Ehm, eléggé szaladgálós-rohangálós, elfoglalt napjaim vannak melóhelyen. Jobban mondva mikor nem kell csinálni semmit, akkor unatkozás van, de amikor kell, akkor aztán sok van. Arról nem is beszélve, hogy átvittek egy másik irodába ahol be kell segítenem, így az eredeti helyemen már egy hete csak gyűlik a munka, de egy harmadik helyről is szóltak már, hogy ha lehet, akkor majd jövő hónapban menjek már át. Mindenhova én kellek. x_x

 

De megértem a csajokat is mindkét irobában. Egyik helyen az kolléganő két ember helyett dolgozik, a másik irodában a lányok vannak hárman arra a munkára amit régen nyolcan csináltak. És még így is el akartak küldeni belőlük. WTF. Persze, hiszen az a korszak van amiben már nem vesznek fel sehová új embereket, hanem a meglévő munkát rásózzák meg elosztják a megmaradt emberek között. Akik meg nem csinálnak mást, csak reggeltől munkaidő végéig rohannak meg idegeskednek a határidők miatt, sőt, haza is viszik a munkát, mert 8 órába nem férnek bele. Vagy előbb kezdenek reggel. Vagy mindkettő. Eléggé elszomorító a helyzet és akárhányszor ezt látom, ez csak megerősít abban, hogy nem tulajdonképpen nem is akarok irodában dolgozni. Jó, tudom, nem mindenhol van ez, de ahol eddig voltam, mindig ezt láttam, meg.. amúgy sem fekszik ez az egész. Bár akkor meg ki kellene találni mihez szeretnék kezdeni magammal. Ami még nem történt meg xD De egy biztos, meglettek a vizsgáim, így indulok a második körre, ugyan az a képzés, csak magassabb fokozatban. Szintet fogok lépni. Level up.

 

Továbbá... Sikerült befejeznem a könyvet amit elkezdtem. Mark Haddon - The Red House. Igazából nem gondoltam volna az elején, hogy ilyen jó lesz. Nem is nagyon volt véleményem mikor elkezdtem olvasni, de így visszatekintve... Igenis jó volt.

Maga az alap történet nagyon egyszerű, de ezt már kifejtettem egy régebbi bejegyzésben. A könyv inkább a karakterekben lezajlódó dolgokra koncentrál, nem pedig a cselekményre. Persze, van benne cselekmény, ki hova megy miért, ki mit csinál, de a legfőbb hangsúly az érzelmekről szól amiket megélnek különböző helyzetekben, a problémáik, hogy hogyan próbálnak megbirkózni velük, vagy legalábbis hogyan jönnek rá egyáltalán, hogy mit is akarnak valójában. Ha lenne második része a könyvek... elolvasnám. Tuti elolvasnám.

Voltak karakterek akiket mikor elkezdtem, megszerettem azonnal, voltak akiket nem, de a végére... a végére már mindenkire kíváncsi voltam. Ahogy kibontakozott, hogy végül is miért olyan egy-egy karakter amilyen. Érdekes volt és elgondolkodtató. Pusztán egy hétről volt szó, de valamennyiük úgy ment el onnan, hogy rájött valamire vagy az élete változott meg teljesen. Konkrétan nem tudjuk meg a végén, hogy kivel mi lett utána, de... mégis benne van az olvasóban, hogy nem lesz semmi baj. Hiszen már mindenki tudja mit kell tennie, így képesek lesznek változtatni.

Na jó, kicsit csalódott voltam, hogy Dominic nem közeledett végül kicsit jobban a feleségéhez, miközben tudja, hogy a nőnek problémái vannak, de... ennyit tudnék mondani csak. Voltak szomorúbb és kifejezetten aranyos részek is. Érdekes olvasmány volt ez a családi kötelékekről, nem gondoltam volna, hogy erről így lehet írni, ilyen terjedelemben. Mármint... egyszerű a téma, nincs túlbonyolítva a cselekmény sem, mégis élvezetes olvasmány.

Maximum annyit tudnék még megemlíteni, hogy van amikor Mark Haddon elkezd csak úgy írni valamiről, az olvasó, (vagyis én, mert lehet más nem volt így vele,) meg nem tudja mi van. Nem jelzi, hogy ő most karaktert váltott vagy valami. Nem sokszor fordul elő, de néha kétszer át kellett futnom a dolgot, hogy tudjam miről van szó. Meg ide sorolhatnám még a random visszaemlékezéseket, vagy olyan dolgokat amiket nem is tudtam nagyon hova tenni. Voltak amiket feleslegesnek éreztem, de igaz, a legtöbb esetben szükség volt ezekre a random plusz infókra, szóval jó volt ez, csak néha úgy éreztem hagyjuk már ki ezt a részt.

 

She looked at herself in the mirror and saw the animal that she was trapped inside, that grew and fed and wanted. She wished above all else to look ordinary so that people's eye just slid over her. Because Mum was wrong. It wasn't about believing this or that, it wasn't about good and evil and right and wrong, it was about finding the strength to bear the discomfort that came with being in the world.

 

Forgive and forget. She was beginning to understand what it meant. You couldn't do the forgetting until someone else had done the forgiving.

 

But later, when parents fall from grace and become ordinary messed-up human beings and turn slowly from carers into people who must be cared for in their turn, who then will share those growing frustrations and pore over the million petty details of that long-shared soap opera that means nothing to others? And when they are finally gone, who will turn to you and say, ... Yes, I remember the red rocking horse... Yes, I remember the imaginary bed under the hawthorn tree.

 

 

Azon gondolkodtam, hogy a következő aminek nekiállok Leslie L. Lawrence Ördögtojások c. könyve lesz, de... nővérem lenyúlta. Plusz, az is eszembe jutott, hogy fel kellene megint menni és túrni még pár ilyen angol könyvet. Ahol vettem, ott több is volt, bár csak ez fogott meg annyira. Azóta lehet jöttek újak is. Örülnék neki.

 

Ezen kívül, mikor éppen nem olvastam, Shin Megami Tensei: Personát játszottam. Igen, ezért is nem voltam kb sehol sem nagyon aktív mostanában xD Lekötötte a figyelem mindig valami. Már csak a főellenség, Pandora van hátra, de előtte fel kell fejleszteni a csapatot, mert eléggé nincs esélyünk jelenlegi állapotunkban ellene. Mondjuk ezt a részét nem szeretem az RPGnek. Illetve szeretem, HA nem kell napokat, heteket eltölteni szintlépésekkel, vagy ha kell is fejelszteni, akkor azért meg lehet oldani gyorsabban, mert az ellenségek úgy dobnak pontokat. De ez pont nem az az eset. Még a legerősebb ellenségek sem dobnak elegendő pontot sokszor, arról nem is beszélve, hogy a pontok eloszlanak az öt karakter között. Mindenki olyan mértékben kap a pontokból amennyi szerepe volt az adott harcban. De ha ez nem lenne elég, még beszélgetned kell az ellenségekkel is külön, hogy dobjanak kártyákat amikből aztán Personát csinálsz, de nem szerelhetsz fel akármilyen Personát csak azt, ami olyan szinten van, mint te vagy alatta. Fuck. Szóval mindenképpen kell az a fejlesztés. Csak kár, hogy ezekre a fejlesztésekre soha nem tudom magam rávenni, ezért húzódik el nagyon ha egy RPGvel játszok.

 

A másik amit még elő szoktam venni, az a már egy régebbi bejegyzésben megemlített Touhou 8 - Imperishable Night. Lassacskán próbálom végigvinni az összes játszható karakterrel, egyelőre Easy módban, mert a legtöbb ember számára az Easy is nehéz :'D (Megnyugtat a tudat, hogy nem csak én vagyok így ezzel, komolyan) De már voltak kacsintgatásaim a Normal mód felé is, bár eddig még kijátszani nem sikerült úgy.

Rájöttem időközben, hogy a Remilia & Sakuya csapatnak tulajdonképpen egész jó tulajdonságaik vannak. Remilia Lock Type focusa sokat tud segíteni az emberen.

Bár a kedvencem a Yuyuko & Youmu páros. Youmu erős és remek boss killer, ezen kívül pedig a gyorsasága sok kellemetlen helyzetből ki tud húzni. Yuyuko pedig focushoz híven tökéletesen lassú ami nagyon jó pár helyzetben, plusz a támadása rendszerint majdnem lefedi az egész pályát. Szóval kezdőknek mindenképpen ezt a párost ajánlom, vagy a Reimu & Yukarit. Bár őket nem sokszor vettem elő eddig. De mindenesetre könnyű volt kezelni őket.

A rémálmom az utolsó csapat, a Marisa & Alice. Persze, nagyon jó támadóerővel bírnak, de eléggé le vannak korlátozva ami a támadásukat illeti. Úgy értem eléggé kis részen tudsz támadni így folyton követned kell az ellenség mozgását és figyelni, hogy a képernyőn hányszázféle helyen bukkannak fel az ellenségek, majd a lövedékek tengerében valahogyan odakormányozni, hogy meg tudd ölni őket. Ami nagyon nem könnyű feladat, főleg a játék vége felé.

 

Kaguya Houraisan

"The fragmented eternal evening that you have created... My arts for manipulating eternity will tear it away. Your spell of Imperishable Night will shatter... And the dawn will come!!"

 

Képecskék. A legtöbb Practice módban :'D

 

  

  

 

 

Gondolkodtam azon is, hogy a napokban megosztom a km-es véleményemet a The Witcher c. játékról ami egy ideje a háttében pihen, mert részenként írtam meg és mindig hozzáadtam ezt meg azt. De úgy érzem nem tarthatom ezt vissza tovább. Szóval napokban kipofozom kicsit és kirakom. Legalábbis szeretném.

 

Nos, más nem igazán jut eszembe egyelőre. Hm.

 

 

- Yui

Addig pedig, ha képes itt ülni, és egyébről beszélni velem, az Isten szerelméért, maradjon itt, és tegye meg; de ha nem tud megszabadulni ettől az átkozott témától, akkor menjen Isten hírével, mert ezt nem tudom elviselni.

 

 

 

- Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete (Robert Louis Stevenson)

Sokmindent történt az elmúlt időszakban. Lassan én sem tudok lépést tartani a dolgokkal magam körül, de próbálkozok. Elvégre ha én nem tudom miről van szó, akkor ott már bajok vannak.

 

A héten egy temetésen is résztvettem. Igazából annyira nem ismertem, csak párszor találkoztam vele, de... ettől függetlenül a családunk tagja volt. A pap késett. Mi pedig ott csak ott álltunk, a fa alatt. Engem pl körbevettek a közeli családtagok, anyu és az egyik nővérem. Napos volt az idő, de a szél mégis néha-néha feltámadt... Néma csendben vártunk. Volt valami abban az időintervallumban ami... nem is tudom. Valami különleges. Számtalan sor eszembe jutott amivel le tudtam volna írni a helyzetet. Most mégis egyet sem tudnék mondani. Volt még ott a rokonokon kívül pár kolléga, és meglepetésemre, egy általános iskolás osztálytársam is. De nem beszéltünk.

Valamiért az újdonság erejével hatott ez a temetés. Nem az, voltam már temetésen, de annyira régen volt már... hogy csak pár emlékkép maradt meg. Végül óráknak tűnő percek után felbukkant a pap és elkezte végre a beszédet. Hallottam ahogyan mellettem a nővérem suttogja az imák sorait. Én nem ismerem ezeket a szövegeket, ami azt illeti, meg sem vagyok keresztelve. Szerintem nem is leszek már.

Az esemény után megismerkedtünk a családunk azon tagjaival akikről nem is tudtuk eddig, hogy kicsodák. Illetve az öregek tudták, de a fiatalok nem, mert olyan sűrűn találkozunk. Aztán nővéremmel hazaindultunk, a többség pedig még összeült. Gyalog mentünk, a napon majdnem megsültünk, főleg feketében. Találkoztunk pár ismerőssel is, de nem köszöntek. Hm.

Mikor hazaértünk, egyből ültem is le, mert azt hittem leszakad a derekam. Mióta egyszer majdnem összetört a buszsofőr munkába menet, azóta fáj a derekam ha sokat kell sétálni vagy állni, esetleg ha lehajolok és úgy maradok egy kicsit. Bosszantó. De a sírokra mégsem ülhettem le.

 

Aztán a napokban meg meghívást kaptunk egyik ismerősünktől a szomszédos városba. Hát jó, menjünk. Bár igazából nekem utólag mondták, hogy menni kell, azt se tudtam konkrétan milyen programra megyünk majd. ._. Némi kocsikázás után meg is érkeztünk, majd a vendégeskedés után indultunk az első színhelyre.

Egy zenekarról volt szó. Gyerekek, felnőttek vegyesen, egy klasszikus banda. Leginkább fúvósok. Ami azt illeti, nekem bejöttek. Jó, lehet, hogy a kicsik még lassacskán játszottak, meg egyszerűbb dalokat, de szegényeknek el kell kezdeni valahol. Igaz megfordult a fejemben az is, hogy mögéjük állítanék egy kis létszámú kórust és akkor minden baba lenne. Szeretem az ilyen fajta zenét, még ha manapság ez nem is "menő". Páran furán néznek rám, mert "ilyen hülyeségeket hallgasz?" Hát... sajnálom. De ez tetszik. Ez is. Sok más mellett persze. A zene ízlésem elég széles skálán mozog, a klasszkus zenét pedig mindig is szerettem. Jobban, mint a mai disco számokat pl. Visszatérve a bandára. A karmesterük egy fiatal srác volt. Mikor végeztek, a srác megfordul és... csak jó volt nézni azt a büszkeséget az arcán. "Igen, az én tanítványaim B)" Megmosolyogtatott. A következő felvonásban az idősebbek jöttek volna, de azt nem tudtuk megnézni, mert menni kellett tovább a következő helyre. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk. Az egyik férfi szaxofonja gyönyörű volt. Igazi antik hatást keltett. Mellesleg ez egy utcán tartott előadás volt. Bárki beállhatott és meghallgathatta őket.

A következő megálló egy rendezvény volt. Sátrakkal, itallal, sajtokkal, meg azért egy ékszerest is találtam akinél vettem egy szépséges nyakláncot. Látszott, hogy saját készítésű ékszerek voltak, de mégis minőségi volt az összes. Bár nem volt sok. Egy kocsmázás után (ahol megjegyzem, elkérték a személyim, habár már egy jóideje, pár éve elmúltam már 18... bosszantó) elindultunk, hogy megnézzük a műsort. Ami végül is nem lett volna rossz... ha normálisan látjuk. Nos, a helyzet a következő. Kétoldalon padok. Ott ülnek az emberek. Jött két nő, azok se a vékonyabb fajtából. Beálltak telibe a látótérbe. Mer ők éppen ott akartnak állni. Beállt melléjük megint pár ember, mert ha annak a kettőnek szabad az útban állni, akkor nekik is. Egy öreg néni felállt és szólt nekik, hogy légyszíves húzzatok már el mert takarjátok a kilátást. Mindenki elment, kivéve az első két nő. Mert nem elég feltűnő nekik, hogy körülöttük mindenki ül vagy guggol. Nem, nem volt feltűnő. Aztán szépen lassan megint visszaálltak a többiek is... Egy facepalm után feladtam, hogy bármit is látunk, hiszen kb sorfalat állt előttünk az értelmiség. A színpad jobb felét láttam végig, de... igazából amit onnan láttam, az jó volt. Táncoltak. Volt mindenféle stílusú tánc. A népisek körén gondolkodtam el miközben néztem őket. A lányok olyan szépen ki voltak sminkelve, a ruhájuk is csinos volt és a párjukkal olyan egyszerűen és könnyedén mozogtak a színpadon... Csak jó volt nézni őket. A műsor után pedig haza lettünk fuvarozva. Elfáradtam.

Annyit még hozzá kell tennem, hogy maga a város tele volt... levendulával! Akkora vágyat éreztem rá, hogy szedjek... De nem lehetett.

 

Ha már utazgatásról van szó... Valaki egyszer azt mondta, hogy egy évben legalább egy új helyre menjünk el ahol még nem voltunk. Nem emlékszem már pontosan hol olvastam ezt, lényegtelen is igazából. Mindig mikor valaki felvet nekem egy utazásos témát, eszeme jut most már ez a mondat. Egy új hely, ahol azelőtt még nem jártam... Amellett, hogy érdekes lehet, lehet elgondolkodtat, megihlet. Így történt, hogy végül is belementem mindkét nővérem ajánlatába. Mindketten elmennek a családjukkal nyaralni erre-arra és mindkettejük elhívott. Mivel különböző időpontokban lesz ez az egész, így el tudok menni mindkét helyre.

Igazából nekem az erdei túra hiányzik. Élveztem, hogy a természetben lehetek, az utak nélküli erdőben. A vöröshangyákat már kevésbé, de... ez most elhagynagolható. Hát, most nem valószínű, hogy lesz erdei túra, de... kíváncsi vagyok.

 

Mindeközben olvasgatom azt a bizonyos könyvet amit emlegettem régebben. (Mark Haddon - The Red House) Kezdenek kibontakozni a dolgok. Kezdem megszeretni a karaktereket.

Két testvér, Angela és Richard, akik évek óta nem is foglalkoztak egymással. Az anyjuk halála után viszont egy hetes nyaralásra indulnak egy bérelt házba. És mindketten viszik a családjukat is. Igen, ennyiben kimerül a történet. Ez az a tipikus story ahol lehet, hogy az alap történet nem tűnik túl izgalmasnak, de mégis valami jó kerekedik belőle a végén. Köszönhető ez a karaktereknek. Nem is kell ide más. A könyv bemutatja nem csak az Angela és Richard között lévő köteléket, de a két család közötti különbséget, hasonlóságot, de még a családokon belüli problémákat, kapcsolatokat is. Richard oldaáról van egy párja és egy nevelt lánya. Angela oldaláról ott van a férje, a két fia és a lánya. Plusz a halott kislánya emléke akit nem tudott még elengedni teljesen.

Érdekes és elgondolkodtató könyv a családi kötelékekről, a mindennapi életről. Kíváncsi vagyok, hogy ki hogyan birkózik meg különböző problémákkal vagy éppen a múlttal ez alatt az egy hét alatt. A könyv fejezetei maguk a napok, azaz minden fejezet egy napot foglal magába.

 

"She looked at herself in the mirror and saw the animal that she was trapped inside, that grew and fed and wanted. She wished above all else to look ordinary so that people's eye just slid over her. Because Mum was wrong. It wasn't about believing this or that, it wasn't about good and evil and right and wrong, it was about finding the strength to bear the discomfort that came with being in the world."

 

"Forgive and forget. She was beginning to understand what it meant. You couldn't do the forgetting until someone else had done the forgiving."

 

 

Éééés... néha előszedem a Shin Megami Tensei: Persona c. játékot is. PSP.

 

Valamit még akartam, de elfelejtettem.

 

 

- Yui

Örömódát, ünnepet, pezsgőbontást emberek! Celebration time~ Igen, sikerült befejeznem a rendezést. És olyan fasza csaj vagyok, hogy elkezdtem az összevonásokat is. Abból sincs már sok és kijelenthetem, hogy kész Style teljesen. Deügyeskevagyok~ Aztán jöhet a többi. Hmhm.

 

Belejöttem mostanában a szerkesztésbe. VD-re is sikerült írni pár dolgot (egy egész végigjátszást xD), ha így haladok, akkor a napokban feltolok oda majd egy új játékot. Illetve nem új, de az oldalon az lesz. Yup, haladok. Ami azt illeti eléggé leköt mostanában ez a szerkesztés, a rendezgetés meg pár játék. De menjünk sorban.

 

Először is történt régen, nagyon régen, hogy megpróbáltam leszedni a következő játékot: Touhou 8: Imperishable Night. (Ismerős a cím? Igen, Hanabin IN. Igen, innen jött a cím.) Akkor nem akart működni, most pedig elindult. Azt kell mondjam, eddig az egyik legjobb Touhou játék amivel találkoztam. De ami nagyon megfogott még, az a zene:

 

[06] Natsukashiki Touhou no Chi ~ Old World

[08] Eiya no Mukui ~ Imperishable Night

[10] Koi Iro Master Spark

[11] Cinderella Cage ~ Kagome-Kagome

[12] Kyouki no Hitomi ~ Invisible Full Moon

[13] Voyage 1969

[14] Sennen Gensoukyou ~ History of the Moon

[15] Taketori Hishou ~ Lunatic Princess

[17] Extend Ash ~ Houraijin

 

A Touhou játékok zenéi mindig is nagy népszerűségnek örvendtek és nem is hiába. Nagyon jól passzolnak a pályákhoz vagy a karakterekhez, ehhez pedig hozzájön, hogy ZUN mindig tökéletesen időzíti őket az eseményekhez. Fantasztikus. Az Imperishable Night egy japán történet, Kaguya hercegnő történetén alapszik (más címen: A bambuszvágó története) Illetve abból emel át bizonyos részleteket, dolgokat.

 

A másik játék amivel mostanában foglalkoztam és befejeztem, az a The Witch's House. Igen, oldalra is ki volt írva. Szeretném népszerűsíteni ezeket a Makeres játékokat mert igenis tudnak olyan jó játékélményt okozni, mint a nagyobb cégek által kiadott meg agyonmagasztalt hipergrafikás legújabb játékok. Sőt, néha még többet is adnak.

A The Witch's House egy rövid kis horror játék rengeteg jumpscare eseménnyel. (A címből ki se lehetett volna találni, hogy horror, valóban...) Látszik rajta, hogy nagyon sok munkája lehetett benne az illetőnek aki csinálta (Fummy) és igenis jó munkát végzett vele, mert nem elég, hogy hatásosak a random események, de a történet is valami őrület. Pont ahogyan elvárná egy ilyen játéktól az ember. Tragikus, kegyetlen, szadista és szomorú. Nagyon szomorú. Aki szereti a rövidebb játékokat jól kidolgozott, elgondolkodtató kirakókkal, meg horror elemekkel, az mindenképpen próbálja ki, nem fog csalódni.

 

Mindig olyan érdekesen érzem magam mikor játékokról írok ide. Így értem ott van VD, ami eleve játékokkal foglalkozik, mégis pár dolgot ide írok. Talán nem kellene? Nem tudom. Én így jól érzem magam.

 

A napokban vettem egy könyvet. Egy angol könyvet. Wow, a felépítése teljesen más, mint az itthoni könyveké. Jó, tudtam, hogy így vannak megszerkesztve a külföldi könyvek, de akkor is meglepő és izgalmas a saját kezembe fogni és olvasni. A könyv mellesleg Mark Haddon-tól a The Red House. Egyelőre nagyon az elején vagyok, de majd meglátjuk mi lesz belőle. Eddig tetszik, meglepett párszor.

 

A rajzolással mellesleg úgy haladok, hogy... sehogy. Vannak vázlataim, ötleteim, de ennyi. Bár igazából ha jobban megnézi az ember, akkor én nem is szoktam kidolgozni a rajzaim. Mármint úgy, hogy "igazi képek" legyenek belőlük. Van amikor kihúzom, kiszínezem a karaktert, de igazi, komplett kép háttérrel meg mindennel soha nem lesz belőlük. Nem tudom, ez talán baj, talán nem baj... Néha megfordul a fejemben, hogy ki kellene jobban dolgozni, de aztán soha nem teszem meg. Csak firkálgatok. ...

 

Élesváltás. Mostanában... Vagyis egy ideje, nem is tudom. Van egy-két furcsa érzésem amiket... Jobban járok ha elzárok az elmém egy sötét kis szobájába. Azt hiszem. Olyan dolgok ezek amikkel nem akar foglalkozni az ember, de folyton valamiről eszébe jutnak, aztán ha becsukja őket abba a bizonyos kis sötét szobába, a rohadékok csak megpróbálnak kijönni. De a legrosszabb az, hogy ha bepörgök és elgurul a gyógyszerem, akkor én magam tépem fel azt az ajtót és hozom ki őket, majd a vitapartner képébe nyomom kegyetlenül az összeset. Ez pedig nem helyes.

 

Kérdés. Mit tegyek ha egy személy, akivel már nem tartom a kapcsolatot, folyamatosan felbukkan az álmomban? Mit csinál? Ühm, jókat szoktunk beszélgetni. Érdekes.

 

 

- Yui

A gróf nyilván észrevette viszolygásomat, és visszahúzódott, majd metszőfogaiból többet kimutató gúnyos mosolygással a kandalló túlsó felére telepedett. Hallgattunk egy sort. Az ablak felé pillantván a hajnal első derengésére lettem figyelmes. Nyomasztott a hallgatás, s már szóltam volna valamit, mikor a csenden átszűrődött a völgybéli farkashorda üvöltése.

- Hallga - szólalt meg a gróf, s a szeme felragyogott -, az éjszaka gyermekei! Micsoda zene telik ezektől! - Majd, gondolom, látta az arcomon, hogy nem osztozom lelkesedésében, ezért hozzáfűzte: - Hiába, uram, önök, városlakók meg nem érthetik a vadászt.

 

 

 

- Drakula gróf válogatott rémtettei (Bram Stoker)