Mostanában nem tudnám azt mondani, hogy olyan sok dolog történt, de talán mégis. Talán. Sokkal inkább bennem történtek dolgok, mintsem körülöttem. Feldolgozás alatt állnak még a dolgok, de magam se tudom, hogy miért is. Néha... egyszerűbb lenne mindent csak elengedni, ahelyett, hogy gondolkodik csak rajta az ember, de aztán rá kell jönnie, hogy ha meg is próbálja elengedni, az csak még több gondolkodással jár. Ne akarjuk becsapni magunkat.

 

Úgyis szépen összejött minden az elmúlt napokban. Egy hetes betegség, női problémák, az ideg... Meg még pár személyes probléma. Hah, még telihold is volt, lefogadom, hogy ez is szerepet játszott. Hát hogyne. Kissé leépültem, úgy érzem. Kissé nagyon. Le kellene nyugodnom valahogy, vagy nem is tudom, de... egyelőre eléggé egyedül érzem magam. Saját magamat támogatom, hogy igenis minden rendben lesz és ne aggódjak, mert minden meg lesz oldva. Ezt is meg kell tanulni valamikor. Elvégre... saját magamban kell bíznom a legjobban, nem? De. Szóval összeszedem magam, odabaszok mindenkinek, megcsinálom azt, amit meg akarok csinálni, haters gonna hate idc. Egy kibaszott amazon vagyok, még egyedül is. Shit. ... Ijesztő mennyire tud ingadozni az ember hangulata. Jobban mondva a nők hangulata! A nőké...!

 

Feltámadtam. Talán. ... Nem talán! Megtörtént. Még ha a testem nem is gondolja így és néha remeg a kezem.

 

Fogytam. Megint. A jelenlegi súlyom 49 kg, ami... édes kevés. Főleg a koromhoz és a magasságomhoz képest. Lehet, hogy az a menő, meg az a divat, hogy minél vékonyabbnak kell lenni, de én mégis azt mondom, hogy ne. Hízni akarok, de egyszerűen nem megy, így csak szeretném megállítani a fogyásom. Kissé ijesztő, azt kell, hogy mondjam. Kiállnak valamilyen mértékben a csontjaim, így az sem mindegy sokszor hogyan állok vagy fekszek, mert egyszerűen kényelmetlen, fáj. Boldogabb voltam nemrég az 52 kilómmal, mint most. Pedig aztán az se volt egy nagy eresztés, de mégis azért más volt. Érezhetően más. Meg azért arra is gondolnia kell az embernek, hogy oké, vékony, milyen menő, de ha egyszer beleesik egy váratlan betegségbe, akkor az eléggé ki tudja csinálni. Szóval... ha valakinek van tippje, akkor szívesen meghallgatom. Közben meg küzdök az idegeskedéssel, mert az aztán viszi le a kilókat, azt biztosra állíthatom.

 

Igazából az, hogy ott dolgozok ahol, valamilyen szinten jó hatással van rám. Mármint az emberek körülöttem. Két részre tudnám osztani a csapatot, az irodai emberek és a munkások. De minden téren azt látom, hogy erős emberekkel vagyok körülvéve akik nem pánikolnak be apróságok miatt. Mármint lelkileg erős. Ez azt hiszem valamilyen szinten rám is hatással van. Legalábbis néha hatással van. Vagy az a helyzet, hogy "leszarom." Nekem is sok mindent le kellene szarnom, az az igazság. Szóval jó lenne ha végre kicsit megváltoztatnám a világnézetemet ahhoz, hogy boldogabb legyek. Ne vedd fel a szart, hagyd ott. Eláll az ott magában, nem a te dolgod.

Mikor az egy hetes betegségem után visszamentem, akkor is már az első nap után úgy éreztem, hogy "igen, erre úgy érzem szükségem volt." Arra, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik azt mondják: ne aggódj, le kell szarni, mit problémázol rajta? És? Igen. Az ember erőt tud meríteni valahol ezekből.

 

Az meg megint egy külön téma, hogy látom, hogy ezek az emberek néha hogyan viselkednek egymással. Ha kell, akkor leüvöltik egymás fejét, elküldik a másikat a fenébe, de... ettől függetlenül mindkettejük tudja, hogy ez nem a világ vége. Úgy értem, lehet, hogy üvöltenek egymással, de ez nincs hatással a kapcsolatukra. Következő pillanatban, mintha mi sem történt volna. Tessék, legalább ki tudják adni magukból a felgyűlt stresszt. Nekem is... részem volt egy ilyen kapcsolatban régebben, márint nem párkapcsolatról beszélek, baráti kapcsolatról. Akkor... úgy éreztem szabadabb vagyok, nem kell minden egyes mondatomat, szavamat megválogatnom, nehogy rosszul szóljak és a másik vérig sértődjön és ott hagyjon. Jobb az, ha az ember ki tudja adni magából, ki tudja mondani, a másik pedig megérti, ahelyett, hogy felveszi és megsértődik.

Őszinte leszek, sosem voltam a "cukcsi" barátságok híve, amikor égre-földre csak becézgetik egymást a felek, és ölelkezés, meg puszi meg jaj drágám, édesem... WTF. Most szeretők vagyunk, vagy barátok? Bár ha párkapcsolatról van szó, akkor se csináljon így a pasim, mert... leütöm. Igen, nem vagyok egy rózsaszín ember. Sosem voltam és nem is akarok az lenni és nem is leszek az senki kedvéért. Így is mindig azt mondom, hogy én egy poker face boszorkány vagyok. Középiskolában egyik csoporttársam azt mondta, hogy jó lennék vallatónak és bennem vannak a terrorista gének. Szóval jó lenne ha megint visszanyerném a régi fényem. Erre van most szükségem, nem a cukcsiskodásra. De úgy érzem senki nincs mellettem aki vissza tudna vezetni erre az útra. Így... így hát egyedül vágok neki. Ha nincs más megoldás, akkor meg kell próbálni talpra állni egyedül. Erre kellene mindig emlékeznem. Mindig. Ezt nem szabad elfelejteni. Soha. Csak az a baj, hogy néha elvesztem ezen az úton az iránytűmet, és a körülöttem lévő emberek nemhogy segítenének megtalálni, inkább csak messzebb rúgják a sötétben. Geez.

 

Más. Aoleevel folytott beszélgetésem hatására megjött a kedvem az animézéshez. Pedig a rajz volt a téma, lényegtelen. Utólag azért megköszönöm, hogy meghozta a kedvem még akaratlanul is, mert egy igazi gyöngyszemre bukkantam az animék között ami nagyon hamar az egyik kedvencemmé vált. Ez pedig a [Neon Genesis Evangelion]. Eléggé régóta szemeztem vele, de gondoltam ideje lenne tenni is az ügy érdekében.

Nem mai darab, 1995-ben jelent meg, de... tudjuk, hogy az évszámok nem határozzák meg egy mű értékét. Sőt, ezekben az években születtek a legendák. Beszéljünk igazából... bármiről. Az '90-es években nem tudom mi történt, de sok dolog látott napvilágot amit a mai napig előszednek és élveznek az emberek. Legyen zene, vagy játék, film, anime, bármi. Szóval ez egy igencsak jó évjárat. És ebben az esetben sem csalódtam.

Az anime messziről is mecha és... közelről is, nincs ebben semmi hazugság, pusztán annyi, hogy azok a robotok, nem teljesen robotok. Phew. De.. igazából úgy érzem, hogy úgyis inkább a karaktereken volt a hansúly, az ő lelki világukon, megpróbáltatásokon amiken keresztülmentek vagy mennek. Igazából... durva volt. Olyan pszichológiai / mentális kínzást, szenvedést én még nem láttam animében, mint ebben. A filmek közül említhetném a Jákob Lajtorjáját amiben szépen kijött Jacob lelki szenvedése, de az Evangelion is szépen teljesít ilyen téren. A vége már szinte ijesztő és... mesteri. Az anime darabokra szedi a karakterek érzelmeit, a tetteik motivációját boncolgatja, a vágyaikat, a viselkedésük miértjét. Igazából nagyon is elgondolkodtató volt. Shinji karakterét pedig imádtam. Olyan sokféle oldalát ismerhettük meg az anime alatt... De igazából együtt tudtam érezni vele, megértettem mit miért érez.

Aztán megnéztem a The End of Evangelion moviet is, tekintve, hogy elvileg ez volt a történet befejező mozzanata, de ez csak még több kérdést vetett fel bennem. Ami azt illeti pszicho-gore horrornak beillet. Szerencsétleneket komolyan sajnáltam már .-. Érdeklődök majd még a remakek felől is, csak.. szerintem azt már angol felületen kell néznem, hmhm. De nem érdekel, ha valamit meg akarok nézni, akkor meg fogom nézni.

 

  

 

  

 

 

Aztán nemrégiben megcsapta a fülemet egy olyan hír, hogy készül, illetve már elkészült egy [Castlevania] movie is. OMG! Egyik kedvenc játék sorozatom és movie és OMG megint. Szóval tisztára be voltam zsongva, hogy mi lesz ebből az egészből. Az egyik videós akit követek, feltett egy kritikát. Oh, mondom, hurrá, már elérhető. Szóval addig-addig mentem míg meg nem tudtam nézni. De emberek, erre szükségem is volt.

A történet a Castlevania III és a Symphony of the Night történéseit foglalja össze, vagy vonja össze ahogyan én láttam. Igazából nem panaszkodhatok a karakterek kidolgozásáról, mert a játékokban csak minimálisan ismerhetjük meg őket, szóval eléggé szabad kezük volt az alkotóknak. Mondjuk soha nem gondoltam volna, hogy Trevor a movieban majd egy alkoholista hoboként mutatkozik, de basszus, tetszett. Mivel nem volt semmi elvárásom a karakterek kapcsolatban amit a játékok alapján alkottam meg, így nem volt nehéz elfogadnom Trevort ilyennek. Meg ami azt illeti jól hozta a karaktert, szerethetően.

Azt külön imádtam, hogy a karakter designok leginkább Ayami Kojima munkájára hajaztak. Gondolok itt Alucardra vagy Draculára. Örülök neki, hogy hasonló designt kaptak. Sypha mondjuk maradt a CV III-as designal, de... hozzá ez illik. Dracula érzései itt jobban kijönnek, mint a játékban, gondolok itt pl a Symphony of the Nightra. Ott is megértettük mit miért csinált, de itt érezhettük is azt a fájdalmat, dühöt, agressziót.

A movie nem csak brutális és aggresszív, de ahol kell, ott humoros, komikus is, jól ötvözi ezt a kettőt mind a 4 részen keresztül. Mert... 4 rész van csak. Egyelőre! Állítólag majd jön egy "második évad" is 8 résszel, egyszer valamikor. Szóval várom. Egyedüli negatív pontnak azt tudnám mondani, hogy... hol vannak a dalok? Az eredeti, megszokott Castlevania dalok... Ezeket hiányoltam. Igazán rátettek volna még a hangulatra. De ettől eltekintve is, tényleg jó dolgot hoztak össze a készítők. A harcok látványosak, bár néhol kissé lassúak, a karakterek szerethetőek, a történet sem rossz ahhoz képest, hogy milyen alapból dolgoztak. Aki egy kis középkori vámpíros horrorra vágyik, annak ajánlom, a játékok ismerete nélkül is. Hiszen itt mindent elmondanak a történettel kapcsolatban.

 

  

  

 

 

Gondoltam csak írok két sort, hogy jelentsem, élek még, aztán megint mi lett belőle. .-. Hmhm. Na, nem baj. Le kellene mosni a körömlakkomat is.

 

 

- Yui