Szép jó... reggelt / napot / estét. Amelyik szimpatikus.

Emberek, azt se tudom hol állok. Ha van valami kis szabadidőm, egyből kihasználom és csinálok valamit. Rámjött ez a hullám. Meg amúgy is. Annyi dolog van, amit ki szeretnék próbálni, meg szeretnék csinálni. Néha már úgy érzem, hogy túl sok ez nekem is, de leszarom. Ha most nem csinálom meg, akkor mikor? A későbbiekben méginkább nem lesz időm meg energiám ezekre, szóval élvezem a dolgos napokat. Egyébként is nagyjából úgy szoktak telni a napjaim, hogy hazajövök munkahelyről, megiszom a kis kávém, aztán puff, este lett. xD Én meg csak ülök, aztán nézek, hogy ma se jutottam túl messzire az eltervezett dolgaimban.

Egyik hétvégén viszont rávettem magam, hogy átnézzem a polcaim és kidobáljak mindent, ami már nem kell vagy éppen olyan dolgokat, amik csak zavarnak és rossz emlékeket idéznek. Szóval valamilyen szinten csináltam egy nagytakarítást az életemben. Bár a szekrények még visszavannak. De ez is már egy teljesítmény tőlem, mert jóideje halogatom én ezt már. Takarítás közben megtaláltam a rééégi rajzos füzeteimet és újfent letagadom magam. xD Néha elgondolkodom rajta, hogy mit gondoltam akkor. A tudat pedig, hogy ezt más is látta, egyenesen fájdalmas. Aztán évek múltán valószínű a mostani rajzaimról is így fogok vélekedni. De ha úgy vesszük, ez nem baj, mert így legalább látszik, hogy fejlődök... Igaz? Remélem.

Ha már itt tartunk. Írtam, hogy elkezdtem ezt a minden nap rajzoljunk dolgot. Megy is szépen, még akkor is ha csak két vonalat húzok. Bár ennek igazából úgy van értelme, ha az ember nekilát és oké, rajzol, de közben új technikák után néz, megtanul ezt-azt, majd ezeket gyakorolgatja napról napra amíg rutinná nem válnak és be nem épülnek a megszokott stílusába. De mivel én mindig este állok neki ennek, jobban mondva a legtöbb esetben (mert hát akkor van időm rá), így nem mindig sikerül valami újat belevinni. Sokszor tényleg csak két vonalat húzok, mert alig látok már az álmosságtól és örülök ha nem fejelem be az asztalt. Azért próbálkozok, ez is valami. Ezeket sikerült most kiválogatni, a sok szörnyszülött közül.

1-2) Lunám. Ez a két kép még egész elviselhető lett róla. A második képen a fej formájávan nem vagyok teljesen megelégedve, de úgy voltam vele, hogy ha belejavítok, akkor az minden lesz, csak nem javítás. Sokkal inkább elbaszás.

Ehm... ennyi! Tudom, ahhoz képest, hogy minden nap csinálok valamit, ez nevetségesen kevés. De azt vettem észre magamon, hogy a rajzokat, amiket régen kiraktam volna, most nem akarom. Úgy értve minőségileg nem tetszik már úgy, mint régen tetszett volna ("régen" értsd: pár bejegyzéssel ezelőtt). Ezen kívül a legtöbbje csak vázlat. Emberek, épületek, tárgyak, ilyesmi. Ez nem nagy szám, ez semmi. Tanulási folyamatnak jó, de arra nem, hogy most itt mutogassam. Tiszta gáz vagyok. xD Egyre többet tudok, mégis úgy érzem, hogy egyre csak hátrafelé megyek. Régen több dolgot osztottam meg. Bár tudom, a minőség és a mennyiség azért nem mindegy. Nem mintha ezek a most feltett rajzok olyan minőségiek lennének, de inkább rakok ki egy-két ilyet, mint x vázlatos vagy béna akármit. (Ezek is azok, de nem gáz...)

Az új design is úgy készül, mint a hátramenet, mert mióta írtam, hogy elkezdtem, azóta rá se néztem. Majd lesz valami. Mindenképpen meg akarom csinálni, csak lehet kell még majd neki... ehm, pár hónap... év... xD Igazából csak azért "macserás" úgymond mert a hátteret is én akarom megrajzolni és nincs sok kedvem nekiállni sajna, pedig szerintem jól nézne ki... de most mással vagyok elfoglalva.

Ami a játékomat illeti... belemerültem a script írás csodálatos világába. Ilyenkor jön csak rá az ember ha hiba van az egyenletben. Mit kell átírni, milyen logikai hibái vannak a dolognak. Igazából nem lenne kötelező nekem ilyet írni, mert fejlesztés közben is hozzáadhatnám a szöveget, de én ahogy írom, úgy alakítom ki végső formájára. Aztán onnantól már csak a kódok megírása van hátra és a szöveg beillesztése. Szóval valamilyen szinten duplán dolgozom, de szerintem így sokkal tisztább a munkám és átláthatóbb, ami nagy szó. Arról nem is beszélve, hogy ha elrontok valamit, akkor nem a kódokkal kell bűvészkedni. Még nem csináltam ilyet és most próbálok rájönni mit hogyan, kikísérletezni, hogy milyen módszerek válnak be nekem amikkel gyorsan és hatékonyan tudok dolgozni. Ez a megoldás eddig tetszik, segít jobban átlátni a dolgokat. A szöveget először egy txt-ben kezdtem el írni, de hamar rájöttem, hogy kissé átláthatatlan, így kellett keresnem egy olyan programot, amivel elérhetem, hogy könyebben lehessen tájékozódni a szövegben. Esetleg kijelöléseket használni, stb. Így esett a választásom a Notepadra. De nem ám akárhogyan, Pascal módban. Nagyjából még emlékszem egy-két dologra, amit programozás órán tanultam, és tudtam, hogy a Notepad ismeri a Pascal nyelvet. Szóval ha abban a módban írok, akkor (mint programozást megkönnyítő funkció) kijelölhetek bizonyos dolgokat bizonyos parancsokkal, jelekkel. Így történt, hogy megjegyzésnek állítottam a cselekmény részt, ami így szépen eltér a párbeszéd részektől. De a legnagyobb öröm, hogy összecsukható kis részeket csinálhatok a Begin - End parancsokkal. Yay. Tökéletes, pont, ahogyan az kellett nekem. Így már minden "fejezetem" egy összecsukható kis szövegrész. Mennyi eszem van, emberek, olyan kis ügyeske vagyok. Na jó... Szóval halad ez a rész is. Tulajdonképpen... büszke vagyok magamra, hogy eddig sikerült egész logikusra írni ezt a történetet. Nem könnyű emberek, nem könnyű.

A [Kathryne]től kapott kihívás sajna nem készül el, ne öljetek meg. Nincs sok időm emberek, úgy meg nem akarom megcsinálni, hogy x idő elteltével kerül csak ki, mikor már senki nem is emlékszik rá, hogy történt egy ilyen. Az úgy olyan kellemetlen. Hitegetni meg senkit nem akarok, még saját magamat sem. Szóval sajnálom, de ez most elhavazás miatt nem lesz teljesítve. Úgy éreztem le kell írnom ezt, mert szó nélkül hagyni a dolgot bunkóság. Én már csak ilyen vagyok. De az, hogy gondolt rám, jól esett, köszönöm!

Egyik délután megembereltem magam és azt mondtam, márpedig megnézek egy filmet. Már csak azért is, mert kb szökőévente szoktam filmet nézni, mégis van olyan, ami érdekel. Csak megint ott tartok, hogy sok esetben inkább valami mással foglalkozok ez helyett. Ezért áll az Initial D második évada vagy egy éve már... Igen, folytatni kellene. Kellene. Szóval végre x idő után rávettem magam egy filmre. De ha már filmet nézek, akkor ne akármilyet! Oh, nem, nem, én nem olyan vagyok. Amit előszedtem, az ezúttal az 1920-as német némafilm, a Caligari, avagy The Cabinet of Dr. Caligari. Vélemény? Nagyon tetszett. Oyan sok dolgot írhatnék most róla, hogy ezzel lenne tele a bejegyzés. Majd egyszer... írok erről hosszabba is, mert ez a mű igenis megérdemli. Remélem eljutok odáig. Addig is kaptok képeket, mert... mert a gugli képkereső is megkeresni nektek, de én is kirakom mert miért ne.

A történet mellesleg egy városkában játszódik ahol egyik nap a vásárban felbukkan egy érdekes, magát Dr. Caligarinak hívó ember a folyton alvó Cesareal. Miután Cesare tesz egy jóslatot, miszerint főszereplőnk barátja meg fog halni... a férfi tényleg meg is hal. De nem csak ő, gyilkosságsorozat veszi kezdetét a városkában. Francis így elhatározza, hogy elindul és kideríti, hogy mi történik és hogy ennek van-e bármi köze a titokzatos Dr. Caligarihoz vagy éppen Cesarehoz. A történet vége pedig az egyik legnagyobb plot twist amit életemben láttam. Zseniális.

Ezen felbuzdulva megpróbáltam tartani a hullámot és belevágtam még egy némafilmbe, ez pedig a Hands of Orlac (1924) volt. Igazából tetszenek ezek a német némafilmek. A Caligari jobban tetszett, de ennek is megvolt a maga varázsa és tetszett ahogyan megoldották a filmnek a végét. Mikor már elgondolkodtam rajta, hogy hogyan lehet vége, ötletesen lezárták és megoldották a felmerült problémát. Nem is gondoltam volna. A zene mellesleg tökéletes volt és fantasztikus. Feltűnően jó.

A film egy sikeres zongoristáról szól, aki egy vonat balesetben elveszti a kezeit. Ezek után az őt megmentő orvos kísérletezésbe kezd és ad neki két új kezet. Viszont ez a két új kéz egy kivégzett gyilkostól származik. Ennek tudatában Orlac lényegében frászt kap a kezeitől, tekintve, hogy ezek a kezek egyszer öltek. Úgy érzi, a kezek bűnbe viszik őt is. Ez mellett történik még egy gyilkosság is, rejtélyesen felbukkan a kivégzett bűnöző kése, az ujjlenyomatai a tett színhelyén. Attól függetlenül, hogy azok a kezek már Orlac kezei...

Mellesleg minkét filmben főszerepet játszott Conrad Veidt. A Caligariban ő volt Cesare, a Hands of Orlacban pedig Orlac. Az alakítása? Csak jót tudok mondani. Azt hiszem kedvelem ezt a színészt.

Volt egy érdekes "beszélgetésem" az egyik fickóval aki bejött hozzánk. Reklamálni jött, de mi nem tudtunk mit kezdeni vele, mert lényegében valamilyen szinten ránk tartozik a dolog, de mégse. Arról nem is beszélve, hogy kiderül a végén, csak bepróbálkozott a csávó, egyébként nem volt semmi alapja a mondanivalójának. Teljesen jó. De ami érdekes volt, az az, hogy megpróbált úgymond felszedni. Persze udvariasan lekoptattam. Azért durva, mert előtte a feleségéről magyarázott, aztán utána megkérdezte hány éves vagyok. Azt mondta, olyan 16-ra tippel. Foglaljuk akkor össze ezt az egészet. Itt van egy fiatal férfi feleséggel, aki bepróbálkozik egy (szerinte) 16 éves lánynál. Ok. ... Hova fajul a világ.

Nos, azt írtam legutóbb, hogy a Prince of Thorns kap egy külön bejegyzést majd. De nem fog. Miért? Mert már attól is elment a kedvem, hogy megint átrágjam magam rajta meg foglalkozzak vele egyáltalán. Letettem és nem szeretnék vele többet foglalkozni. A következő kötethez kapcsolodó plusz pár muti fejezetet a végén sem olvastam el. De azért röviden megfogalmazom a véleményem ami a bővebben részben található.

- Yui, aki el van havazva

Mint mondottam régebben, az zavart a legjobban az egészben, hogy az író mindig hagyja nyerni Jorgot. Akármilyen problémával vagy ellenséggel is néz szembe, teljesen mindegy, legyőzi. Először érdekes volt, aztán izgalmasabb kicsit (mert nem hittem volna, hogy megint nyer), aztán megszoktam és már nem is vártam mást. Akármilyen új akadály bukkant fel, nem tudott lázba hozni, mert tudtam, végül úgyis Jorg fog kijönni belőle nyertesen. Így lett? Így lett. Végeztem az egész könnyvel, így volt végig. Innentől meg már nem izgalmas a dolog.

De aztán jött a plot twist, hölgyek, urak. Kiderült, hogy Jorg sorsát egy varázsló (vagy mi a fene) követte és ő intézte el a mágiájával, hogy nyerjen mindig a fiú. Ő vezette győzelemre. Hát... hát micsoda fordulat. Jó, bevallom, tényleg meglepett, de... de ez akkor sem változtat a véleményemen. Adott egy hős, aki képtelen veszteni, mert valami felsőbb hatalom vigyázza és... ennyi. De kezdjük ott, hogy még csak hősnek sem nevezném. Erős jóindulattal sem. Semmi nem volt Jorgban, ami megfogott volna. Sőt, inkább csak olyan tulajdonságokat tudott felmutatni, amik miatt ellenszevet éreztem iránta. Innentől pedig csak idegesítő és fárasztó volt a folytonos győzelem sorozata.

Persze, ez egy jó csavar. Nem is erről van szó. Szerintem mellesleg egy igen bátor húzás is volt egy ilyen ötlettel kezdenie Mark Lawrencenek egy trilógiát. Pont azért, amit leírtam előzőleg. Csak a könyv végén derül ki, hogy mi van a háttérben, addig meg beleun az ember és nézheti ezt az egyáltalán nem rokonszenves gyereket ahogyan játsza az eszét mindenhol mindenkinek. Nagyon idegesítő sokszor Jorg meg a felsőbbrendű viselkedése. Nem is érdekelt a végén, hogy mi történik, csak végezzek már a könyvvel. Azt írtam előzőleg, hogy várom mi fog történni, na ez az érzés úgy a könyv felénél el is tűnt. Onnantól... igazából nem érdekelt többé mi lesz a sorsuk. Jorg úgyis győz a végén, mindenkit megöl és ... vége. Így lett? Így lett. Nagyon meglepődtem...

Arról nem is beszélve, hogy az utolsó harc ki lett vágva. Azt látjuk, hogy elindul Jorg az ellensége felé lecsapni, aztán hopp, ugrás x idővel későbbre az idilli kanadalló mellett üldögélős jelenetre. Eh. A tetőpont, amiért eddig küzdött Jorg, amiért kockáztatta az életét, a pillanat, amiért eljött idáig és... nem látunk semmit. Mondjuk addigra már nem is nagyon érdekelt, de kérlek, legalább ezt mutasd már meg, még akkor is, ha tudom előre, hogy Jorg fog győzni, mert hogy máshogy lehetne. Megjegyzem, a varázslót megölte, de akkor is tovább győzőtt mindenki ellen, szóval... tök lényegtelen. De akkor meg minek van rajta ekkora hangsúly?

Ja, időközben egyszer szíven is szúrták, de azt is túlélte, mert Jorgy baby az elpusztíthatatlan. De annyi érdekes dolog van itt... kezdjük egyből ezzel a szíven szúrással. Túlélte, mert előzőleg evett egy necromancer szívéből. Hm, igen. Mert hát mivel mással bizonyíthatná alfa hímségét, minthogy megeszi a legyőzött ellensége szívét, egyenesen a testből kitépve a la nature. Jorgnak jó az étvágya. Na ennek az ötletnek is taktikai háttere van, mert így belé jutott a necromancer ereje... Oh, vagy úgy! Vicces tény: két necromancer támadta meg őket. Először egy csaj, akivel küzdött az egész csapat fél napot. Aztán egy pasi, aki nem tudott kettőt szólni, már megölte Jorgy egyedül. Fő az egyensúly, persze. Olyan ez, mint egy rosszul balanceolt RPG overpower főszereplővel.

Aki elkövette Jorg ellen ezt a fantörpikus merényletet, az az apja volt. Aki ott állt tőle x centire, benne, a gyereknek az arcában, és úgy sem tudta úgy ledöfni, hogy tuti belehaljon. Főleg, hogy Jorg nem is védekezett. Gratulálok. Ennek tetejében meg megbökte egyszer, aztán ott is hagyta. Ha valakit meg akarok ölni, akkor minimum elvágom a torkát vagy valami. Bár mondjuk azt sem értem, hogy Jorg mi a frászért ment vissza az apjához és várt tőle csodát, holott a férfi volt az, aki kicsit se titkolt szándékkal lényegében elküldte meghalni. Jó, persze, elismerést várt tőle, meg minden, de könyörgöm... Majd biztos.

Ahj, minél többet gondolok rá, annál jobban idegesít, úgyhogy zárjuk is le. Végszó: nem akarom tovább olvasni a sorozatot.