Messze kinn a Galaxis Nyugati Spirálkarjának soha fel nem térképezett, isten háta mögötti zugában található egy sehol sem jegyzett sárga nap.
Durván kilencvenmillió mérföldre tőle kering egy tökéletesen jelentéktelen, kékeszöld bolygócska, melynek majomtól eredő civilizációja oly döbbenetesen primitív, hogy a kvarcórát még mindig pompás dolognak tartja.
Ez a bolygó a következő problémával küzd vagy inkább küzdött: az ott élők többsége ideje nagy részében boldogtalan volt. Számos megoldást javasoltak a probléma gyógyítására, ezek azonban többnyire zöld és piros hasú papírok mozgásához kapcsolódtak, ami meglepő, hiszen végül is nem a színes papírok voltak boldogtalanok.
Így hát fennmaradt a probléma: jókora tömegek voltak elkeseredve, és sokan közülük nyomorúságosan érezték magukat, még azok is, akiknek volt kvarcórájuk.
Többen mindinkább úgy vélték, hogy kár volt lejönni a fáról. Mások egyenesen azt állították, hogy felmenni is kár volt rá, jobb lett volna, ha ki se bújnak az óceánból.
Ám egy csütörtöki napon, csaknem kétezer évvel azután, hogy valakit felszögeztek a fára, mert azt mondta, milyen remek is lenne, ha az emberek a változatosság kedvéért kedvesek volnának egymáshoz, egy Rickmansdorfi kávéházban magányosan üldögélő lány rájött, hol volt kezdettől fogva a hiba, és hogyan lehetne a világot kellemessé és széppé tenni. A megoldás ezúttal helyes volt, bevált volna, és még csak föl se szögeztek volna senkit sehová.

- Galaxis Útikalauz Stopposoknak (Douglas Adams)

Na mi legyen? Nem tudom, írjunk.

Miről? Kérdezem én. Sokminden megfogalmazódott bennem az elmúlt időszakban és szét kellene válogatni ezeket a gondolatokat, aztán értelmes formában közölni a külvilággal. Inkább ez a nehéz rész.

Itt a juhuhú, karácsony. (Nem vagyok bezsongva tőle.) Az új évről ne is beszéljünk. Nem fogtok tőlem kapni beszámolót meg ilyesmi írásokat. Mert... minek? Nem hinném, hogy olyan sok dolog történt velem. Ment minden tovább úgy, ahogyan mennie kell. Rábíztam magam Univerzum Istenanyánkra. Jó, néha azért én is megmozdulok kicsit. Egyelőre nyugton akarok maradni míg tart ez a képzés amibe belevágtam. Szeretem úgy intézni a dolgaim, hogy befejezem azt, amit elkezdtem. Aztán ha ezzel megvagyok, majd körültekintek a nagyvilágban, hogy mi a helyzet. Addig hagyjátok, hogy tengődjek.

A csodálatos magyar egészségügy kiderítette, hogy az egyik csigolyám összenyomódott. Meh. Ez egy régi történetből adódik, ahol majdnem kitörte a gerincemet egy buszsofőr a fantasztikus vezetési technikájával. Nos, ez nem egy olyan dolog, amivel sokmindent lehetne kezdeni. Főleg, hogy eleve időpontot sem kapok, mert tele vannak. Eddig is megvoltam így évekig. Talán ez után is menni fog. Habár meg kell hagyni, mostanában kezdett csak fájni.

Film nézés is történt egy álmos estén, mikor már alig bírtam nyitva tartani a szemem is. Nem tudom miért pont akkor kezdtem bele, de lényegtelen is, megtörtént. A műsor tulajdonképpen egy anime volt, a Sailor Moon R Movie - The Promise of the Rose. Igazából kiszámítható volt és annyira nem nyűgözött le. A szintet mondjuk tartották, úgy értem a lányok meg a jelenetek itt-ott jók voltak, de... mégis. Azt nem mondanám, hogy olyan nagy durranás lett volna. Láttam ezt a movet, láttam két évadot, mégis azt mondom, hogy eddig semmi nem veri az elsőt. Hiába, az olyan emlékezetes és eddig a kedvencem.

Olvasás is történt. A könyv amit a kezembe vettem ezúttal a Gépnarancs, Anthony Burgesstől. Régen szemeztem a filmmel, ami készült belőle, de soha nem néztem meg. Aztán így évekkel később megláttam a könyvet egy könyves boltban, miközben nézelődtem és gondoltam miért ne, megvettem. Nem álltam neki azonnal olvasni, kellett egy kis idő, hogy rávegyem magam, de mikor megtettem... Akkor nagyjából két nap alatt végigpörgettem. Jó, nem is hosszú, csak éppen olyan balfasz módon keztem el, hogy kényetelen voltam egy alvás miatt félbeszakítani a folyamatot.

A cselekmény egy Alex nevű fiatalemberről szól aki a legnagyobb szeretettel és élvezettel követ el mindenféle elképzelhető bűncselekményt. Legyen szó lopásról, vandalizmusról, random testi sértésről vagy akár nemi erőszakról. Az utolsó balhé alkalmával viszont nem csak hogy elárulják a "haverjai" de még az áldozata is meghal, ami aztán azt eredményezi, hogy kimondják rá a 14 évet. Két év lehúzása után aztán jön egy "lehetőség" amivel előbb szabadulhat. Egy bizonyos fajta kísérleti eljárás ami arra hivatott, hogy "jóvá tegye az embert" és kiölje belőle a rosszra való hajlamot. A tortúra lefolytatása után aztán Alex valóban nem volt képes elkövetni semmiféle erőszakos tettet leginkább azért, mert még a gondolattól is szörnyű kínok törtek rá. Majd mint akik jól végezték dolgukat, a fejesek kidobták a nagyvilágba, hogy menj és kezd új életet ahogy akarsz. Ekkor viszont kiderül, hogy mennyire is sebezhető és védtelen egy olyan ember aki csak jóra képes ebben a sötét, erőszakos és elferdült világban.

Ennél persze sokkal több témát tárgyal a könyv. Összességében nekem tetszett. Ahhoz képest, hogy Alex a könyv elején egy utolsó megvetni való huligán mégis az író képes empátiát ébreszteni az olvasóban iránta. Leginkább szerintem azért tud elérni ilyen hatást, mert az egész E/1-ben íródott. Legalábbis számomra. Tényleg olyan volt ez, mintha Alex, a maga stílusában és szóhasználatában mesélte volna el az olvasónak, egy havernak, hogy mi is történt vele. Mert meg kell jegyezni, hogy a könyv tele van igen változatos szleng (/idegen, /kitalált) szavakkal amik elsőre furcsának tűnhetnek, de a végére az ember hozzászokik és ez is csak fokozza a hatást. A másik dolog, ami miatt úgy érzem tudtam vele szimpatizálni, az a karaker őszintesége. Megismertük egy veszélyes, őrült elméjű fiatalnak aki nem riad vissza semmitől, mégis mikor sírni kellett, sírt, mikor üvölteni kellett, üvöltött és mindig beismerte ha valami fájt, ha valami boldoggá tette, még akkor is ha az szörnyű dolog volt. Kendőzetlenül, mindent. Ennél persze sokkal többet lehetne írni Alex karakteréről, de nem akarok km-es posztot. Aki kedvet kapott hozzá ezen leírás alapján, annak ajánlom. Rövid és érdekes.

(...) Igen komoly etikai kérdések vannak itt terítéken. Jó fiút fognak csinálni belőled, 6655321-es. Soha többé nem érzel majd kísértést, hogy erőszakoskodj vagy bármi módon megháborítsd az állam békéjét. Remélem, ez világos. Remélem, ezt teljes mélységében felfogod. – Mire én:
– Ó, olyan kellemes lesz jónak lenni, uram. – Közben jó horrorsót szmeháltam magamban, testvérek. Mire ő:
– Nem biztos, hogy kellemes lesz jónak lenni, kicsi 6655321-es. Lehet, hogy szörnyű lesz. Tisztában vagyok vele, milyen ellentmondásosan hangzik ez az én számból. Tudom, hogy sok álmatlan éjszakát okoz ez még nekem. Mert mi az Úr akarata? A jóságra szavazna az Úr vagy a jó választhatóságára? Nem jobb-e bizonyos értelemben az, aki a rosszat választja, mint az, akire rákényszerítik a jót? Fontos és komoly kérdések ezek, kicsi 6655321-es. Most azonban csupán annyit akarok mondani neked, hogy ha bármikor a jövőben visszatekintesz ezekre az időkre és eszedbe jutok én, Isten legértéktelenebb és legalázatosabb szolgája, kérlek, ne gondolj rólam rosszat a te szívedben, ne hidd, hogy bármi közöm is volt ahhoz, ami történni fog veled. Szomorú, de most már annak sincs értelme, hogy imádkozzam érted. Olyan tartományba lépsz át, ahol az ima ereje sem ér utánad. Rettenetes, rettenetes gondolat. És mégis, bizonyos értelemben azzal, hogy úgy döntöttél, megfosztod  magad az etikai választás lehetőségétől, bizonyos értelemben máris a jót választottad. Ez lebeg majd a szemem előtt. Ez lebeg majd, az Isten irgalmazzon nekünk, 6655321-es, a szemem előtt.

Igazából azért kezdtem el olvasni, mert először is hiányzott már, másodszor pedig mert írni volt kedvem. Logikus, igaz? Szerintem is. Mivel nincs semmiféle dolog, amiben kiélhetném ezt a kevés kis írás utáni vágyam, így... olvastam. Lehet néha rámjön, de nem akarok író lenni, nem akarok semmi nagy volumenű dolgot írni. Csak néha egy kicsit elfog a vágy, egy-két napra, aztán eltűnik. Van ez így.

Azt hiszem ennél többet most nem tudnék jelenteni. A játékom tengődik, mert lehet, hogy sokáig eljutottam a történetben és eddig jöttek is olyan ötletek, amiktől (szerintem) jobb lett, de most megint elakadtam. Valahogy ki kell kutyulni a szálakat. Addig gondolkodok meg kicsit szórakozok néha a szerkesztőben. Rajzolás terén sem született semmi olyan ami megváltaná a világot. Jut eszembe lassan letelik a "próbáljunk intenzíven rajzolni" ... akármi. Amit elkezdtem még az év elején. Mostanában nem jutok sokszor el odáig, hogy rajzoljak, de mégis csak többet teszek most, mint régen tettem. Majd ez kiderül ha visszatekintek.

Nos, így a végére mindenkinek kellemes ünnepeket, boldog karácsonyt és boldog új évet is kívánok egyszerre.

- Yui, aki boldog ünnepeket kíván, yay!

Azt hiszem az agyamra ment a C#.

Az előző bejegyzés óta történt is sokminden, meg nem is. Ezek a dolgok kiszámíthatóak is voltak, meg nem is. Nem tudom. Majd az idő eldönti mi lesz ennek az egésznek a kimenetele.

Ami az oktatást illeti, próbálok szinten maradni, de nem könnyű így, hogy az embernek más is van az életében, mint a tanulás. Igazából valahol élvezem ám ezt. Olyan dolgokat tanulok amik érdekesek és szívesen foglalkozok velük. Jó... nem mindegyik téma lett a szívem csücske, de azt kell mondjam, hogy ettől függetlenül egyelőre örülök, hogy belevágtam. Sőt, csodálom a minket oktató pedagógusok türelmét is. Néha inkább nem is gondolok bele milyen értelmes tekintetekkel találkozhatnak óra közben mikor végignéznek a csapaton. Nem egy tanártól kaptuk már meg dolgozat írás után, hogy "mikor javítottam, majdnem sírva fakadtam." ... Megy ez, megy ez. Annak mondjuk örülök, hogy nem egy nagy 20-30 fős osztályról van szó, hanem egy alig 10 fölötti kis csapatról.

Jöjjön egy kis rajzolás, mert az már régen volt. Előre is elnézést az elmondhatatlanul pocsék minőségért, csak nem volt kedvem scannelgetni. Így maradtak ilyen ócskák. Átérzitek legalább a sketchbook feelinget. Felrakok azért pár dolgot, hogy lássátok, csinálok is néha valamit. A sok katasztrófa mellett, vannak itt nem annyira katasztrófák is. Talán.

1) De ez legalább ki van húzva. Az árnyékokról ne kérdezzetek, nem tudnék felelni rá miért éppen úgy néz ki. Ez most ilyenre sikerült, ilyen kedvem volt. Hát nem tudom, ezekben nincs semmi érdekes szerintem.
2) Nagyon random nemtom mit akartam, de ez lett. Azért a háttérrel elszórakoztam, az a képen nem is látszik annyira.
3) Fák, fák, fenyőfák. Azokat már úgyis olyen régen rajzoltam, kíváncsi voltam emlékszek-e még rájuk. Erre jutottam.
4) Ez a design már régebben megfogalmazódott bennem, nem tudom feltettem-e ide. Eszembe jutott, hogy én bizony csináltam egy ilyesmit régebben és előkutattam, majd megint lerajzoltam. Csak tetszik. Habár nem lehet túlságosan kényelmes viselet.
5-6) Gyakorlatok.

Egyébként élőholt módban működök. Sőt, ezek után gyanítom még ennyit se leszek itthon, mint most. Az osztályban vannak tervezgetések aztán lehet ez fogja kicsit elrabolni az időm majd. Ja, meg a random mód előbb elmenő buszok, hogy rohadjak csak még egy órát a buszmegállóban, mert annyira ráérek este 8-kor. :'D Ami azt illeti, egész nap csak aludnék. Mostanában eléggé le vagyok szívva. Hiába, emberek között gyorsan lemennek az eltartalékolt kis energiáim, a visszatöltésre meg szokszor nincs lehetőség, aztán aggreszív leszek. Hm. Főleg ügyfeles napokon.

Játékom is úgy halad megint, mint a hátramenet. Eddig olyan jó lendületben voltam, aztán kész, vége, megállt a folyamat. A fejemben pörög tovább, de ennek látszata az nincs. De már a gondolat is valami. Annyi haladás történt hogy sikerült átlendülni egy történetbeli problémán. Ezen kívül lényegében semmi. Ja de, egy bug fix. Hát nem sok.

A Sailor Moon R-t viszont befejeztem! Egy ideje. Ami azt illeti nem volt rossz, de ahogy azt előzőleg is írtam, az első évadot nem ütötte. Még akkor is ha kaptunk egy új harcost. Ami ezeket a harcosokat illeti... Végig azt vártam, hogy ebben az évadban majd felbukkan Uranus, vagy Neptun, de... sehol semmi. Az első évadban is vártam őket, de... semmi. Szóval kénytelen leszek megnézni a harmadik évadot, hogy végre láthassam őket. Tervben van, igen. Csak soha napján fogok oda eljutni. Igazából ebben az évadban tetszett, hogy némi problémát raktak Usagi és Mamoru románcába. Érdekes volt, érzelmes. És igen, megint csak azt hoznám fel, hogy nem vagyok romantika párti, az ő helyzetüket viszont valahogy mindig át tudom érezni. Magic. Igaz nem értettem, hogy miért kellett az a plusz két ellenség a legelejére, akiknek lényegében sok értelmük nem volt (max annyi, hogy Mamorunak visszatértek az emlékei, de ezt szerintem a főszálban is meg lehetett volna oldani). De mégis, az egyik kedvencem: Chibi Usanak baromira nem feltűnő, hogy Usagi tökre úgy néz ki, mint az anyja. A szakaszott mása... Mert például ugyan az az ember?! De nem... nem ismeri fel. Az apját sem. Sőt! Az sem tűnik fel neki, hogy Sailor Moon mennnnyire hasonlít Usagira. De ez az egész világnak nem tűnik fel, mert mindenki vak ebben a történetben. Jó, anime logika. Összességében szerintem nem volt annyira megnyerő, mint az első évad, de azt sem mondanám, hogy rossz. Megvan a maga hangulata.

Nos, ennél többet egyelőre nem is tudok írni. Az átlagos napok pörögnek csak átlagnál nagyobb sebességgel. Valószínűleg azért, mert elfoglalt vagyok és ilyenkor csak úgy futnak a napok. Sajnos.

- Yui