Good luck with the rest, I hope for the best
Na mi legyen? Nem tudom, írjunk.
Miről? Kérdezem én. Sokminden megfogalmazódott bennem az elmúlt időszakban és szét kellene válogatni ezeket a gondolatokat, aztán értelmes formában közölni a külvilággal. Inkább ez a nehéz rész.
Itt a juhuhú, karácsony. (Nem vagyok bezsongva tőle.) Az új évről ne is beszéljünk. Nem fogtok tőlem kapni beszámolót meg ilyesmi írásokat. Mert... minek? Nem hinném, hogy olyan sok dolog történt velem. Ment minden tovább úgy, ahogyan mennie kell. Rábíztam magam Univerzum Istenanyánkra. Jó, néha azért én is megmozdulok kicsit. Egyelőre nyugton akarok maradni míg tart ez a képzés amibe belevágtam. Szeretem úgy intézni a dolgaim, hogy befejezem azt, amit elkezdtem. Aztán ha ezzel megvagyok, majd körültekintek a nagyvilágban, hogy mi a helyzet. Addig hagyjátok, hogy tengődjek.
A csodálatos magyar egészségügy kiderítette, hogy az egyik csigolyám összenyomódott. Meh. Ez egy régi történetből adódik, ahol majdnem kitörte a gerincemet egy buszsofőr a fantasztikus vezetési technikájával. Nos, ez nem egy olyan dolog, amivel sokmindent lehetne kezdeni. Főleg, hogy eleve időpontot sem kapok, mert tele vannak. Eddig is megvoltam így évekig. Talán ez után is menni fog. Habár meg kell hagyni, mostanában kezdett csak fájni.
Film nézés is történt egy álmos estén, mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem is. Nem tudom miért pont akkor kezdtem bele, de lényegtelen is, megtörtént. A műsor tulajdonképpen egy anime volt, a Sailor Moon R Movie - The Promise of the Rose. Igazából kiszámítható volt és annyira nem nyűgözött le. A szintet mondjuk tartották, úgy értem a lányok meg a jelenetek itt-ott jók voltak, de... mégis. Azt nem mondanám, hogy olyan nagy durranás lett volna. Láttam ezt a movet, láttam két évadot, mégis azt mondom, hogy eddig semmi nem veri az elsőt. Hiába, az olyan emlékezetes és eddig a kedvencem.
Olvasás is történt. A könyv amit a kezembe vettem ezúttal a Gépnarancs, Anthony Burgesstől. Régen szemeztem a filmmel, ami készült belőle, de soha nem néztem meg. Aztán így évekkel később megláttam a könyvet egy könyves boltban, miközben nézelődtem és gondoltam miért ne, megvettem. Nem álltam neki azonnal olvasni, kellett egy kis idő, hogy rávegyem magam, de mikor megtettem... Akkor nagyjából két nap alatt végigpörgettem. Jó, nem is hosszú, csak éppen olyan balfasz módon keztem el, hogy kényetelen voltam egy alvás miatt félbeszakítani a folyamatot.
A cselekmény egy Alex nevű fiatalemberről szól aki a legnagyobb szeretettel és élvezettel követ el mindenféle elképzelhető bűncselekményt. Legyen szó lopásról, vandalizmusról, random testi sértésről vagy akár nemi erőszakról. Az utolsó balhé alkalmával viszont nem csak hogy elárulják a "haverjai" de még az áldozata is meghal, ami aztán azt eredményezi, hogy kimondják rá a 14 évet. Két év lehúzása után aztán jön egy "lehetőség" amivel előbb szabadulhat. Egy bizonyos fajta kísérleti eljárás ami arra hivatott, hogy "jóvá tegye az embert" és kiölje belőle a rosszra való hajlamot. A tortúra lefolytatása után aztán Alex valóban nem volt képes elkövetni semmiféle erőszakos tettet leginkább azért, mert még a gondolattól is szörnyű kínok törtek rá. Majd mint akik jól végezték dolgukat, a fejesek kidobták a nagyvilágba, hogy menj és kezd új életet ahogy akarsz. Ekkor viszont kiderül, hogy mennyire is sebezhető és védtelen egy olyan ember aki csak jóra képes ebben a sötét, erőszakos és elferdült világban.
Ennél persze sokkal több témát tárgyal a könyv. Összességében nekem tetszett. Ahhoz képest, hogy Alex a könyv elején egy utolsó megvetni való huligán mégis az író képes empátiát ébreszteni az olvasóban iránta. Leginkább szerintem azért tud elérni ilyen hatást, mert az egész E/1-ben íródott. Legalábbis számomra. Tényleg olyan volt ez, mintha Alex, a maga stílusában és szóhasználatában mesélte volna el az olvasónak, egy havernak, hogy mi is történt vele. Mert meg kell jegyezni, hogy a könyv tele van igen változatos szleng (/idegen, /kitalált) szavakkal amik elsőre furcsának tűnhetnek, de a végére az ember hozzászokik és ez is csak fokozza a hatást. A másik dolog, ami miatt úgy érzem tudtam vele szimpatizálni, az a karaker őszintesége. Megismertük egy veszélyes, őrült elméjű fiatalnak aki nem riad vissza semmitől, mégis mikor sírni kellett, sírt, mikor üvölteni kellett, üvöltött és mindig beismerte ha valami fájt, ha valami boldoggá tette, még akkor is ha az szörnyű dolog volt. Kendőzetlenül, mindent. Ennél persze sokkal többet lehetne írni Alex karakteréről, de nem akarok km-es posztot. Aki kedvet kapott hozzá ezen leírás alapján, annak ajánlom. Rövid és érdekes.
(...) Igen komoly etikai kérdések vannak itt terítéken. Jó fiút fognak csinálni belőled, 6655321-es. Soha többé nem érzel majd kísértést, hogy erőszakoskodj vagy bármi módon megháborítsd az állam békéjét. Remélem, ez világos. Remélem, ezt teljes mélységében felfogod. – Mire én:
– Ó, olyan kellemes lesz jónak lenni, uram. – Közben jó horrorsót szmeháltam magamban, testvérek. Mire ő:
– Nem biztos, hogy kellemes lesz jónak lenni, kicsi 6655321-es. Lehet, hogy szörnyű lesz. Tisztában vagyok vele, milyen ellentmondásosan hangzik ez az én számból. Tudom, hogy sok álmatlan éjszakát okoz ez még nekem. Mert mi az Úr akarata? A jóságra szavazna az Úr vagy a jó választhatóságára? Nem jobb-e bizonyos értelemben az, aki a rosszat választja, mint az, akire rákényszerítik a jót? Fontos és komoly kérdések ezek, kicsi 6655321-es. Most azonban csupán annyit akarok mondani neked, hogy ha bármikor a jövőben visszatekintesz ezekre az időkre és eszedbe jutok én, Isten legértéktelenebb és legalázatosabb szolgája, kérlek, ne gondolj rólam rosszat a te szívedben, ne hidd, hogy bármi közöm is volt ahhoz, ami történni fog veled. Szomorú, de most már annak sincs értelme, hogy imádkozzam érted. Olyan tartományba lépsz át, ahol az ima ereje sem ér utánad. Rettenetes, rettenetes gondolat. És mégis, bizonyos értelemben azzal, hogy úgy döntöttél, megfosztod magad az etikai választás lehetőségétől, bizonyos értelemben máris a jót választottad. Ez lebeg majd a szemem előtt. Ez lebeg majd, az Isten irgalmazzon nekünk, 6655321-es, a szemem előtt.
Igazából azért kezdtem el olvasni, mert először is hiányzott már, másodszor pedig mert írni volt kedvem. Logikus, igaz? Szerintem is. Mivel nincs semmiféle dolog, amiben kiélhetném ezt a kevés kis írás utáni vágyam, így... olvastam. Lehet néha rámjön, de nem akarok író lenni, nem akarok semmi nagy volumenű dolgot írni. Csak néha egy kicsit elfog a vágy, egy-két napra, aztán eltűnik. Van ez így.
Azt hiszem ennél többet most nem tudnék jelenteni. A játékom tengődik, mert lehet, hogy sokáig eljutottam a történetben és eddig jöttek is olyan ötletek, amiktől (szerintem) jobb lett, de most megint elakadtam. Valahogy ki kell kutyulni a szálakat. Addig gondolkodok meg kicsit szórakozok néha a szerkesztőben. Rajzolás terén sem született semmi olyan ami megváltaná a világot. Jut eszembe lassan letelik a "próbáljunk intenzíven rajzolni" ... akármi. Amit elkezdtem még az év elején. Mostanában nem jutok sokszor el odáig, hogy rajzoljak, de mégis csak többet teszek most, mint régen tettem. Majd ez kiderül ha visszatekintek.
Nos, így a végére mindenkinek kellemes ünnepeket, boldog karácsonyt és boldog új évet is kívánok egyszerre.
- Yui, aki boldog ünnepeket kíván, yay!
Console.WriteLine("Új bejegyzés");
Azt hiszem az agyamra ment a C#.
Az előző bejegyzés óta történt is sokminden, meg nem is. Ezek a dolgok kiszámíthatóak is voltak, meg nem is. Nem tudom. Majd az idő eldönti mi lesz ennek az egésznek a kimenetele.
Ami az oktatást illeti, próbálok szinten maradni, de nem könnyű így, hogy az embernek más is van az életében, mint a tanulás. Igazából valahol élvezem ám ezt. Olyan dolgokat tanulok amik érdekesek és szívesen foglalkozok velük. Jó... nem mindegyik téma lett a szívem csücske, de azt kell mondjam, hogy ettől függetlenül egyelőre örülök, hogy belevágtam. Sőt, csodálom a minket oktató pedagógusok türelmét is. Néha inkább nem is gondolok bele milyen értelmes tekintetekkel találkozhatnak óra közben mikor végignéznek a csapaton. Nem egy tanártól kaptuk már meg dolgozat írás után, hogy "mikor javítottam, majdnem sírva fakadtam." ... Megy ez, megy ez. Annak mondjuk örülök, hogy nem egy nagy 20-30 fős osztályról van szó, hanem egy alig 10 fölötti kis csapatról.
Jöjjön egy kis rajzolás, mert az már régen volt. Előre is elnézést az elmondhatatlanul pocsék minőségért, csak nem volt kedvem scannelgetni. Így maradtak ilyen ócskák. Átérzitek legalább a sketchbook feelinget. Felrakok azért pár dolgot, hogy lássátok, csinálok is néha valamit. A sok katasztrófa mellett, vannak itt nem annyira katasztrófák is. Talán.
1) De ez legalább ki van húzva. Az árnyékokról ne kérdezzetek, nem tudnék felelni rá miért éppen úgy néz ki. Ez most ilyenre sikerült, ilyen kedvem volt. Hát nem tudom, ezekben nincs semmi érdekes szerintem.
2) Nagyon random nemtom mit akartam, de ez lett. Azért a háttérrel elszórakoztam, az a képen nem is látszik annyira.
3) Fák, fák, fenyőfák. Azokat már úgyis olyen régen rajzoltam, kíváncsi voltam emlékszek-e még rájuk. Erre jutottam.
4) Ez a design már régebben megfogalmazódott bennem, nem tudom feltettem-e ide. Eszembe jutott, hogy én bizony csináltam egy ilyesmit régebben és előkutattam, majd megint lerajzoltam. Csak tetszik. Habár nem lehet túlságosan kényelmes viselet.
5-6) Gyakorlatok.
  
  
Egyébként élőholt módban működök. Sőt, ezek után gyanítom még ennyit se leszek itthon, mint most. Az osztályban vannak tervezgetések aztán lehet ez fogja kicsit elrabolni az időm majd. Ja, meg a random mód előbb elmenő buszok, hogy rohadjak csak még egy órát a buszmegállóban, mert annyira ráérek este 8-kor. :'D Ami azt illeti, egész nap csak aludnék. Mostanában eléggé le vagyok szívva. Hiába, emberek között gyorsan lemennek az eltartalékolt kis energiáim, a visszatöltésre meg szokszor nincs lehetőség, aztán aggreszív leszek. Hm. Főleg ügyfeles napokon.
Játékom is úgy halad megint, mint a hátramenet. Eddig olyan jó lendületben voltam, aztán kész, vége, megállt a folyamat. A fejemben pörög tovább, de ennek látszata az nincs. De már a gondolat is valami. Annyi haladás történt hogy sikerült átlendülni egy történetbeli problémán. Ezen kívül lényegében semmi. Ja de, egy bug fix. Hát nem sok.
A Sailor Moon R-t viszont befejeztem! Egy ideje. Ami azt illeti nem volt rossz, de ahogy azt előzőleg is írtam, az első évadot nem ütötte. Még akkor is ha kaptunk egy új harcost. Ami ezeket a harcosokat illeti... Végig azt vártam, hogy ebben az évadban majd felbukkan Uranus, vagy Neptun, de... sehol semmi. Az első évadban is vártam őket, de... semmi. Szóval kénytelen leszek megnézni a harmadik évadot, hogy végre láthassam őket. Tervben van, igen. Csak soha napján fogok oda eljutni. Igazából ebben az évadban tetszett, hogy némi problémát raktak Usagi és Mamoru románcába. Érdekes volt, érzelmes. És igen, megint csak azt hoznám fel, hogy nem vagyok romantika párti, az ő helyzetüket viszont valahogy mindig át tudom érezni. Magic. Igaz nem értettem, hogy miért kellett az a plusz két ellenség a legelejére, akiknek lényegében sok értelmük nem volt (max annyi, hogy Mamorunak visszatértek az emlékei, de ezt szerintem a főszálban is meg lehetett volna oldani). De mégis, az egyik kedvencem: Chibi Usanak baromira nem feltűnő, hogy Usagi tökre úgy néz ki, mint az anyja. A szakaszott mása... Mert például ugyan az az ember?! De nem... nem ismeri fel. Az apját sem. Sőt! Az sem tűnik fel neki, hogy Sailor Moon mennnnyire hasonlít Usagira. De ez az egész világnak nem tűnik fel, mert mindenki vak ebben a történetben. Jó, anime logika. Összességében szerintem nem volt annyira megnyerő, mint az első évad, de azt sem mondanám, hogy rossz. Megvan a maga hangulata.
Nos, ennél többet egyelőre nem is tudok írni. Az átlagos napok pörögnek csak átlagnál nagyobb sebességgel. Valószínűleg azért, mert elfoglalt vagyok és ilyenkor csak úgy futnak a napok. Sajnos.
- Yui
Gabonapehely
Megérkeztem.
Ide is. Amúgy mindenhonnan el vagyok kicsit tűnve. Van ilyen, kell is ilyen, nem? De.
Mondjuk sok oka nincs, max annyi, hogy kifutok az időből és hamar vége lesz a napnak. Vagy én dőlök ki előbb és úgy jó érzés bedőlni az ágyba este kikészülten.
Elkészültünk a festéssel. A szobám után megtörtént a konyha, majd a fürdő kifestése. Azok egyszerűen csak fehérek lettek, azok is voltak. Mondjuk nem sok változás látszik, de anyu erőlködött, hogy márpedig azt is kell. Annyiból jobb a helyzet, hogy legalább egyszer ki volt pakolva minden és ki volt alaposan takarítva. Nem arról van szó, hogy amúgy nem szoktunk takarítani, de pl a szekrény háta mögött azért nem minden nap van kisúrolva. A szobácskám [kövirózsa] színt kapott és nagyon boldogságos vagyok vele. Olyan világos lett. Örülök, így teljesen másképpen mutat a szoba, több a fény. Kellett ez már nekem. A szekrények meg egyéb nehéz bútorok tolgatását, mozgatását én meg anyu végeztük. Akárhányszor ilyen pakolás van, egyenesen halálfélelmem lesz. Anyu mindig engem szúr ki ilyen hülyeségekre, de ezzel még nem is lenne probléma. Sokkal inkább az zavar, mikor cipekedünk aztán szólok neki, hogy nehéz, nem tudom tartani, vagy csúszik a kezem, nem találok normális fogást, erre ő: bírod még, nem rakjuk le... És akkor ezt eljátsza veled miközben a bútort viszitek fel az emeletre és te mész alul. Nem egyszer volt már ilyen és tiszta fóbiám van már. A másik a létra teteje. Oda is az esetek többségében nekem kell felmenni, hogy kifessem a sarkokat ahová nem ért be a hengerrel. Utálom a létrát, főleg ha kapaszkodni se tudok sehova mikor fent vagyok. Bár akkor is kiver az ideg mikor anyám szórakozik ott a legtetején. De a lényeg, hogy végre vegeztünk vele.
A napokban bebizonyosodott, hogy nekem meg fiatalabb unokahúgomnak nem szabad se OBIba, se JYSKbe menni. Mint a hülyék, beszabadulunk és legszívesebb felvásárolnánk mindent. De a Libri is dettó ugyan ez. Hirtelen felindulásból vettem is végre magamnak egy irodai széket. Ha már akciós volt. Amúgy is már kikopott a seggem a másikon, szerencse, hogy még nem esett össze az a szék. Össze is raktam magamnak, mert én olyan ügyeske vagyok és... meg vagyok elégedve magammal. xD Végre nem esek le majdnem a székről. Más lányok ruhákat vesznek, meg cipőket, smiket, stb, én meg... berendezést, könyvet meg írószert. Van ez így.
Csodával határos módon eljutottam addig, hogy animét nézzek. Először is lepörgettem a Sailor Moon első évadát. (A régit!) Igen, Sailor Moon. Azért néztem meg, mert először is, egyszer már x éve elkezdtem és nem fejeztem be. Szóval elkezdtem megint, hogy tudjam is, hogy hogyan végződik. A másik dolog pedig az, hogy... ez egy igazi klasszikus. Én, aki szereti a retro dolgokat, meg a régi animéket, nem hagyhattam ki. Tudni akartam mi ez, része akartam lenni ennek az élménynek. Hát sikerült. Nem hazudok, élveztem. Miért? Mert lehet, hogy sok helyen eléggé WTF volt, de szórakoztatott. Ez a lényeg. Sok olyan dolog volt benne, amire érdekesen néztem, vagy éppen logikátlannak tűnt (anime logika), de a sorozat ettől függetlenül mindig elérte, hogy szórakoztasson, lekössön. Jók voltak a karakterek, a történet sem volt rossz, a beszólások betaláltak sokszor nem is kicsit. Van benne valami különös, amit csak akkor érez az ember ha végignézi. A cukormázas felszín alatt ott van a történet melankólikus oldala is ami számomra komolyabbá tette és kiemelte ezt a sorozatot. Magamon is meglepődtem, mert nem vagyok egy romantika párti, de Usagi / Serenity és Mamoru / Endymion szerelme valahogy... tudjátok. Sikerült a sorozatnak átadni úgy, hogy még egy olyan romantika ellenes, mint én is átérezze. Összeségében, egy jó élmény volt. Még... az utánozhatatlan magyar szinkronnal is. A Moonlight Densetsu pedig beleégett az elmémbe. Epic. Tervezem majd tovább is nézni, ha... egyszer eljutok odáig.
A másik anime, amit rekord idő alatt sikerült megnéznem, az a Dororo volt. Imádtam az elejétől a végéig. Egy Tezuka manga idei anime adaptációjáról van szó (van egy régebbi is). Időközben a mangát is megtaláltam és elolvastam. Nem volt rossz, volt, hogy a két adaptáció teljesen másféle fényben tüntette fel a karaktereket, a történetet. Izgalmas és érdekes a téma, az egész. Ajánlani tudom. Nem hiába, Tezuka értett ahhoz, amit csinált, nézzetek rá ha van időtök.
Mint azt az előző bejegyzésben is emlegettem, olvastam. A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt (Jonas Jonasson). Sikerült befejezni a könyvet és meglepődni is sikerült a végén. Nem erre számítottam, de kijelenthetem, hogy szerintem jobb volt, mint a film. Ami persze nem meglepő, mert általában így szokott lenni. Ettől függetlnül hálás vagyok a filmnek, mert megismertette velem ezt a történetet. Már eleve a főszereplő fel tudja kelteni az ember figyelmét, egy 100 éves ember? Ebből nem lehet jó könyvet írni... Vagy mégis? Jonas Jonasson bebizonyította, hogy mégis. A 100 éves Allan már magában egy érdekes ember, erre pedig még rájött a többi ugyan annyira érdekes karakter, plusz egy izgalmas történet. A szórakozás garantált. Olvastam néhány helyen, hogy Jonas Jonassont Rejtő Jenőhöz hasonlítják. Igazából ez is nagy szerepet játszott abban, hogy megvettem a könyvet, mert nagyon szeretem Rejtő írói stílusát. Viszont miután elolvastam, azt kell mondjam, hogy Jonas Jonasson stílusa is szórakoztató, de Rejtő írásai valahogy jobban elérik a kívánt hatást. Azt azért túlzás állítani véleményem szerint, hogy Rejtő szintjén lenne. A humoruk hasonló, de ennyit tudok mondani. Rejtő írásai jobban betalálnak és kifinomultabban használja ezt a humoros stíust, amit mindketten képviselnek, ki-ki milyen szinten. Tetszett, hogy a könyv cselekménye két szálon futott. Egyrészt megkaptuk Allan múltját, másrészről pedig a jelenben történő dolgokat. A legvégén pedig találkozott a jelen és a múlt. Itt Jonasson ötletesen beszúrta a könyv végére a legelső fejezetet, majd megkaptuk az utolsó, lezáró fejezetet, ami megjegyzem, meglepetésekkel zárult. Szóval tetszett a felépítés is, érdekességet vitt bele a jelen és a múlt váltakozása. Főleg, hogy Allan jellemét, karakterét inkább a múltbéli fejezetekből ismerhettük meg jobban. A történetnek van második része is, vagy legalábbis könyvben már van, A 101 éves ember, aki azon gondolkodott, hogy túl sokat gondolkodik. Mondtam már, hogy imádom ezeket a címeket? De most tényleg, felkeltik az olvasó figyelmét. Majd meglátjuk ez hogyan fog tetszeni. Bár kétségem sincs afelől, hogy Jonasson tovább képes fokozni az őrületet.
Egyébként a háttérben már nekikezdtem x bejegyzésnek, csak egyiket sem sikerült befejezni. Elfogyott az ihlet, a betű, a gondolat, a nemtom. Pedig szeretnék témázni már végre, csak valahogy sosem tudok a végére jutni a dolgoknak. Mondjuk a dologhoz tartozik az is, hogy eléggé sokmindent csinálok. Próbálom összeszedni magam, hiányzik, hogy km-es véleményeket írhassak. Valahogy csak úgy bennem van. Ide csak megszokásból írok. Azért, mert ha nem írok sokáig, akkor hiányozni kezd. Még akkor is, ha nincs különösebben semmi témám.
Időközben rajzolás is történt. Kicsit jobban elkezdtem rágyúrni a természeti dolgokra. Ezeket meg is mutatom most. Hát, eddig jutottam. Mindenesetre jobban megy, mint régebben. Legalábbis ezt érzem. Most már ha nekiállok valamit rajzolni, akkor nem csak random húzogatom a vonalakat, hogy így talán jó lesz, hanem van már valamiféle kép a fejemben arról mit akarok és tudom is, hogy melyik vonalat hogyan kell húzni, hogy az úgy is nézzen ki. Vagy legalábbis az esetek többségében. Gyorsabbak lettek a mozdulataim is amik ugyan nem javítanak a minőségen, de... ez is valami. Továbbra is kísérletezgetek, firkálgatok, gyakorolgatok, megpróbálok új dolgokat tanulni. Csak lassan megy ez is.
1) - 4) Természet rajzolási képességeim jelenlegi állása. (Nem, nem tudok egyenes vonalat húzni...) Az az egymagában álló fa eléggé nyomi lett, jobban mondva a törzse. Miért van az, hogy teljesen nyilvánvaló hibákat csak akkor lát meg az ember, miután már kihúzta a rajzot?
5) Oldal profil gyakorlása
6) - 7) Eredeti vs. pixel verzió. Mondjuk mindegyik egy anatómiai szégyen, de gyakorlásnak nem volt rossz. (Direkt nincs vége annak a pálcának. Akart vége lenni, de végül nem lett vége.) Az idióta beállítások szakértője vagyok, mondtam már?
  
  
Kipakoltam a régi rajzos mappáimat is! Miután sikerült túllépnem azon, hogy majdnem sírva fakadjak a látványra, összeszedtem magam én kirakosgattam azokat a darabokat amik a totális vizuális katasztrófa címszó alá estek. Azaz egy hatamas kupacot. Aztán, hogy ezek a borzalmak némi hasznára is váljanak a világnak, megfogtam őket és beledobáltam a papíros szelektíves zsákba. Szóval ha egyszer majd újrahasznosított papírból készült kéztörlőt, papírzacskót vagy WC papírt vásároltok, akkor jusson eszetekbe, hogy a rajzaim is benne vannak.
Ha már rajzolás. Néha elgondolkodok azon, hogy a rajzosok, akiket régen ismertem mit csinálhatnak most. Rajzolnak-e még egyáltalán. Olyanokra gondolok akik csak úgy hirtelen eltűntek. Egyik nap bezárták az oldalt és azóta nem hallunk felőlük, vagy az egyik ismerősöm akinek hiába írtam, nem válaszolt azóta se az üzeneteimre. Pedig úgy szerettem régen nézni ahogyan rajzol és olyan jól is ment neki! Szomorú lenne ha ezek a tehetséges emberek befejeznék az alkotást. Igaz tudom, a világ jelenlegi helyzete nem arra van tervezve, hogy az ember azt csináljon amit akarjon. Legalábbis többnyire.
A játékom tekintetében is csiga tempóban, de haladok. Leírtam a történet vázlatát. Az elejétől a végéig. Nem fejtettem ki minden pontot, de megvannak a fő vonalak. Még egyszer mondom, az elejétől a végéig. Ez nálam nagy szó. Egy történet, amit le tudtam vázlatoni végig és értelme is van. Whoa. Ilyen még nem történt. Örülök magamnak és reménykedek benne, hogy nem bukkannak fel újabb logikai hibák. Ha már a meglévőket sikerült elsimítani végre. Most áttérhetek a részletek kidolgozására. Ez még egy nagy kihívás lesz. De ha eddig eljutottam, akkor csak nem fog kifogni rajtam. Remélem. A script írás amúgy kicsit megfeneklett, mert utolértem magam, azaz elértem azt a pontot, ahonnan már nincs meg konkrétan merre tovább. Ezért álltam le és vázlatoltam le az egészet, vittem tovább a cselekményt. Nem könnyű, emberek.
Ennyi mindent tudtam most írni. Illetve tudnék még többet is, de akkor már túlontúl hosszú lenne ez a már amúgy is hosszú bejegyzés. Érjük be mára ennyivel.
- Yui
Higurashi no naku koro ni ~ Extra ☆
Végre megérkeztem ezzel a bejegyzéssel is. A cikksorozat befejező része, habár ennél sokkal többet is lehetne beszélni erről a műről. Egy-két dolgot kifejtettem itt amik felkeltették az érdeklődésem vagy csak egyszerűen érdekesnek találtam. Ez tényleg csak egy kis extra ahol kiírom magamból az észrevételeim. Többet nem is tudok hozzáfűzni így nagy hirtelen.
Higurashi no naku koro ni Kai
Elérkeztünk hát a második részhez amiben a Kait vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről. Előzőleg már leírtam miféle keveredés-kavarodás van a fejezetekkel, szóval ezzel most nem szeretném ismételni magam. Az animében felbukkanó plusz fejezeteket sem szeretném most itt kifejteni, majd legközelebb. Csak a 8 fő fejezetre koncentrálok amikből a visual novel áll.
A Kaiban, azaz a válasz fejezetekben megoldást találhatunk az előző 4 fejezetben felmerülő problémákra és a karaktereknek még a jó véget is sikerül kihozniuk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
