▶ Mit is mondhatnék? Elég régóta foglalkozok blogolással, blogspoton voltam jelen régebben, de mégis úgy érzem, hiába a sok év, most kezdtem csak bele igazán. Az oldalon a személyes kínlódásaim, elmélkedéseim, élményeim mellett még fejtegetek pár témát, de leginkább csak random dolgokat amik éppen eszemebe jutnak. Nem akarom megváltani a világot egyik bejegyzésemmel sem, nem akarom megmondani senkinek sem a tutit, egyszerűen csak... kiírni magamból a gondolataim. Valami ilyesmi céllal vagyok itt.
A Symphony of the Night után megjött a kedvem még több Castlevania játékhoz, így kiválasztottam egy olyat, amit már eléggé régen játszottam utoljára, ez volt a Castlevania - Curse of Darkness (PS2). Meg az is hozzájárult ehhez, hogy megtaláltam a manga első fejezetét. A másodikat már nem... Tipikus. Nagyon szeretem ezt a játékot a gameplay, a setting és a karakterek miatt. Igen, erről már írtam ismertetőt, de megemlítem itt is, hiszen sorra került.
Aztán teljesen véletlenül belefutottam a Fire Emblem - Shin Monshou no Nazo - Hikari to Kage no Eiyuu (NDS) c. játékba, ami a FE Shadow Dragon folytatása. Fogalmam sem volt róla, hogy van folytatása, így eléggé meglepődtem. De éppen elég volt nekem ennyi, meg a tény, hogy ebben is Marth az egyik főszereplő és el is kezdtem. *Marth fangirl* Nem vagyok egy nagy taktikai játékos, de a Fire Emblem játékokat szeretem.
Ezek után valami nagyon random belső késztetést érezve előszedtem a Persona sorozat következő részét a listámban, ami a... 2. Ehm, nos, nem jutottam még olyan messzire vele, igen. MÉG! Dolgozom az ügyön. Ez volt a Persona 2: Tsumi - Innocent Sin (PSX). Érdekessége ennek a játéknak, hogy van egy folytatása, a Persona 2: Batsu - Eternal Punishment, azaz lényegében ebből a két játékból tevődik össze az egész 2. rész cselekménye. Olyasmi, mint a Ys sorozatban az első két játék, csak ott közvetlenül folytatódik a történet, itt meg... No, nem árulom el.
~.oOo.~
Szóval még egy Castlevania játék... Hiába, imádom ezt a játék sorozatot, ezen már nem lehet segíteni menthetetlenül belezúgtam. De vissza. A Curse of Darknesst mindig is nagyon kedveltem a benne lévő lehetőségek miatt.
A játék Hector, a Devil Forgemaster útját követi végig ahogyan megpróbál a kedvese, Rosary halála miatt bosszút állni. A nő haláláért egykori bajtársa, Isaac a felelős aki ugyancsak Devil Forgemaster képességekkel rendelkezik és feltett szándéka végezni Hectorral amiért a férfi három éve hátat fordított Draculanak és elárulta őket. Hector ugyan megtagadta a sötét erőt amit a gróftól kapott, de most ismét vissza kell szereznie a képességeit, hogy megküzdhessen Isaacel. Mindeközben a háttérben más erők is mozgásba kezdtek és felbukkan Trevor Belmont is a híres vámpír vadász klánból. Lassan kiderül, hogy jóval többről van szó, mint két egykori bajtárs harca.
Hector igazán érdekes főszereplő már csak a képessége miatt is. A Devil Forgemaster képességek lehetővé teszik a számára, hogy különböző lényeket idézzen segítségül harcokhoz, gyógyításhoz vagy más dolgokhoz. Ez emlékeztetett a Symphony of the Nightban lévő idézhető segítőkre, csak itt a készítők most egy lépéssel tovább mentek és fontosabb szerepet kapnak, mint Alucard idézései. Arról nem is beszélve, hogy lehet nevelni, erősíteni őket, ami szerintem egy eléggé jó ötlet volt. Szóval ez a része nagyon tetszett. De a Devil Forgemaster képessége nem áll meg itt, Hector képes különböző fegyvereket kombinálni magának mindenféle alapanyagokból amit az ellenségeitől szerez. Ezzel megspórolták, hogy a játékos folyton visszarohangáljon a boltba, érdekes és okos ötlet. Csak ne kellene egy-két alapanyag megszerzéséhez annyit szenvedni... De itt van nekünk még másik játszható karakerként Trevor aki a hagyományos Castlevania vonalat képviseli. Örülök, hogy gondoltak a készítők még arra, hogy legyen egy játszható Belmont.
Itt hagyom az első bejátszást is, mert szerintem zseniális és a szinkronszínészek teljesítménye is fantasztikus. Ez egy olyan meglepő eset, mikor az angol szinkron jobb, mint a japán. És hozzátenném még, hogy imádom a játékbeli Isaacet és Hectort, és borzalmas amit a Netflix sorozat művelt ezzel a két nagyszerű karakterrel.
- - - = = # # # = = - - -
A következő a Fire Emblem - Shin Monshou no Nazo - Hikari to Kage no Eiyuu (NDS) volt. Ez a Fire Emblem: Monshou no Nazo remakeje. Az eredeti SNES-re jelent meg és ahogy nézem egyik sem hagyta el japánt. Én is fan fordítással játszottam. Mondjuk ezt sem értem, az első rész megjelent azóta Switchre, de a második nem. No mindegy. Ahogyan írtam, nem vagyok a taktikai játékok rajongója, nem is játszottam sokat belőlük, de a Fire Emblem játékok valahogy mindig meg tudtak nyerni eddig. Azt hiszem ebben nem is igazán a játék taktikai mivolta játszik közre, sokkal inkább a történet, a hangulat és a karakterek. Amint megláttam, hogy ismét szerepel Marth, nagyon megörültem. ... Szeretem Marthot, na.
A játék története a Fire Emblem - Shadow Dragon cselekménye után 1 évvel játszódik. ... Altea várába új harcosok érkeznek, hogy mindegyikükből lovag lehessen. Közöttük van főszereplőnk is, akit a játékos személyre szabhat. Miután kialakult a kis csapata összetétele és végigvittek együtt jópár tréninget és harcot, a maroknyi csapat elérte végre a célját, kinevezik őket hivatalosan is Altea lovagjaivá. Illetve neveznék, de az ünnepséget megzavarja egy váratlan merénylet Marth, Altea királya ellen. Az újdonsült lovagoknak sikerül megoldani a helyzetet, de mindenki meglepetésére egy közülük való harcos volt az, aki megszervezte a merényletet. Ezek után egyik tragédia éri a másikat, Marth és a lovagjai elindulnak és ismét egy hosszú háború veszi kezdetét pont ugyan úgy, mint egy éve. A csapat feladata megmenteni nem csak Alteat, de a szövetséges birodalmakat is, kideríteni a harcos társuk árulásának az okát és felderíteni, hogy mi zajlik tulajdonképpen a háttérben.
Őszintén szólva nem volt olyan nehéz játék, voltak meleg helyzetek, de nem mondanám, hogy bárhol is megakadtam volna. Az utolsó harc sem volt nagy kihívás még úgy sem, hogy közben mindenkit megmentettem akit lehetett. Ami csoda, hiszen ahogyan említettem, gáz vagyok ha stratégiai játékokról van szó. Az első részt, a Shadow Dragont nehezebbnek mondanám. Bár megjegyzem, normál szinten játszottam. Azt, hogy csinálhatunk saját avatart, értékeltem és jó ötletnek tartottam, bár az értelmét nem láttam. Főleg a reclass opció miatt sem, még azt sem lehet mondani, hogy ez a plusz egy egység különleges lenne, mert a játék elején mi adhatjuk meg, hogy mi legyen. A storyban játszik szerepet max, de nélküle is meglett volna szerintem a játék. Nem zavart, de nem is adott túl sokat hozzá a dologhoz. Rengeteg régi szereplőt látunk viszont az első játékból, sok új egységgel is találkozunk, ezzel nem volt problémám, örültem, hogy felbukkantak ismerős karakterek. Még akkor is ha sokszor nem lehetett annyira hasznukat venni. Ha a játékos megragad az alap egységeknél és néha melléjük csap segítségként egy-két másik karaktert akkor már nyert ügye van. Főleg miután meglesz a Falchion és a Fire Emblem. Viszont a játékban van több nehezített mód is, szóval aki kihívást keres, az garantáltan meg is találja.
- - - = = # # # = = - - -
Végül pedig a Persona 2: Tsumi - Innocent Sin (PSX). Őszintén nem emlékszem már rá, hogy miért pont ezt kezdtem el. Mondjuk nem mintha megbántam volna, a Persona játékok nagyon régóta fent vannak a listámon, éppen ideje volt előszedni őket. És éppen ideje nézelődni a többi ehhez kapcsolódó cím között is.
Sumaru, Japán. A városban furcsa események láncolata veszi kezdetét, mikor a pletykák elkezdenek valóra válni. A különös dolgok mögött úgy tűnik egy titokzatos figura, a Joker áll, akinek hatalmában áll teljesíteni mások kívánságait. Tetsuya és csapata elkezd ezeknek a szóbeszédeknek a végére járni, de az események egyre csak bonyolultabbá válnak, miután kiderül, hogy magához a Jokerhez is több szál fűzi őket, mint gondolnák. Elfelejtett emlékek kerülnek felszínre, még több pletyka taszítja káoszba a világot, a háttérben pedig ott áll egy ismeretlen ellenség aki sok éve figyeli már az eseményeket.
Mivel Persona játékról van szó, ezért azt vártam, hogy nehéz lesz. Elvégre az első résznek volt egy nehézsége és egyébként is a többi SMT játékot sem szokták könnyűnek mondani. Ennek ellenére ez a rész meglepően könnyű volt. Nagyon jó ötletekkel volt tele és a harcrendszer átalakításai is a játék javára váltak, mégis olyan, mint a jaték nem követelné meg, hogy a játékos éljen a beépített lehetőségekkel. Kijátszottam úgy a játékot, hogy még csak nem is a legerősebb Personak voltak a birtokomban és meg sem szereztem az összes különleges Material Cardot, az idézések során pedig talán két alkalommal használtam csak skill kártyát. Pedig tele volt az inventory ilyen cuccokkal, mégsem. Mindig tartogattam, hogy majd később elhasználom, ha majd a játék vége felé járok és nehéz helyzetekbe kerülök (ahogyan mindig minden játékban teszem), aztán rájöttem, hogy hé, itt vagyok a játék legvégén és nincs is szükségem rájuk....? Meglepő volt. Főleg, hogy a PSX verziót játszottam, ami még nehezebb is, mint a később kijött PSP verzió. Kicsit úgy érzem, hogy elpazarolták a játék lehetőségeit. Egy csomó jó Persona van, egy csomó jó lap és Skill kombó van, mégsincs rájuk szüksége a játékosnak. Még a nehezen megszerezhető legendás fegyverek sem létszükségletek. A legerősebb Personak amúgy is csak magas szinteken idézhetőek meg, 70-80-90. szintek környékén, de a játékot be lehet fejezni úgy, hogy a játékos csak a 60 akárhányadik szintig fejleszti a karaktereket. Innentől nem értem miért így van megoldva. Nem fogok plusz napokat farmolni csak azért, hogy megidézhessek egy Personat, főleg, hogy használattal fejlődnek azok is, minél többet használja őket az ember, annál több skillt kapnak. Azaz fejlesszem fel a csapatot, szerezzem meg a speckó cuccokat amikkel meg lehet idézni az erős Personat, majd harcoljak még x ideig vele, hogy megtanulja az összes skilljét. Ahj. Ne. Időpazarlás, arról nem is beszélve, hogy a legerősebb ellenfelek sem dobnak elég EXPt, így egy örökkévalóságig tart mire eljön egy szintlépés. De. Ha ezt az egészet figyelmen kívül hagyjuk, akkor viszont fantasztikus a játék.
A karakterek, a történet, a hangulat ezek mind emlékezetessé teszik ezt a játékot és végítéletként azt tudom mondani, hogy igenis jó és élvetezes. Megéri kipróbálni. Itt hagyom az introt (remastered) és dumálok még egy kicsit.
Nagyon megszerettem ezt az intro videót mert olyan melankólikus az eleje, majd hirtelen élesváltás után jön az akció és a menő, pörgős jelenetek. Ilyen a játék is. Arról nem is beszélve, hogy a korhoz képest elképesztő a minősége a videónak. Oké, ez a remastered verzió, de a játékban, a PSX verzióban is meglepően jó a minőség, egyből fel is figyeltem rá mikor először láttam. Ahogy olvasgattam neten a rajongók ezt a játékot (és a folytatását, az Eternal Punishmentet) tartják a legjobb Persona játéknak. Idáig én is meg vagyok vele elégedve és van egy olyan érzésem, hogy ez után sem fogok csalódni.
Ennyit egyelőre. Nem sok időm volt leülni játszani, mostanában minden összejött és a kertben is kell lenni valamikor. Pedig jó lenne többet foglalkozni ezzel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés