotban szenvedtem. Ezzel kapcsolatban pedig... azt vettem észre, hogy visszaütött a szerepjátékos múltam és talán mélyebben dolgoztam ki a karaktereket meg a történetet, mint kellett volna. Tudom, ez eléggé furán hangzik, mert alapnak kellene lenni, hogy van egy jól megírt történet meg azért jó dolog az is, hogy a karakterek nem egysíkuak, de... Azért az is számít, hogy mit csinálsz, mihez készíted a történetet. Tudom, mindenből ki lehet hozni többet is. Ha könyvet írsz, akkor a történetedből könyv sorozatot csinálsz, ha játékot, nos, akkor játék sorozatot. Sőt, egy RPG tekintetében el is várja az ember, hogy kicsit mélyebb legyen (szerintem), mert mégis csak nagy részét képezi a történet a játéknak. De azért valljuk be, egy játék sorozatot azért nehezebb összerakni, mint egy könyvet, mert még meg is kell csinálnod a programot. xD Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy írni könnyű feladat lenne. Na de elveszett a lényeg közben. Szóval eléggé mélyre ástam és ennyi mindent tuti nem tudok és nem is akarok belesűríteni a játékomba, szóval ideje lenne visszafogni magam és rákoncentrálni a meglévő hiányosságokra, nem pedig új, befejezetlen szálakat szőni. Ettől függetlenül azt hiszem elégedett vagyok magammal, mert sok éve nem volt ilyen ötlet hullámom, mint most. Nem tudom, jön a tavasz, meg amúgy sincsenek más projectek, amikre koncentráljak.

 

Itt egy rajzocska, csak hogy lássátok, néha ilyet is művelek. Valahogy mindig sikerül megtalálni a legidiótább bőrszínt, de valamiért mindig csak utólag jövök rá, hogy talán nem ez volt a legjobb választás. És mivel csak összedobtam ezt a rajzot, így minden szín egy rétegre ment, mert én olyan ügyeske vagyok, yay. xD De igazából már az is nagy dolog tőlem, hogy egyáltalán nekiálltam színezni. Nagyon le vagyok maradva ilyen téren. Mondjuk nem mintha ez akkora színezés lenne, de több, mint a semmi.

 

 

 

- Yui

1

1