{ #51 }
- Nézzék, nézzék - mondta a gróf, mindkét fiatalember kezét megragadva -, nézzék hát, mert lelkemre mondom, érdekes látvány. Ez az ember már belenyugodott a sorsába, a vérpad felé haladt, gyáván ugyan, de ellenállás és panaszkodás nélkül halt volna meg. Tudják, mi adott neki erőt? Tudják, mi vigasztalta meg? Tudják, miért bírta volna elviselni a kivégzés gondolatát? Mert más is osztozott volna a sorsában, Mert más is meghalt volna vele együtt. Mert másvalaki meghalt volna őelőtte! Vigyenek két ökröt a vágóhídra, két birkát a mészárszékre, értessék meg egyikükkel, hogy a másik nem hal meg, a birka bégetni fog örömében, az ökör bőgni fog a boldogságtól. De az ember, az az ember, akit Isten saját képmására alkotott, az az ember, akinek Isten a legfőbb, a legelső és egyetlen törvényül adta a felebaráti szeretetet, az az ember, akinek Isten szavakat adott, hogy kifejezhesse gondolatait, ha megtudja, hogy társa megmenekült, mit mond az első szavával? Istent káromolja. Üdv az embernek, a természet e remekének, a teremtés királyának!
És a gróf nevetésben tört ki, de olyan félelmes nevetésben, amely arról tanúskodott, hogy borzasztó sokat kellett szenvednie, míg eljutott addig, hogy így nevessen.
- Monte Cristo grófja (Alexandre Dumas)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés