▶ Mit is mondhatnék? Elég régóta foglalkozok blogolással, blogspoton voltam jelen régebben, de mégis úgy érzem, hiába a sok év, most kezdtem csak bele igazán. Az oldalon a személyes kínlódásaim, elmélkedéseim, élményeim mellett még fejtegetek pár témát, de leginkább csak random dolgokat amik éppen eszemebe jutnak. Nem akarom megváltani a világot egyik bejegyzésemmel sem, nem akarom megmondani senkinek sem a tutit, egyszerűen csak... kiírni magamból a gondolataim. Valami ilyesmi céllal vagyok itt.
El vagyok ám tűnve, de rendesen. Ennek igazából... nincs sok oka. Játszok, kertben vagyok, elvagyok a magam dolgaival amik úgy különösebben nem köthetőek nethez. Ez egy ilyen időszak most, befordultam a saját kis dolgaimhoz, ami igazából nem feltétlenül rossz, legalábbis nekem. Ezen kívül pedig nagyon fáradt szoktam lenni már elég korán (ha nem egész nap), nemtom mi van velem. Lehet tényleg vérszegény vagyok. xD
Nemrég családunkban lakodalom történt és persze hivatalosak voltuk. Unokatestvéremről van szó. Igazából már annyi lakodalomban voltam az életem során, hogy annyira már nem tudnak lázba hozni. Ez az "elmegyünk és kész" kategória. Félreértés ne essék, szeretem a családom és hihetetlen mennyire szeretünk mulatni, de ez valahogy most nem talált meg jókor. Nem is az emberekkel volt bajom, rokonaimmal sosincs, szeretek közöttük lenni. Inkább csak az volt a probléma, hogy nagyon fáradt voltam és a fejem is fájt, szóval annyira nem tudtam élvezni a dolgot, mint kellett volna. Ettől függetlenül szép volt, aranyosak voltak.
De ha már itt tartunk, én eldönöttem (még régebben), hogy ha egyszer az életben valamilyen csoda folytán lesz egy párom, és a házasság is szóbakerül majd közöttünk, én aztán nem tartok lakodalmat. Megfogjuk egymás kezét, felballagunk pár emberrel az anyakönyvi irodába, aláírjuk a papírt és viszlát. Nem kell buli, nem kell felhajtás. Igazából nagyon költséges dolog. Lehet csak azért nem kell? Valljuk be, igen. Maga a ruhák egy vagyon, erre rájön a hely bérlése ha olyan lesz, mert nekünk itthon nincs annyi helyünk, akkor a kaja, a díszítés, a zenekar, a sorolhatnánk még. Arról nem is beszélve, hogy én lennék a mennyasszony, azaz több mint egy napig nem aludhatnék, mert ide kell ugrálni, oda kell ugrálni, pakolni, vendégeket várni, búcsúzkodni tőlük stb, stb, stb... Útközben meg valahol meghaltam.
Én amúgy sem az a fajta lány vagyok akinek minden álma, hogy jaj, majd egyszer szép ruhában ott rohangáljak, én ettől nem vagyok elájulva. Még a saját szalagavatómra se mentem el, pedig azért a lányok meg vannak veszve általában. Drága ruha, csillogás, ékszerek, deszépvagyok. Oké, valakinek ez az igénye, nekem távolról sem. (Ennek ellenére, az eleganciát szeretem. De ez meg nem ugyan az.) Amíg ti szép ruhában rohangáltatok én valószínűleg a kinyúlt pólómban meg a melegítő nacimban videójátékoztam. True story. Bár... volt annak több oka is, hogy miért nem mentem el, és most nem csak a felhajtásról beszélek. Lényegtelen már, régen volt. Szóval nem igényem, hogy beöltözzek hercegnőnek, a smiket pedig el sem tudom viselni a képemen. Egyszerűen ha ki vagyok festve, kellemetlenül érzem magam és alig várom, hogy lemoshassam magamról. Úgy érzem hülyén nézek ki és ronda vagyok vele. Pedig az ellenkező hatást kellene hogy elérje. xD Valószínűleg csak nem szoktam meg. Soha nem használtam ilyesmiket és a családomban hiába van 2 nővérem, tőlük sem azt láttam, hogy minden reggel 20 percet kell tölteni a fürdőben smiket csinálva. Ha volt valami esemény, akkor valami nagyon szolid dolgot feldobtak, de ennyi. Anyukám pedig sosem használt ilyeneket. Én ezt láttam, ezt szoktam meg, ezt tanultam meg és nekem nem is hiányzik. Számomra csak felesleges időpocsékolás ezért ácsorogni a tükör előtt minden reggel. Azt mondjuk nem tudom megítélni magamról, hogy szükségem van-e ilyemire. Sosem tartottam magam annyira szépnek. Lehet azt mondani, hogy igénytelen vagyok, de minek tegyek fel valamit ha nem érzem magam jól vele? Mert ez a lányok sorsa. ... Nem. Bár ha valaki csak azért tart igénytelennek, mert nem használok smiket, arról is van egy véleményem.
És jöjjön most egy kis fejlesztői részleg!
Mostanában elkezdtem amatőr játékokkal játszani mikor időm engedi. Beszélek itt mondjuk a magyar frontról is. Ez arra volt jó, hogy egyrészt megismerjem az embereket, akik elkövették ezeket a játékokat, megismerjem a határokat ezen a területen, és tanuljak az ő hibáikból, megnézzem, hogy milyen egyedi ötletekkel álltak elő és mivel tették szórakoztatóvá a játékaikat. Szóval az élmény mellett azért ez egy úgymond "tanulmányi út" is volt. Voltak olyan játékok, amiket élveztem és örömmel gondolok vissza egy-egy jelenetre, de volt olyan is, amitől már agyfaszt kaptam rövid távon is. Én azért tartottam magam ahhoz, hogy ha elkezdek valamit, akkor be is fejezem, hiszen nem nagy játékokról beszélünk, de... igen, szeretem magam kínozni. Arról nem is beszélve, hogy régen rossz az a játék ahol minden szobában menteni kell, mert sosem tudhatod, hogy a következőből kijutsz-e bug nélkül. HA kijutsz. Kellett már mentést visszatöltenem azért, mert beszart a játék. Nem is egyszer.
Ezen tapasztalatokkal felvértezve haladtam tovább. Azaz írtam tovább a scriptet és közben csinálgattam kicsit az adatbázist, felszereléseket írtam meg, side questeket találtam ki, ilyesmi. De lassan azt érzem, hogy ebből visual novel lesz argentín szappanoperákat megszégyenítő csavarokkal (na jó, ez túlzás), nem RPG, annyit pofáznak benne. xD Levágni meg nem akarok a párbeszédekből, mert akkor hiányozni fognak információk a játékosok számára. Az csak egy dolog, hogy én átlátom a dolgokat (a legtöbb esetben...), de arra is gondolnom kell, hogy a játékos számára totál ismeretlen az én történetem és neki igenis el kell mondani mindent, hogy érteni és élvezni tudja ami történik. Viszont mindezt tegyem meg úgy, hogy ne legyen hosszú és szájbarágós. Próbálom a legtöbbet kihozni a jeleneteimből, hogy azért egy párbeszéd lényege ne csak az információ csere és közlés legyen, hanem megmutassam közben a karaktert is, megismertessem a játékossal. Ez a rész sem álom, de a nehezének még neki sem álltam. De addig nincs baj, ameddig haladok. Ha lassan is megy. Arról nem is beszélve, hogy ha meglesz egyszer a script, akkor azon át kell menni megint, hozzáadni dolgokat, kijavítani dolgokat, átnézni, összevetni nincs-e logikai gubanc. Most csak az első verzió fog elkészülni, ezt kell majd még csiszolgatni a későbbiekben, hogy összeálljon normálisan a kép.
Rajzolás terén továbbra is gyakorlom a szakmát. Illetve próbálom, ahogy kitelik tőlem. Tovább ismerkedtem az anatómia csodálatos világával, több-kevesebb sikerrel, természet istenanyánk gyönyörű fáival, több-kevesebb sikerrel, az architektúra (és perspektívák) rejtelmeivel... több-kevesebb sikerrel.
1) Ez itten egy design lenne kérem szépen. Színezve. Whoo~ Utólag mondjuk rájöttem, hogy egy-két részét másképpen kellett volna megcsinálni, de akkor már mindegy volt. 2) Random reggeli firka, ne kérdezzétek. 3) Egyik nap unatkoztam és kiszíneztem egy régebbi rajzom, a maga gyászosan szar anatómiájával. ... Há színezni még mindig nemtok xD
Rájöttem egyébként arra, hogy én szeretek kertészkedni, kint lenni a kertben. Még akkor is ha csak gazolni megyek ki pl. Ha egyszer kijutok, akkor kint is ragadok egy időre. Leeszem az epret, kihúzgálom a gazakat, megszemlélem a virágokat, melyik növényecske hogyan nől, meglesem a békákat hátul a "tónál" stb (én nagyon szeretem a békákat~). Valamiféle "terápiás" hatása van ennek, mert olyan megnyugtató ez az egész. Sok-sok zöld, csiripelnek a madarak, meg hallod ahogyan a szél fújja a fák lombját, a bokrokat, brekegnek a békák. Vettem idén sárgadinnye magokat és szépen kinőttek. Nemrég ültettük át őket a kis tejfölös dobozokból a kertbe. Úgy tűnik jól érzik magukat. Remélem megmaradnak. Az áfonya bokrocskáimon rengeteg pici, még éretlen áfonya van, alig várom, hogy beérjenek. Emberek, jó dolog növényeket nevelni, gondoskodni valamiről. Menjetek ki a kertbe, jót fog tenni a lelketeknek.
Én egy panel lakásban valószínűleg meghalnék. Nem bírnám ki egy nagyvárosban. Faluró gyüttem.
Nem is jut hirtelen más eszembe amit írhatnék. Max annyi, hogy szokásos módon, ha éppen szökőévente egyszer kedvem támad mangázni vagy animézni, akkor tuti biztos, hogy pont az nincs fent végig, amit meg akarok nézni / el akarok olvasni. Egyre több az ilyen, ez bosszantó. Ha elkezdek valamit, akkor végig akarom nézni / olvasni! De ez luxus úgy tűnik. Megértem én, hogy az emberek azt akarják, hogy menjek, aztán vegyem meg, meg is tenném én, de olyan rohadt drága a dolog szállítási költséggel együtt, hogy vegye meg aki milliomos. Főleg egy teszem azt 10 kötetes manga esetében, hajjaj. Úgyhogy megyek és szenvedek tovább. Vagy nekilátok intenzívebben keresni. Ne mondják már nekem, hogy egy 1967-es manga nincs fent végig sehol... Nem is akármilyen, egy Tezuka manga! Ahj... Elkapott megint a retro láz, igen. Folyamatosan abban vagyok.
- És ha levettük, hova tesszük? Van valami ötlete, Francis?
A komornyik felvonta a vállát.
- Hullák tárolásával kapcsolatos problémákra nem vagyok felkészítve, uram. Mindazonáltal, ha szabadna javasolnom, ideiglenesen, amíg a rendőrség el nem szállítja, a hűtőkamrát ajánlanám. Jó nagy és...
- Mi az az és? - támadt rá Seymour.
Francis ártatlanul rá emelte a szemét.
- Szükség esetén többen is elférnek benne, uram.
Nem kísérte kitörő tapsvihar udvarias jóslatát.
- A Gonosz és a Fekete hercegnő (Leslie L. Lawrence)
Szép jó... reggelt / napot / estét. Amelyik szimpatikus.
Emberek, azt se tudom hol állok. Ha van valami kis szabadidőm, egyből kihasználom és csinálok valamit. Rámjött ez a hullám. Meg amúgy is. Annyi dolog van, amit ki szeretnék próbálni, meg szeretnék csinálni. Néha már úgy érzem, hogy túl sok ez nekem is, de leszarom. Ha most nem csinálom meg, akkor mikor? A későbbiekben méginkább nem lesz időm meg energiám ezekre, szóval élvezem a dolgos napokat. Egyébként is nagyjából úgy szoktak telni a napjaim, hogy hazajövök munkahelyről, megiszom a kis kávém, aztán puff, este lett. xD Én meg csak ülök, aztán nézek, hogy ma se jutottam túl messzire az eltervezett dolgaimban.
Egyik hétvégén viszont rávettem magam, hogy átnézzem a polcaim és kidobáljak mindent, ami már nem kell vagy éppen olyan dolgokat, amik csak zavarnak és rossz emlékeket idéznek. Szóval valamilyen szinten csináltam egy nagytakarítást az életemben. Bár a szekrények még visszavannak. De ez is már egy teljesítmény tőlem, mert jóideje halogatom én ezt már. Takarítás közben megtaláltam a rééégi rajzos füzeteimet és újfent letagadom magam. xD Néha elgondolkodom rajta, hogy mit gondoltam akkor. A tudat pedig, hogy ezt más is látta, egyenesen fájdalmas. Aztán évek múltán valószínű a mostani rajzaimról is így fogok vélekedni. De ha úgy vesszük, ez nem baj, mert így legalább látszik, hogy fejlődök... Igaz? Remélem.
Ha már itt tartunk. Írtam, hogy elkezdtem ezt a minden nap rajzoljunk dolgot. Megy is szépen, még akkor is ha csak két vonalat húzok. Bár ennek igazából úgy van értelme, ha az ember nekilát és oké, rajzol, de közben új technikák után néz, megtanul ezt-azt, majd ezeket gyakorolgatja napról napra amíg rutinná nem válnak és be nem épülnek a megszokott stílusába. De mivel én mindig este állok neki ennek, jobban mondva a legtöbb esetben (mert hát akkor van időm rá), így nem mindig sikerül valami újat belevinni. Sokszor tényleg csak két vonalat húzok, mert alig látok már az álmosságtól és örülök ha nem fejelem be az asztalt. Azért próbálkozok, ez is valami. Ezeket sikerült most kiválogatni, a sok szörnyszülött közül.
1-2) Lunám. Ez a két kép még egész elviselhető lett róla. A második képen a fej formájávan nem vagyok teljesen megelégedve, de úgy voltam vele, hogy ha belejavítok, akkor az minden lesz, csak nem javítás. Sokkal inkább elbaszás.
Ehm... ennyi! Tudom, ahhoz képest, hogy minden nap csinálok valamit, ez nevetségesen kevés. De azt vettem észre magamon, hogy a rajzokat, amiket régen kiraktam volna, most nem akarom. Úgy értve minőségileg nem tetszik már úgy, mint régen tetszett volna ("régen" értsd: pár bejegyzéssel ezelőtt). Ezen kívül a legtöbbje csak vázlat. Emberek, épületek, tárgyak, ilyesmi. Ez nem nagy szám, ez semmi. Tanulási folyamatnak jó, de arra nem, hogy most itt mutogassam. Tiszta gáz vagyok. xD Egyre többet tudok, mégis úgy érzem, hogy egyre csak hátrafelé megyek. Régen több dolgot osztottam meg. Bár tudom, a minőség és a mennyiség azért nem mindegy. Nem mintha ezek a most feltett rajzok olyan minőségiek lennének, de inkább rakok ki egy-két ilyet, mint x vázlatos vagy béna akármit. (Ezek is azok, de nem gáz...)
Az új design is úgy készül, mint a hátramenet, mert mióta írtam, hogy elkezdtem, azóta rá se néztem. Majd lesz valami. Mindenképpen meg akarom csinálni, csak lehet kell még majd neki... ehm, pár hónap... év... xD Igazából csak azért "macserás" úgymond mert a hátteret is én akarom megrajzolni és nincs sok kedvem nekiállni sajna, pedig szerintem jól nézne ki... de most mással vagyok elfoglalva.
Ami a játékomat illeti... belemerültem a script írás csodálatos világába. Ilyenkor jön csak rá az ember ha hiba van az egyenletben. Mit kell átírni, milyen logikai hibái vannak a dolognak. Igazából nem lenne kötelező nekem ilyet írni, mert fejlesztés közben is hozzáadhatnám a szöveget, de én ahogy írom, úgy alakítom ki végső formájára. Aztán onnantól már csak a kódok megírása van hátra és a szöveg beillesztése. Szóval valamilyen szinten duplán dolgozom, de szerintem így sokkal tisztább a munkám és átláthatóbb, ami nagy szó. Arról nem is beszélve, hogy ha elrontok valamit, akkor nem a kódokkal kell bűvészkedni. Még nem csináltam ilyet és most próbálok rájönni mit hogyan, kikísérletezni, hogy milyen módszerek válnak be nekem amikkel gyorsan és hatékonyan tudok dolgozni. Ez a megoldás eddig tetszik, segít jobban átlátni a dolgokat. A szöveget először egy txt-ben kezdtem el írni, de hamar rájöttem, hogy kissé átláthatatlan, így kellett keresnem egy olyan programot, amivel elérhetem, hogy könyebben lehessen tájékozódni a szövegben. Esetleg kijelöléseket használni, stb. Így esett a választásom a Notepadra. De nem ám akárhogyan, Pascal módban. Nagyjából még emlékszem egy-két dologra, amit programozás órán tanultam, és tudtam, hogy a Notepad ismeri a Pascal nyelvet. Szóval ha abban a módban írok, akkor (mint programozást megkönnyítő funkció) kijelölhetek bizonyos dolgokat bizonyos parancsokkal, jelekkel. Így történt, hogy megjegyzésnek állítottam a cselekmény részt, ami így szépen eltér a párbeszéd részektől. De a legnagyobb öröm, hogy összecsukható kis részeket csinálhatok a Begin - End parancsokkal. Yay. Tökéletes, pont, ahogyan az kellett nekem. Így már minden "fejezetem" egy összecsukható kis szövegrész. Mennyi eszem van, emberek, olyan kis ügyeske vagyok. Na jó... Szóval halad ez a rész is. Tulajdonképpen... büszke vagyok magamra, hogy eddig sikerült egész logikusra írni ezt a történetet. Nem könnyű emberek, nem könnyű.
A [Kathryne]től kapott kihívás sajna nem készül el, ne öljetek meg. Nincs sok időm emberek, úgy meg nem akarom megcsinálni, hogy x idő elteltével kerül csak ki, mikor már senki nem is emlékszik rá, hogy történt egy ilyen. Az úgy olyan kellemetlen. Hitegetni meg senkit nem akarok, még saját magamat sem. Szóval sajnálom, de ez most elhavazás miatt nem lesz teljesítve. Úgy éreztem le kell írnom ezt, mert szó nélkül hagyni a dolgot bunkóság. Én már csak ilyen vagyok. De az, hogy gondolt rám, jól esett, köszönöm!
Egyik délután megembereltem magam és azt mondtam, márpedig megnézek egy filmet. Már csak azért is, mert kb szökőévente szoktam filmet nézni, mégis van olyan, ami érdekel. Csak megint ott tartok, hogy sok esetben inkább valami mással foglalkozok ez helyett. Ezért áll az Initial D második évada vagy egy éve már... Igen, folytatni kellene. Kellene. Szóval végre x idő után rávettem magam egy filmre. De ha már filmet nézek, akkor ne akármilyet! Oh, nem, nem, én nem olyan vagyok. Amit előszedtem, az ezúttal az 1920-as német némafilm, a Caligari, avagy The Cabinet of Dr. Caligari. Vélemény? Nagyon tetszett. Oyan sok dolgot írhatnék most róla, hogy ezzel lenne tele a bejegyzés. Majd egyszer... írok erről hosszabba is, mert ez a mű igenis megérdemli. Remélem eljutok odáig. Addig is kaptok képeket, mert... mert a gugli képkereső is megkeresni nektek, de én is kirakom mert miért ne.
A történet mellesleg egy városkában játszódik ahol egyik nap a vásárban felbukkan egy érdekes, magát Dr. Caligarinak hívó ember a folyton alvó Cesareal. Miután Cesare tesz egy jóslatot, miszerint főszereplőnk barátja meg fog halni... a férfi tényleg meg is hal. De nem csak ő, gyilkosságsorozat veszi kezdetét a városkában. Francis így elhatározza, hogy elindul és kideríti, hogy mi történik és hogy ennek van-e bármi köze a titokzatos Dr. Caligarihoz vagy éppen Cesarehoz. A történet vége pedig az egyik legnagyobb plot twist amit életemben láttam. Zseniális.
Ezen felbuzdulva megpróbáltam tartani a hullámot és belevágtam még egy némafilmbe, ez pedig a Hands of Orlac (1924) volt. Igazából tetszenek ezek a német némafilmek. A Caligari jobban tetszett, de ennek is megvolt a maga varázsa és tetszett ahogyan megoldották a filmnek a végét. Mikor már elgondolkodtam rajta, hogy hogyan lehet vége, ötletesen lezárták és megoldották a felmerült problémát. Nem is gondoltam volna. A zene mellesleg tökéletes volt és fantasztikus. Feltűnően jó.
A film egy sikeres zongoristáról szól, aki egy vonat balesetben elveszti a kezeit. Ezek után az őt megmentő orvos kísérletezésbe kezd és ad neki két új kezet. Viszont ez a két új kéz egy kivégzett gyilkostól származik. Ennek tudatában Orlac lényegében frászt kap a kezeitől, tekintve, hogy ezek a kezek egyszer öltek. Úgy érzi, a kezek bűnbe viszik őt is. Ez mellett történik még egy gyilkosság is, rejtélyesen felbukkan a kivégzett bűnöző kése, az ujjlenyomatai a tett színhelyén. Attól függetlenül, hogy azok a kezek már Orlac kezei...
Mellesleg minkét filmben főszerepet játszott Conrad Veidt. A Caligariban ő volt Cesare, a Hands of Orlacban pedig Orlac. Az alakítása? Csak jót tudok mondani. Azt hiszem kedvelem ezt a színészt.
Volt egy érdekes "beszélgetésem" az egyik fickóval aki bejött hozzánk. Reklamálni jött, de mi nem tudtunk mit kezdeni vele, mert lényegében valamilyen szinten ránk tartozik a dolog, de mégse. Arról nem is beszélve, hogy kiderül a végén, csak bepróbálkozott a csávó, egyébként nem volt semmi alapja a mondanivalójának. Teljesen jó. De ami érdekes volt, az az, hogy megpróbált úgymond felszedni. Persze udvariasan lekoptattam. Azért durva, mert előtte a feleségéről magyarázott, aztán utána megkérdezte hány éves vagyok. Azt mondta, olyan 16-ra tippel. Foglaljuk akkor össze ezt az egészet. Itt van egy fiatal férfi feleséggel, aki bepróbálkozik egy (szerinte) 16 éves lánynál. Ok. ... Hova fajul a világ.
Nos, azt írtam legutóbb, hogy a Prince of Thorns kap egy külön bejegyzést majd. De nem fog. Miért? Mert már attól is elment a kedvem, hogy megint átrágjam magam rajta meg foglalkozzak vele egyáltalán. Letettem és nem szeretnék vele többet foglalkozni. A következő kötethez kapcsolodó plusz pár muti fejezetet a végén sem olvastam el. De azért röviden megfogalmazom a véleményem ami a bővebben részben található.
A gépies, ismétlődő hang végre elhalt és minden csendessé vált. Csak a kabócák sírása maradt, nyugtalanítóan hangosan. És mégis... ...Úgy éreztem, mintha még mindig hallanám a hangját. ...De ez nem lehetett. Ő többé már nem beszél. Az egyetlen aki sír, én vagyok. Ő soha sem sírt. Még akkor is, mikor újra és újra ugyan azokat a szavakat ismételte, nem mutatott semmiféle érzelmet, mert nem volt mit mutatnia. Ha neki nincsenek könnyei amiket értem hullatna, akkor... nekem sem kellene miatta.
- Higurashi no naku koro ni - Onikakushi-hen (Visual Novel)
Az egész ott kezdődött, hogy elmentünk Pestre. Én, meg nővéremék. Mászkálás közben pedig kikötöttünk egy könyvesboltban. Kisebb unokahúgommal tartottam és nézelődtünk a sorok között. Így bukkantunk rá Sarah Andersen egyik képregényes könyvecskéjére. Leültünk és elkezdtük olvasgatni, nézegetni, a vége pedig az lett, hogy megvettük unokahúgomnak. Aztán annyira megtetszett neki, hogy karácsonyra tőlem egy másik kiadványt kért. Megvettem neki a könyvet és itt volt nálam egy ideig, tekintve, hogy karácsony még messze volt. Szóval átlapozgattam addig én. Szeretem Sarah Andersen humorát és képregényeit, nagyon sok esetben visszaadják humoros formában a valóságot. A könyv végén lévő kis szöveg viszont meglepett. Aranyos volt, őszinte és inspiráló. Máshol még nagyon nem láttam tőle ezt a kis írást, mármint a neten. Szóval úgy döntöttem megosztom veletek.
Igazából mikor elolvastam... Jó érzés fogott el, mert tudtam, hogy ha odaadom ezt unokahúgomnak, akkor majd ő is minden bizonnyal el fogja olvasni. Fiatal még, de szokott rajzolgatni ezt-azt, és igazából örülök neki, hogy foglalkozik ezzel. Szeretem nézegetni a rajzait. Szóval mikor odaadtam neki a könyvet, reméltem, hogy ez majd egy kicsit bátorítani tudja majd.
AJÁNLOM AZ OLDALT
