Nagyon sokmindenről nem tudok írni, mert annyi dolog nem történt. Minden halad tovább a maga ütemében a maga irányába. Maximum panaszkodni tudnék egy-két dolog miatt, de azt meg ki nem tud? Mindenkinek van valami baja, amit meg is értek ha azt nézzük, hogy merre halad a világ éppen. Néha úgy... sírni lenne kedvem. Vagy még rosszabb. De tegyük ezt félre, ha folyton csak a bajaimról írnék, akkor minden áldott nap lenne itt bejegyzés.

Mivel mostanában magamhoz képest eléggé sokat néztem filmet / animét, olvastam mangát, így inkább ezekről írnék, meg egy-két apróságról.

~.oOo.~

Az egész ott kezdődött, hogy az agyamba villant, nekem újra kell néznem a Soul Eatert (Atsushi Ohkubo)! Nem tudom, ne kérdezze senki. Emlékeztem rá nagyjából miről szól, megmaradt bennem régebben, hogy egy lazább, humorosabb anime, nekem pedig azt hiszem éppen szükségem volt az életemben ilyesmire, szóval... miért ne? Őszintén szólva nagyon szeretem azt a történetet, a karaktereket és magát a világot, amit bemutat. Öröm volt megint elővenni és végignézni. Miután végeztem vele, olvastam valami olyasmit, hogy a manga vége teljesen más, mint az anime. Hmmm. Micsoda? Van valami, amiről nem tudok? Mivel amúgy is benne voltam a lázban, így egye fene, elolvastam a mangát is. Ami több szempontból is érdekes volt. Jó értelemben. Először is, lehet, hogy az anime egy ideig szinte mondatról mondatra követi a mangát mégis, jópár perverz jelenet kimaradt. Ez ahogyan megfigyeltem valami szokás lehet, nem ez az első alkalom, hogy valamiből animét csinálnak és kihagyják a perverz részeket. Az rendben van, hogy levágják egymás testrészeit meg elfolyik 10 hektó vér egy jelenet alatt, de a bugyi villantás már túl sok! Ezt sosem fogom megérteni. No mindegy, tegyük túl magunkat rajta, hogy az anime nézői nem láthatták Tsubaki bugyiját... és menjünk tovább. Úgy a történet felétől már elválik a manga és az anime útja, az anime a lezárás felé igyekszik, míg a manga éppen ellenkezőleg, felkészíti a terepet egy nagyobb hangvételű akcióra és a nagy bummra a történet végén. Szóval akik nem olvasták még a mangát azok menjenek és kezdjék el, mert sok remek dologról maradtak le beleértve a történet valódi végkifejletét ami teljesen más, mint az animében. A manga vége jobban tetszett, még ha nem is volt teljesen happy end.

A következő célpontom a Megami Ibunroku - Persona (Shinshu Ueda) manga volt. Az első játék cselekményét dolgozza fel. Annak idején... sok-sok éve... már nem is emlékszem mikor... kijátszottam ezt a játékot. Illetve a PSP remaket. Tetszett. Mivel már akkor tudtam, hogy van belőle manga is, így megígértem magamnak, hogy ha végzek a játékkal, elolvasom. Nem akartam lelőni a történet végét. Aztán kijátszottam a játékot és... totál kiment a fejemből a manga. Így.. jópár évvel később jutott megint eszembe és ha már benne voltam a mangázásban hála a Soul Eaternek, gondoltam miért ne? Úgyis régen el akartam olvasni. Ami azt illeti nagyon tetszett és meglepően eltért helyenként a játéktól. Viszont a változtatások, amiket belevittek nem voltak zavaróak és csak a történet javára váltak. Mondjuk hogy a főszereplő kapott egy nevet és múltat. Igazán szépen felépítette az alkotó. És az alkotó! Ha már itt tartunk, készített egy másik játékhoz is mangát, amit imádok, ez pedig a Baroque. Igazából annak idején úgy fedeztem fel a Persona mangát, hogy Baroque mangát olvastam és megnéztem a szerző további műveit is. A Baroque egy csoda, egy mestermű. Befejeztem a fangirl módot. A lényeg, most már hivatalosan is elkezdhetem a Persona 2. részét. Whooo~

Hatalmas nagy csoda is történt, ugyanis megnéztem három filmet. HÁRMAT is, nem csak egyet. Ez már... hű. Én, aki egy évben megnéz talán egy filmet... Az első a Beetlejuice volt. Miért pont ez...? Ehm, hát mert már vagy 2 éve porosodik a gépen és még nem néztem meg. Azért. Mióta megismertem azt a borzalmas NES játékot belőle, azóta érdekel a film, az pedig nem most volt. Felkeltette annak idején a figyelmem a title screenen felbukkanó furcsa fickó. Olyan éredekesen nézett ki, kicsit ijesztő volt, szóval gondoltam ez csak jó lehet. Persze a játék egy szar volt, de a filmbe azért még voltak reményeim. Ami azt illeti nem is hiába, mert érdekes volt és humoros a maga módján. Én ezt értékelem, emberek. Nem hiába klasszikus. Mert szerintem mondhatjuk azt, hogy klasszikus. Aki szeretne látni egy humoros "horrort" őrült karakterekkel és érdekes történettel, annak ez a film való. Tényleg őrült, nem tudok jobb jelzőt rá, de jó értelemben az.

Tetszett a film random humora és az, hogy sokszor nem rágták az ember szájába a poént, a háttérben voltak különböző apróságok amik vagy feltűntek a nézőnek vagy nem. Szeretem az ilyesmit, mikor az ember egy váratlan pillanatban lát meg valamit mert véletlenül pont oda néz, vagy csak második, harmadik újranézéskor fedezi fel ezeket az apró, elrejtett vicces dolgokat.

De most térjünk át egy igazi horror filmre egy igazi horror ikonnal, ez a Rémálom az Elm utcában. Az eredeti, első 1984-es film. Direkt ezt néztem meg és nem az újakat. Én szeretem a legelején kezdeni és szeretném azt átélni, amit a nézőközönség annak idején, mikor először kijött a film. Így lehet csak teljes az élmény. Mondjuk azt nem mondanám, hogy olyan ijesztő volt, de kétségtelenül beférkőzik az ember agyába. Tudjátok, mint mikor valamit olvastok vagy néztek és akkor, ott nem is ijesztő, nem is érdekes, csak nevetsz rajta és mész tovább, aztán ahogyan telik az idő, néha-néha felrémlik az agyadba és akkor jössz csak rá milyen hatása is van, mennyire megfogott, milyen nyugtalanító is valójában. Azt hiszem a tündérmesék is így működnek. De ez egy másik téma. Szóval valahogy így éreztem magam ennél a filmnél. Ami jó, hiszen éppen ez volt a lényege! Lehet, hogy elsőre nem tűnik nagy durranásnak, de nem hiába lett belőle hatalmas klasszikus. Tetszett a történet, a karakterek is, igaz néha kicsit agyatlan módon viselkedtek, mint ahogyan ezt már megszokhattuk az ilyen filmekben. Fred pedig... Valahol csalódtam benne. Azt hittem egy kifinomult sorozatgyilkos, erre csak egy pszicho. De... ettől függetlenül hatásos volt és még így is jó főgonosznak tartom. Igazán érdekes karakter.

Egyébként... Fred valahol emlékeztetett egy réégi kollégámra még az előző munkahelyemről. Magas, kopasz, furán beszél... tisztára olyan volt és nem tudtam ezt kiverni a fejemből miközben néztem a filmet. Tiszta gáz.

Mindezek után... megnéztem egy 1929-es szürrealista némafilmet. Ez volt az Andalúziai kutya. Hát... nehezen tudnék írni erről a filmről, tekintve, hogy szürrealista alkotás és sokszor nincs túl sok közük egymáshoz a dolgoknak. Illetve valahol biztos van, vagy ki tudja, a film egyfajta "álom logikát" követ és ez alapján építi fel magát. Mint mikor az ember álmodik és random furcsa dolgok történnek, amik akkor, ott az álmodás pillanatában nem hatnak furcsának, mégis... valahonnan táplálkoznak ezek az álmok, valahonnan jönnek ezek a szimbólumok, kissé bonyolult. Szóval ez a film is valami ilyesmi. Ugrál a helyszínek között, a karakterek között, az időben, megmagyarázhatatlan és furcsa dolgok történnek látszólag ok nélkül. De hogy őszinte legyek nem is vártam mást, mert ez a film is álmok hatására született. Luis Buñuel és Salvador Dalí közösen alkották meg ezt a filmet, mindegyikük beletéve egy-egy darabot a saját álmaiból. Ez olyan szép, de most komolyan. Én értékelem ennek a filmnek a művészetét. Ami azt illeti, én élveztem ezt a filmet a sok furcsasága ellenére is. Nem úgy ad át valamit, hogy az ember értelmet lát benne vagy valami világ igazságra jön rá, egyszerűen csak az érzékeit elégíti ki, a művészet, a szépség, az érzés iránti vágyakozását, igényét. Azt hiszem... azt hiszem tudom miről próbálok írni, de nem biztos. A lényeg, hogy ez a film egy teljesen más szinten ad élményt, mint egy normális, hagyományos értelemben vett film. Kell egy állapot, egy hangulat ahhoz, befogadjuk, kicsit másképpen kell gondolkodni hozzá és kicsit másképpen kell látni a dolgokat.

Az egyik ok, amiért nagyon szeretem ezeket a régi némafilmeket azaz, hogy a színészeknek nem is kellenek szavak, olyan szinten képesek eljátszani a szerepüket, hogy a testmozgásukból, a tekintetükből tudhatja a néző mit is akarnak átadni.

Haladtam kicsit játékommal is. Nem igazán haladgattam vele mostanában, nem tudom miért. Talán nem jöttek úgy az ötletek. Végül is most egy olyan részen vagyok ahol igenis szükség lenne ötletekre, de valahogy nem jön semmi az agyamba. Ez annyira bosszantó. Így ahelyett, hogy a játékom azon részén dolgoztam volna, áttértem egy másik dologra amiből igencsak hiányt szenvedett. Ez pedig a zene volt. Nagyjából a játék felénél járok és eddig egy dal sem került be. Hát ezt most pótoltam. Nagyon nem volt egyszerű menet és nem is került be sok dal egyelőre, de dolgozom az ügyön. A teszt játékok azért máris más hangulatot keltettek zenével, mint azelőtt anélkül. Emelett pedig átvariáltam az egyik mappot, és megígértem magamnak, hogy ha ismét át akarom alakítani, akkor felpofozom magam. Amennyit dolgoztam vele eddig, ez így fog maradni. Egy sok részből álló erdőről van szó.

Ez egyébként annyira izgalmas és érdekes. Lényegében a semmiből felépíteni egy helyet, adni neki egy hangulatot, atmoszférát. Nekem kell az elképzeléseim alapján megteremteni a grafikát a helyhez, elhelyezni a dolgokat a mappon, ezek után gondoskodni a zenéről, azokról a dolgokról, amikkel kapcsolatba léphet a játékos. Kigondolni hogyan is működnek az adott helyen mondjuk az ajtók, a lépcsők, ilyesmi. Aztán alárakni valami zenét, ami illik a hely hangulatához, esetleg a helyhez kapcsolódó történethez ha van. Jó móka ez, csak baromira időigényes. De azt hiszem megéri. Mikor látod, hogy a fejedben lévő ötletek egyre inkább kezdenek alakot ölteni és lesz belőlük valami.

Néha mikor a játékomra, a történetre gondolok, megfordul a fejemben, hogy nem-e elég lapos, vannak-e benne olyan jelenetek amikre emlékezni fognak-e a játékosaim. Szerintem ez mindenki fejében megfordul, aki ír vagy egyéb más módon akarja átadni a történetét. Vannak-e benne emlékezetes karakterek, jelenetek, helyszínek. Elvégre mindenki szeretné ha az emberek valahogyan, valahonnan de emlékezzenek legalább egy kicsit arra, amit alkottak. Így mindig megfordul a fejemben, hogy ha esetleg illusztrációt akarnék készíteni a történethez, akkor mit ábrázolnék? Mi lenne olyan megragadó benne, amit mint illusztrátor felhasználnék? Valamiért ilyen módon "próbálom tesztelni" fejben azt, hogy mennyire is jók a jeleneteim, maga a történet. Mennyire lehet maradandó. Lehet hülye ötlet, de valamiért ez a "technika" megragadt a fejemeben.

Nos, ilyesmi dolgokkal foglalom el magam mostanában. Meg egy kis rajz, szokás szerint. Kipróbáltam pár új festéket, új megoldásokat. Bosszankodtam milyen drágák lettek a tollak amikkel kihúzok... imádkozok, hogy mostanában ne akarjon kifogyni a fehér zselés tollam... Próbálok időt meg ötletet találni, hogy kipróbálhassam az újfajta papírt, amit rendeltem... Mást nem is tudok írni így nagy hirtelen. Nagyon lassan, de biztosan haladok, igaz mi felé, azt nem tudom, de apró lépésekben megyek előre mindenféle projectemmel. Ami mondjuk nem rossz, úgyis azt szokták mondani, hogy amíg lassan haladunk, addig nem baj, az a baj ha megállunk, nem igaz?

Így a végén pedig egy kis érdekesség, Bad Apple!! Mert miért ne? Nagyon szeretem ezt a dalt és az az egyik legérdekesebb, hogy az emberek valamiért az évek alatt rengeteg furcsa covert készítettek belőle. Mindenen, szó szerint mindenen eljátszották már ezt a dalt, ezt a videót. Ez egyfajta aranyszabály lett az interneten, ha valami, bármi kép megjelenítésre és / vagy hang lejátszásra alkalmas, akkor kötelező rajta eljátszani a Bad Applet. De nem is kell, hogy elektronikus eszköz legyen, volt már stop motion cover is, de volt olyan elvetemült művész is, aki almákba faragott képekből csinálta meg animáció formájában. Bad Apple... Bad Apple mindenhol. Mondjuk valahol egyetértek velük, tényleg nagyon jó a dal és a videó is. Szeretem, annak ellenére, hogy a dal szövege kb teljesen depressziós.

A dal eredetileg a Touhou - Lotus Land Story c. játékból származik. [Eredeti verzió]

Mindenki vigyázzon magára, élvezzétek az őszt, mert fantasztikus és gyönyörű, és ne betegedjetek le.

- Yui