Mostanában úgy elmennek a napok, a hetek, hogy csak utólag eszmélek fel és csodálkozol el, hogy mi történik. Minden olyan gyorsan jön és olyan gyorsan el is megy. Hm. Nem jó ez így. Vagy pont, hogy így a legjobb? Ki tudja. Csak sodródok sokszor, úgy érzem. Vagy csak úgy érzem, mintha. Elvégre nincs okom "irányt váltani", így csak megyek továbbra is előre, amerre eddig is. Ezért azt hiszem úgy tűnhet, mintha nem is mennék semerre. De ezt úgyis csak akkor fogom látni ha odaérek a végére és visszanézek. Az pedig még messze van.

Hm, kissé zavaros, nem?

Mégis, a gyorsan múló napok ellenére, úgy érzem, hogy minden rendben van. Már amennyire rendben lehetnek a dolgok. Az én kis dolgaim, amik csak rám vonatkoznak. A tanulmányaim rendezni akarom, mert a káosz az nem kifejezés arra, amit ott művelnek oktatás címszó alatt. Még egy normális tanmenetünk sincs, sokszor csak improvizálnak az óraadók is. Szóval... megpróbálom összeszedni majd, hogy eddig mire vittük és megpróbálom kimazsolázni belőle azt is, hogy ebből nekünk mi lesz majd a lényeges. Igaz valószínűleg majd külső segítséget is kérni fogok, de majd meglátom ha odaérek. De ezt a lépést meg kell tenni, különben elveszek, elveszünk. Tegyük rendben a dolgokat amiket rendbe lehet.

Munkahelyen változások mentek végbe, de... igazából nem tudok erre mondani semmit. Az emberek túl nagy lendülettel indulnak neki dolgoknak, csak éppen elfelejtik, hogy a lendület sokszor nem elég. Néha kéne mondjuk egy terv, vagy végiggondolni egyáltalán, hogy mit is akarnak, nem csak belecsapni, aztán lesz valami. Kár, hogy általában minél magasabban ül valaki, annál inkább nem működnek normálisan az agyának azon funkciói amik a logikus gondolkodásért felelnek. Persze most is, mint mindig, tiszelet a kivételnek.

Egyébként miért van az, hogy azok, akik sík hülyék és a kisujjukat se mozdítják meg, mindig megkapják amit akarnak és mindig összejön nekik amit elterveznek? Ezt most nem irigységből írom, csak igen érdekesen jön ki, mikor valaki küzd, hogy bejusson egy iskolába ahol majd álmai szakmáját tanulhatja, vagy végre felvegyék a munkahelyre ahová szeretne menni, aztán sehol semmi, a másik oldalon meg a lusta, hülye, semmit érő ismerőséhez meg sorban vágják hozzá a jobbnál jobb ajánlatokat. De az is ki tud borítani, mikor valaki mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen semmit csinálnia, az összes feladatot letolja magáról, addig trükközik míg összehamisít (szemmel látjatólag bénán) meg összehazudik (pocsék módon) minden hülyeséget és a végén csak megkapja amit akart meg csak felveszik a legjobb munkahelyekre, annak ellenére, hogy az értelmi szintje megközelítőleg annyi, mint egy kavicsnak. WTF. Csak azért írom ezt, mert ez is előttem történik és nem tudom tényleg hová rakni ezt a jelenséget.

Furcsa dolgok történnek mostanában, de tudjátok mi a különös? Hogy ezeken már meg sem tudok lepődni. Egyszerűen csak szembejönnek velem, én pedig megyek tovább, a világ meg közben mintha teljesen kifordulna önmagából. Látványosan, anélkül, hogy ezt titkolná. De mégsem, mégsem áll meg. Nem áll meg a folyamat és nem állítja meg senki. Talán mindenki egy kicsit sodródik. Részint, mert nem a mi dolgunk, részint mert nem tudunk mit tenni.

Nos, mit lehetne még ehhez hozzáfűzni? Nem hinném, hogy sokat.

Folytassuk valami mással. Mostanában olvasni kezdtem, mikor éppen van időm. Meglepő, de ami most a kezembe akadt az Kosztolányi Dezsőtől az Esti Kornél. Egyik kolléganőm lányának iskolás tételei között láttam meg, és... Nem tudom. Csak úgy éreztem kellene vele tennem egy próbát. Egyébként nem is rémlik, hogy mi ezt vettük volna az iskolában, hm. Már több, mint a felét elolvastam és... Azt kell mondjam, hogy tetszik Kosztolányi írói stílusa. Igaz voltak helyek, helyzetek, ahol nagyon rossz helyre voltak beszúrva azok a tájleírások, de úgy érzem ezt direkt csinálta, szóval megbocsátható a részemről. Maga Esti alakja nagyon szimpatikus, a történetek pedig érdekesek, csak egy-kettő volt eddig ami valamiért nem nyerte el annyira a tetszésem. Külön az is tetszik, hogy ezek a történetek, amiket összefog a mű, csak "apró pillanatképek". Szóval összességében nem bántam meg, hogy a kezembe vettem, sok helyen elgondolkodtató volt eddig.

Rajzolás is történt. Sokszor történik, még ha nem is tudtok róla. Szóval itt van az elmúlt időszak termése, ami... csak egy elfogadható kép. Mikor ezeket a sorokat írtam, azt hittem több rajzra számíthatok magamtól, hát... úgy tűnik nem.

Egyik nap csak random lerajzoltam és... rajtam maradt. Hm. Nem tudok hülye gallért rajzolni, pedig olyan egyszerű

Azt hiszem ennyi mára, most más nem jut eszembe. Oh, de mégis. Megjött a Game Boy játék, amit rendeltem és működik!  És nagyobb a kártya, mint az elsőre gondoltam. Hm, azt hiszem ezen kívül tényleg nincs más.

- Yui

Ahhoz, hogy az ember kifejthesse a képességeit, más ember szellemi energiájára is szükség van. Impulzusokra, amelyek továbbgondolkodásra késztetik.

-  A Gonosz és a Fekete hercegnő (Leslie L. Lawrence)

Jó egészséget.

Új nap, új remények meg minden ilyesmi.

Néha úgy meg tudnék ütni pár embert, meg elcsodálkozok azon, hogy mennyire gyíkok tudnak lenni, ezt leszámítva azt hiszem minden teljesen normális.

Nyomtattam egy új papírt az ablakomra, vagy 160-as betűmérettel kiemeltem, hogy hétfői nap van ügyfélfogadás, hogy a vak is lássa, kihúztam pirossal. Nagyobb betűkkel nem is tudtam volna nyomtatni, mert már nem fért volna ki a papírra. Emberke beáll a papír mellé szerdán: ő ezért meg azért jött... Én már nem kínlódok veletek... Azt hiszik, hogy ha nyitva van a kapu, már lehet menni, mint a világtalannak.

Nem feltétlenül ehhez kapcsolódóan, de kezdem úgy érezni, hogy legszívesebben bezárkóznék a lakásba és mindenki hagyjon békén a külvilágból, senki ne szóljon hozzám, senki ne keressen, nem létezek. Nem ártott nekem senki, de néhány ember (akikkel minden nap össze vagyok zárva munkahelyen) gondolkodásmódja meg életvitele számomra már mentális fájdalmat okoz. Az a tipikus "minél kevesebb energiával meg munkával akarok minél előrébb jutni" stílusú emberek. Akik nem akarnak csinálni semmit, de eredményt azt akarnak minél többet minél előbb. Az életképtelen emberek, akiknek mindent a szájába kell adni, mert arra nem képes, hogy kivegyen valamit a szekrényból magának, vagy elmenjen az utca végére a boltba gyalog, mert rinyál, hogy valaki vigye el kocsival. Azok az emberek, akik sötétek, mint a belsőzseb, és úgy beszélnek a többiekről, mintha valami ragályos fertőzések lennének, akiket ell kell kerülni és "ők ugyan nem mennek közéjük." Az emberek, akik tele vannak pénzzel, ezért megtehetik, hogy vödörszámra borogatják ki a kaját és bármilyen probléma adódik, egyből a pénzhez meg az ismerettséghez nyúlnak ahelyett, hogy megmozdulnának, akik gondolkodás nélkül dobálnak ki ablakon olyan összegeket amikért más egy hónapig dolgozik és akiknek a papírpénz is aprónak minősül. Emberek, az elmém ezt nem bírja, érzem a fájdalmat legbelül. Holott én nem vagyok ebbe benne, én csak kívülről szemlélem a dolgot, mert nem tehetek mást, előttem zajlik, de akkor is néha vannak pillanataim mikor az elmém feladja és üresjáratba áll a sok hülyeségtől. Tudjátok, mikor csak ültök és WTF arckifejezéssel bámultok a semmibe miközben az agyatok megtagadja, hogy egy gondolatmenetet is végigvigyen, mert szerencsétlen kiégett egy pillanatra.

Menjünk is tovább, mert megint kész leszek.

Na de bejutottam végre a vizsgálatra is, hogy megnézzék a hátam. Laza egy órát vártam mire bejutottam időpontosként, meh. De ha már szabadságon van az ember, akkor nem panaszkodhat. Az kiderült, hogy a jelenlegi tüneteim nem a régi balesetem miatt vannak, viszont kiderült valami más is miután a szakorvos megnézte a röntgent, mégpedig, hogy 5 éve ugyan abban a balesetben eltörött az egyik csigolyám. Hogy őszinte legyek... tény, rohadtul fájt és azt hittem ott fogok elpusztulni, de eszembe nem jutott volna, hogy eltörött. Háziorvos sem küldött tovább vele akkor... Azért még időben megtudom.

Most hoztam pár rajzot is. Nem sok, de több, mint a semmi. Azt se tudom mit írjak hozzájuk.

1) A beállítás meg a ruha nagyon random, a karakter már nem. Olyan... érdekes lett.
2) Mivel az előző bejegyzésben azt írtam, hogy szerintem többet ér egy pontatlan, de befejezett rajz, mint egy semmi, így csináltam egy pontatlan, de befejezett rajzot. Persze nem direkt lett pontatlan, befejezett annál inkább. Érdemes megfigyelni ezt a Peggy Bundy hajstílust... Ami nem direkt lett ilyen mondjuk xD
3) Random kép.
4) Megint random kép, egy karakterem gyakoroltam, úgymond. Hogyan, miképpen kell csinálnom, hogy úgy nézzen ki, ahogyan megálmodtam. A jobb felső sarokban az a rajz vázlata akar lenni :'D

Mikor időm engedi kicsit játszok is. Saját magam is megleptem, de mostanában kedvem támadt egy magyar játékhoz, ez pedig az Amnézia a MoonDragon csapatától. Nem mostani játék, de mégis az egyik legjobb Makeres magyar játékok között van és nem hiába. Nagyon alap az egész, de a történet kárpótolhat minket. Régen kijátszottam már, de megvan annak vagy 10 éve is, így eléggé nosztalgikus is volt előszedni megint. Főleg, hogy régen nem tudtam kihozni a jó véget, most meg igen. Lehetne róla mondani jót is, rosszat is, mint minden játékról de azt hiszem túlsúlyban vannak benne a jó dolgok. Szépen összeszedett kis amatőr játék. Úgy értem az amatőr játékok közül azért nem mindegyik van a toppon és tapasztalatból beszélek, ezen viszont látszik, hogy átgondolták és figyeltek rá. Érdemes kipróbálni.

Ami viszont az én játékomat illeti, azt hiszem kicsit megfeneklett a project. Megint eljutottam egy olyan kérdéshez a történetben, hogy "de hogyan legyen?" Mert az oké, hogy a vázlatban leírom, hogy x meg y karakterek megjelennek, de... valami ok is kellene talán. Szóval... próbálkozok, gondolkodok, majd megszületik ez is, csak idő kell neki. Addig is a szerkesztőben bűvészkedtem és ezen a fronton legalább értem el sikereket. Tudok most már aktív térképet csinálni ami követi a játékos mozgását. Yay.

Kis szerkesztői részleg. Úgy döntöttem leszedem a galéria pontot. Miért? Mert... bevallom őszintén, nincs kedvem vele foglalkozni. A Rajz címkével úgyis meg lehet nézni az összes bejegyzést amiben rajzok vannak, szóval.... Meg amúgy is, 2018 óta amúgy sem frissítettem. Nem véletlenül. Sosem sikerült rávennem magam, hogy foglalkozzak vele. De igazából az az egész menüpont is felesleges szerintem, szóval le is szedtem. Más változtatás nem történt az oldalon.

Egyelőre ennyi voltam.

- Yui

Igen, igen, igen, erről volt szó. A fiatalság letelik, ó, igen. De a fiatalság bizonyos értelemben csakolyan, mintha állat volnál. Nem, nem is annyira állat, inkább ilyen málenkij játék, amit az utcán árulnak, kicsi csolovek bádogból, belül egy rugóval, kívül egy felhúzóval, grrr grrr grrr felhúzzák, az meg igyol, jár, Ó testvéreim. De csak egyenes vonalban tud igyolni, és bang, nekimegy a dolgoknak, bang bang, és nem tehet róla. Fiatalnak lenni annyi, hogy egy ilyen málenkij gép az ember.

- Gépnarancs (Anthony Burgess)

Üdvözlet.

Komolyabb változások nem történtek. Vagy mégis? Vagy mégse? Majd az idő eldönti.

Mire eljutottam oda, hogy írok, azt is elfelejtettem, hogy miről akarok írni. Szóval most jelen pillanatban úgy érzem semmi érdemlegesről nem tudok, habár napokkal ezelőtt még nem győztem sorolni magamban a témákat.

Túléltem a karácsonyt meg a többi hülyeséget és ezek után kínzás volt visszamenni dolgozni meg oktatásra. Gondolom vagyunk még ezzel páran így.

Nagy hirtelen sikerült játszani is egy kicsit. A Seiken Densetsu 3. részét vettem elő. Régen játszottam már vele, de nem jutottam messzire benne, habár nagyon jó játék. Letettem, nem is tudom már miért. Most ismét rátaláltam és ezzel a lendülettel bele is vetettem magam. Igaz kicsit sok nekem, hogy minimum háromszor kell kijátszani más és más karakterekkel, hogy tényleg láss mindent. Ez el tudja venni az ember kedvét, akármilyen jó is a játék. Azt viszont értékelem, hogy legalább kreatív és gondoltak a készítők az újrajátszhatóságra is. Ezen kívül a Castlevania - Harmony of Dissonancet vittem végig megint. Elég gyorsan végigpörgethető játék. Egy GameBoy játék pedig éppen megrendelés alatt van, nagyon boldog leszek ha egyszer megjön és működni is fog.

Történt olvasás is: Joseph Sheridan Le Fanu - Carmilla (1872). Igen, ezt már olvastam, csak akkor gépen és angolul, most viszont megkaptam magyarul igazi könyvként és yay! Jobb volt, mit vártam / emlékeztem rá. Emlékeztetőként: ez egy vámpír történet, ami jópár évvel megelőzte Bram Stoker művét, a Draculát (1897). Izgalmas volt összehasonlítani a két művet fejben. Laurát, mint mesélőt, szinte azonnal megszerettem. Mikor angolul olvastam, akkor valahogy nem fűzött hozzá semmi, de így újonnan előszedve igazán jó volt olvasni a stílusában elbeszélt történetet. Pont úgy, mint a Gépnarancsban Alex, Laura is úgy szól az olvasóhoz, mintha régi barátok lennének. Mintha egy baráti levelet írna neki. A negatív szereplő a könyvben persze Carmilla, aki a vámpír, de... Igazából ettől függetlenül szerintem ő is szerethető. Sok esetben egyenesen aranyos volt. Szerintem. És még valami. Vonzódott Laurához. Romantikus értelemben. Sőt, csak női áldozatai voltak. Hmm. Carmilla már csak ilyen. Érdekes volt olvasni Carmilla szenvedélyes jeleneteit. Volt bennük valami... Annyira őszinte volt és azt hiszem ez fogott meg benne, ezért olyan maradandó is az ő karaktere. Egy vérre szomjas, szenvedélytől fűtött vámpírnő aki a női áldozatokat lesi.

Olykor egyórai fásultság után az én különös és gyönyörű pajtásom megfogta a kezem és újra meg újra hevesen megszorította, lágyan elpirulva és olyan gyorsan lélegezve, hogy viharos lélegzetvételeitől ruhája libegni kezdett. A szerelmes lángolása volt ez; megzavarodtam tőle, gyűlöletes és mégis lenyűgöző volt, és mohó szemmel magához vont, és forró ajka csókokkal hintette tele az arcom, és szinte elcsukló hangon suttogta:
 – Az enyém vagy, az enyém leszel, és te meg én örökre egyek vagyunk. – Aztán hátravetette magát a székében, s én ott maradtam reszketve.

Ezt a könyvet mellesleg karácsonyra kaptam másik kettővel együtt: Douglas Adams - Vendéglő a világ végén és William Golding - A Legyek Ura.

Azt hiszem ideje számot adni a rajzos hülyeségemről is. Amit elkezdtem egy éve, hogy minél többet kellene. Igazából elég pozitív hatása volt ennek az egésznek. Kezdve azzal ugye logikusan, hogy többet foglalkoztam vele. Aztán folytatva azzal, hogy egy csomó mindent tanultam, amit vagy sikerült elsajátítani, vagy nem. Hát nem tudom. Néha sikerül, néha nem. Sok olyan dolgot rajzoltam, amit eddig hanyagoltam. Természet, tárgyak, lehetetlen beállítások. Mert miért ne. Ahhoz nem tudtam tartani magam, hogy minden nap rajzoljak, mert ez amúgy is abszurdum volt. Főleg miután elkeztem oktatásra járni. Azért este 8 után hazaesve nincs sok kedvem, agyi kapacitásom meg energiám firkálgatni. Ettől függetlenül szerintem elég jól teljesítettem, mármint magamhoz képest. Rajzokat nem mutatok, mert lehet, hogy fejlődtem (vagy nem), de annyira nem, hogy az mutogatható állapotban legyen. Amiket eddig hoztam, azokat is máglyán égetném el legszívesebben. Nagyon messze van még a cél, néha úgy érzem el sem tudom érni. Ami persze csak rajtam múlik, de van az embernek néha egy olyan pontja, mikor úgy gondolja, hogy elég volt és nincs kedve többet próbálkozni. Mikor már telefirkáltam vagy 5 lapot és egy ceruzavonás sem felvállalható belőle. Tudom, minden az én hibám, szóval egy szót sem szólhatnék. Elvégre csak rajtam múlik, hogy fejlődök-e vagy sem és mennyit. Csak... néha azért én is elfáradok. Azt talán szabad.

Rájöttem, hogy a legnagyobb oka annak, hogy sokszor csak tengődök a papír felett, hogy az esetek 90%-ban semmi elképzelésem sincs arról mit akarok rajzolni. Csak nekiállok firkálgatni. Ez nem jó. De nem tehetek róla ha nincs a fejemben semmiféle kép. Ha meg van, akkor elkezdek vázlatolgatni, a vége meg az lesz legtöbbször, hogy hagyom a fenébe, mert nincs kedvem kidolgozni normálisan. Jó azoknak akik képesek órákat ott ülni és szórakozni a színezéssel, meg a hátterekkel. Nálam ez csak ritkán fordul elő. Ha látom, hogy halott ügy, akkor nem is próbálkozok tovább, pedig kellene. Most (teszem azt) egy fiatal, kezdő művész ha kirakja a munkáját, amit vért izzadva tervezett meg és színezett ki, hiába rossz az anatómia, hiába folyik ki a szemünk a színektől, hiába pocsék az árnyékolás, mégis sokkal többet ér egy ilyen hibás, de befejezett rajz, mint egy bármilyen ami a vázlatolás folyamatában meghal, mert nem elég jó a művésznek. Legalábbis szerintem. Én pedig sajnos az a fajta ember vagyok, aki út közben megöli a munkáit, mert nem jók. Pedig nem így kellene. Sajnos visszatartanak a saját korlátaim. És ez is csak az én hibám, senki másé. Viszont nem könnyű levetkőzni ezt, egyelőre még a gondolat is taszít. Így viszont a jövőben sem fogok sehová jutni.

Hirtelen csak ennyi jutott eszembe abból a sok témából, ami a fejemben volt. Nem tudom hová veszett el az a sok gondolat.

- Yui, aki nem tudja, hiába gondolkodik