Ba-dumm-chh

 

Megsiettem. Illetve nem siettem, de megjöttem. Inkább csak lépegettem. Kissé álmosan, kissé lassan és kissé talán lustán is.

 

Amilyen gyorsan jöttem, ahhoz képest nagyon nincs is semmi hírem amit leírhatnék ide. Mostanában úgy érzem néha teljesen ki vagyok ütve és semmi kedvem semmihez, energiám meg főleg nincs. Én se tudom mi ez, de... majd elmúlik. Igaz? Igaz hát. Itt az új év, hamarosan jön a tavasz és akkor majd újjászületek. Egy csodálatos sellő leszek. Mint előző évben. Vagy inkább parton verdeső álmos hering.

 

A munkahelyemen az égvilágos semmi változás nem történt. Ugyan úgy betéved mindenféle innen-onnan jött ember random mód és kérdezősködik, ugyan úgy nem tudják egyesek kitakarítani maguk után a mellékhelyiséget, ugyan úgy mindent ezerszer kell elmondani és ennek ellenére van, hogy ugyan úgy nem azt csinálják, mint kellene. Szóval igen, visszatért minden a rendes menetébe. Bár a főnököm szerint ez csak rosszabb lesz, de... igazából szerintem fel van készülve erre mindenki.

 

Most pedig jöjjön egy régebben elkezdődött téma, a györtelmek és győzelmek története folytatódik, azaz továbbra is járok a fogorvoshoz. A fogorvos várójában mindenki egyenrangú ember... mindenki egyenrangúan tart tőle. Érzem azt a szinte családias hangulatot amit a helyzet és a félelem alakít ki a váróban ülő emberek között. Viszont lehet, hogy szerencsétlenek vagyunk, de egyben harcot vívó királyok és királynők is. Főleg ha még koronát is kapunk. Elvégre ők ölték a pénzüket és idejüket háborúkra. Így a fogorvosommal vált vállnak vetve küzdünk továbbra is a genetika sújtotta fogsorom rendbehozásáért. Szerintem egész jól haladunk. Még van pár alkalmam vissza, de legalább már látom a dolog végét. Egyébként egész kellemes hangulatot teremt ha rádió mellett csinálják az ember fogát. Mármint... ahhoz képest. Így sem kellemes, de elviselhető. Rájöttem, hogy ha kissé lehajtom a fejem, akkor látom a szemben lévő lámpa tükrös részén, hogy mit csinál. Bár... nem mintha annyira kíváncsi lennék rá, csak... Hm. Csak feltűnt. Bár ha kíváncsi lennék rá se nézegethetném sokat, mert rövid úton megvakulnék a lámpától.

 

Időközben elcsúsztak a napok és én is az olvasással. Bár jó irányba, mióta utoljára jelentettem, már a harmadik könyvnél tartok. .-. Mikor lett nálam ilyen felkapott az olvasás? Eljutottam arra a szintre, hogy ha befejezek egy könyvet, akkor elkezd hiányozni az olvasás és keresek magamnak hamarosan még egyet amit elkezdetek. Hm.

 

Na de kezdjük az elején. Befejeztem Linwood Barclaytől a Never Look Awayt. Előzőleg arra panaszkodtam, hogy lassú és unalmas helyenként. Erre Linwood a könyv vége felé már úgy bekeverte a szálakat és olyan akciókat kerekített, hogy le sem lehet rakni a könyvet. Just wow. Akkor már nem figyeltem semmi másra, csak tudni akartam végre, hogy mi a fene van a háttérben és mi lesz ebből az egészből. Izgalmas volt, fordulatos, akciódús és véres. Azt pedig szeressük. A főszerelő, David, igencsak szimpatikus figura volt, odatette magát mikor kellett és azt kell mondanom, hogy elég jó idegekkel rendelkezik. Tetszett, hogy David és a rendőrség is két külön szálon nyomoztak ugyan abban az ügyben. David megpróbálta kideríteni az igazságot, a rendőrök is így tettek, de közben próbáltak összefüggést találni és David nyakába varrni az egész ügyet. Ebből kifolyólag pedig szerencsétlen embert a média is zaklatta és ha nem lenne ez elég, akkor volt egy ügyei egy bizonyos igazgatóval aki készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban elintéztesse. Szóval... a felesége eltűnése igencsak izgalmassá és veszélyessé tette az életét.

 

Akiben viszont kicsit csalódtam, az Oscar volt, a félkezű, ühm... bosszúálló. Nevezzük így. Azt hittem mélyebb karakter annál, hogy csak a bosszú éltesse (meg a macskája), de... nem. Totál kattant volt, bár megértem. Ha az ember egyik kezét levágják egy fűrésszel miközben magánál van, akkor lehet, hogy egy kicsit berág. Bár elismerésre méltó, hogy ilyen állapotban is veszélyes gyilkos volt.

 

Összesésében, ha lenne belőle film vagy ilyesmi, akkor még mindig azon az állásponton vagyok, hogy biztosan megnézném. A történet nagyon jól össze volt rakva (annak ellenére mondom ezt, hogy az eleje tényleg néhol vontatott és lassú volt), az akció jelenetek izgalmasak voltak, bővelkedett fordulatokban és a humort sem mellőzte. Engem meggyőzött.

 

I turned. 'Odd? Do I think it's fucking odd? You're damn right, I think it's odd. You want me to list the fucking odd things that have happened to me in the last two days? How about this. My wife goes missing. Some stranger tries to grab my son. I find out Jan has a birth certificate for some kid who got run over by a car when she was five, that my wife may not even be who she says she is. She goes into that store and tells the guy a story about not knowing why I've brought her up here, like I've tricked her. Why the hell did she do that? Why did she lie to him? Why was there no ticket for her to get into Five Mountains? Why did she lie to me about seeing Dr. Samuels about wanting to kill herself? So when you ask me if I think it's odd that Leanne Kowalski is lying dead over there, yeah, I find that pretty fucking odd. Just like everything else that's going on.'

 

She asked to speak to me.

'Tell me how you are,' she said.

'I'm losing my mind, but otherwise, okay,' I said.

 

A következő pedig amit elkezdtem, meg azóta be is bejeztem... még egy Rejtő Jenő könyv, a Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára. Ez már cím. Ezt A megkerült cirkáló előtt kellett volna olvasnom, de akkor még nem tudtam, hogy egy, van előzménye, kettő, a nővérem polcán van. Hmhm. Bár a két történet külön is olvasható, nem zavar be ha nem sorrendben olvassa az ember.

 

Biztosra állíthatom, hogy ami vártam, azt meg is kaptam. Érdekes, humorban gazdag történet ez sok furcsa és abszurd dologgal na meg fordulatokkal. Örültem, hogy sok szereplőt viszont láthattam ebben a könyvben is, az újakat pedig megszerettem. Igazából az eddig olvasott Rejtő könyvekben nem is voltak olyan karakterek akiket nem tudtam volna nem szeretni akár csak egy kicsit. Valahogy úgy alakítja a karaktereket, hogy mindegyikük egyedi, egyik sem hiba nélküli, sőt, de mégis szerethetőek. Legyen szó akár egy folyton részeg, trehány, ronda, ráncos tengerészről, Rejtő úgy írja meg a karaktert, hogy tudjuk szeretni. Ezt pedig igazán szeretem benne.

 

A mostani történet egy unatkozó milliomossal kezdődött aki szeretet volna valami munkát találni, de az a munka ne legyen túl nehéz és hozzon hírnevet. Véleménye szerint: "Világhírű leszek. Az egyetlen mód arra, hogy valaki munka nélkül jólétben élhessen, és ne kritizálják." Csak hát mondani könnyebb, mint megtenni. Aztán az ágya alatt talált random állítólagosan elveszett földrajkutató javaslatára expedíciót szervezett a milliomos Mr. Theo, hogy... megtalálja a férfit, aki éppenséggel végig mellette lesz. Valahogy így kezdődik a bonyodalom, aztán csak zavarosabb és zavarosabb lesz minden, végül pedig felbukkan Wagner úr Piszkos Freddel egy rozoga gőzösön és felborul a világ rendje.

 

- Mr. Theo - mondta Fülig Jimmy -, én régi fiú vagyok a vízen. Fogadjon meg egy tanácsot. Eztet a szót speciel, hogy kísértet, sose mondja hajón. Én nem vagyok babonás, és nem hiszek a badarságokban, mert aki minden hétfőn hármat köp kelet felé egy barna kavicsra, azt nem érheti megrontás.

 

- Mondja, Mr. Theo - kérdezte merengve -, honnan szedte maga össze a világmindenség legnagyobb állatait?

- Úgy találomra alkalmaztam őket, ahogyan magát.

 

- Uram! Már van az expedícióhoz egy portás, egy hóhér, egy műötvös, egy futballbíró, a felesége, a korboncnokunk, egy félhülye inas, egy monoklis csavargó, egy szerelő és én, aki kívülről tudom az összes modern slágereket. Délután szerződtetek egy műlovart vagy egy kanárioktatót, és holnap indulunk! Hahó! Maga nem jön?!

 

A harmadik könyv amit befejeztem, az Agatha Christie, Miért nem szóltak Evansnak? című műve volt. Ez volt a második könyv amit olvastam az írónőtől. Az elsőre alig emlékszem, mert tiszta stressz alatt voltam, ugyanis érettségi tételként olvastam és arról kellett beszélnem miközben elemeztem a krimi műfaját. De meghozta a jó jegyet és igazából tetszett is a könyv (ami mellesleg a Tíz kicsi néger volt), csak éppen régen volt ez már és iskolai okkal kezdtem el, nem azért, mert unatkoztam és krimire vágytam vagy ilyesmi. Most pedig azért kezdtem el, mert nővérem a kezembe nyomta mondván, most más olvas, addig ezt én is be tudom fejezni. Hát mondom oké... De nem bántam meg, egy izgalmas és csavaros krimit kaptam, és ami azt illeti, pont ilyet is vártam Agatha Christietől. A vége felé pedig már engem is megölt a kíváncsiság, hogy ki is az az Evans...

 

Az egész egy szakadékba zuhant férfival kezdődik akinek az utolsó mondata csak ennyi: "Miért nem szóltak Evansnak?" Aztán a későbbiekben kicserélődik egy fénykép és furcsa események veszik kezdetüket. A nyomozó páros, Bobby és Lady Frances igazán jó duót alkotnak, kiegészítették egymást teljes mértékben. Bobby aranyosan szerencsétlen volt, míg a Lady vállalkozó kedvű és kaladvágyó. Érdekes fordulatokban gazdag ügy volt ahol a végén kiderült, akikben a legjobban bízna az ember, ők vannak legjobban benne a gyanús és halálos dolgokban. Tényleg ért pár meglepetés.

 

Csak tudnám, mikor talál Bobby valami munkát... - gondolta a lelkész.

Csak tudnám, meddig bírom ki még idehaza... - gondolta Bobby.

De azért nagyon szerették egymást.

 

- Ide figyelj, Frankie, tudod, mi dühít a legjobban?

- Micsoda?

- Hogy még most, amikor átlöknek bennünket a másvilágra, még most sem tudjuk, ki az az Evans.

 

Igazából nagyon hálás voltam, hogy Agatha nem vesződött azzal, hogy lényegtelen részleteket írjon le vagy olyasmit, ami már többször is elhangzott, hanem át tudta ugrani ezeket összegzésekkel. Ez jól tud esni az embernek, már csak azért is, mert utálom mikor felesleges, a történet szempontjából lényegtelen dolgokat ecsetelnek az írók oldalról oldalra.

 

Azóta megint jártam az angol használt kacatosnál és guberáztam magamnak.... még 4 könyvet. Nem tehetek róla, valahogy... Nem jutok el oda valami sűrűn, így kihasználtam az alkalmat. A következőket találtam ezúttal: Jigsaw Man (Elena Forbes), Prince of Thorns (Mark Lawrence), Mary, Mary (James Patterson), Speak in Bones (Kathy Reichs).

 

Ühm, talán tényleg sokat olvasok.

 

Aztán mi volt még, játszottam. Igen, lement a Gradius lázam, legalábbis fogjuk rá. De ettől még továbbra is nyúzom a Fire Emblemet, mert az nem az a játék amit az ember csak úgy felvesz és kijátszik, de nem ám. Tulajdonképpen a Fire Emblem: Awakeningről van szó (3DS). Szertem, jó kis taktikai, háborús játék, az pedig csak izgalmasabbá teszi, hogy kapcsolatokat alakíthatsz ki az egységeid (embereid) között. Höhö, össze lehet boronálni az egész tábort. Így aztán nem csak órákra, de napokra ki tudja kapcsolni az embert de totálisan. Hát, én is így jártam.

 

Aztán felkeltette az érdeklődésemet a Nazo no Murasame Jou (The Mysterious Murasame Castle), Famicom Disc Systemre. Igaz megszenvedtem vele mire egyáltalán sikerült elindítani, de aztán végre elindul és... emberek, ez addiktív. Addig nyomja az ember amíg csak tudja. Egy The Legend of Zelda (NES) stílusú játékról beszélünk, csak ez esetben egy szamuráj a főszereplő aki sorra járja a környék kastélyait, hogy mindenféle szörnyeket öldököljon és ezzel megmentse a lakosságot. Az zene pedig... Koji Kondo szerezte, szóval kell ennél többet mondani? Kondo mindig olyan jó dalokkal áll elő. Ő dolgozott a Super Mario Bros. és a The Legend of Zelda OSTon is, szóval mindenki tudja, hogy egy igazi legenda.

 

Mióta utoljára jelentkeztem, elmondhatom, hogy kétszer a színházban is jártam egyik nővéremmel. Első előadáskor én voltam beteges, most pedig ő, hmhm. De azért végignéztük és igen, élveztük. Két vígjátékról lenne szó, az egyik A képzelt beteg (Moliére) volt, a másik pedig a Francia szobalány (Jacques Deval). Bár nővéremmel kész öröm elmenni ide vagy oda. Mikor hangosan megjegyzéseket tesz, én pedig legszívesebben láthatatlanná válnék mellette, főleg ha mások is hallják. Dehát ő nem szívbajos ilyen tekintetben. Igazából meglepődtem, mert pont ő volt aki felvetette, hogy menjünk el, eddig azt hittem, hogy nem szereti az ilyesmit. Jó tudni azért. Jómúltkor blues koncertet is néztünk, csak hát az Isten háta mögött volt és este x órakkor kezdődött, szóval meh.

 

Micsoda egy művelt ember vagyok... könyv, színház... Ha valaki rám néz meg se mondaná. ... Bár lehet amúgy se. xD

 

Ja, rajzolni is szoktam azért. Megint betelt egy füzetem, így szedhettem elő az újat. Tudom, ide töredéke sem kerül fel, de ha egyszer nem tartom annyira felvállalhatónak, meg többsége úgyis csak vázlat... Hát nem tudom, talán nem éri meg. Vagy ki tudja, nem mintha eddig olyan komplex "műveket" raktam volna fel ide. .-. Jelenleg csak egy-két ruha terv van a fejemben úgyis. Viszont azt elmondhatom magamról, hogy végre tudom milyen vonalon akarok tovább rajzolni. Úgy értem... inkább a letisztultabb, egyszerűbb stílus tetszik, abban érzem jól magam. Habár a részlet mániám megvan még, inkább csak "különleges alkalmakkor" veszem elő és használom, amúgy meg beérem az egyszerűbb dolgokkal is. Mindenképpen a hagyományos vonalon akarok maradni, leginkább a fekete-fehér stílusban, ami... ami nem lesz egyszerű művelet. De... igazából nem fog különösebben változni semmi. Csak olyan jó érzés, ha az ember már be tudja kategorizálni magát valahogyan. Hogy el tudja mondani, hogy ő "miben utazik." Persze ettől függetlenül lesznek még kitérőim más stílusokban, ki fogok próbálni más dolgokat, fogok alkotni más módon, de legalább a fő vonalban megállapodtam magammal. Mert emlékszem, régebben teljesen más elképzelésem volt arról, hogy konkrétan mit is akarok látni a papíron. Aztán azóta ez a kép kitisztult úgymond és boldogság van.

 

De amúgy is eléggé érdekesen érzem magam mindig, mikor a rajzról írok ide. Úgy értem... Lehet egy nagy baromságot fogok most írni, de igazából erre való ez a felület. Hogy az ember elmondja mit gondol. Akkor is ha esetleg téveszméről van szó, vagy valóban baromságról. Szóval folytatom. Érdekesen érzem magam mindig, mert úgy vagyok vele, hogy igen, benne vagyok valamilyen szinten ebben a rajz témában, de nem vagyok olyan szinten, hogy most erről papoljak vagy írjak. Mert én nem vagyok semmilyen nagymester, az én műveim elhanyagolhatóak úgymond minőségben, vagy hogyan fogalmazzak. Most nem azért írom ezt, mert jajistenem szegény én, hanem mert nem vagyok vak és látom, hogy milyen szinten vagyok. Csak realista vagyok, de rossz érzés igazából nincs bennem emiatt. Tudatában vagyok a dolognak rossz érzés nélkül, de ez most lényegtelen a téma szempontjából. Megint elvesztettem a saját fonalam... Szóval ilyen tudás mellett néha nem tartom magam érdemesnek arra, hogy a rajzról írjak és papoljak. Meh. Bár igen, lehet csak nézőként és lehet művészként írni a rajzról, a kettőben van különbség. Nézőként nincs bennen rossz érzés, teszem fel, ott van a nemrégi mangás bejegyzésem, de művészként.... Kezdjük ott, hogy művésznek sem hívnám magam, inkább valami hobby firkálónak. Szóval érdekes érzések kavarognak bennem mikor eljön a rajz téma.

 

Na, megint úgy kezdtem, hogy nincs semmi, erre mennyi mindent sikerült írni. Én már csak ilyen vagyok, hm.

 

 

- Yui, aki már csak ilyen