Sokmindent történt az elmúlt időszakban. Lassan én sem tudok lépést tartani a dolgokkal magam körül, de próbálkozok. Elvégre ha én nem tudom miről van szó, akkor ott már bajok vannak.

 

A héten egy temetésen is résztvettem. Igazából annyira nem ismertem, csak párszor találkoztam vele, de... ettől függetlenül a családunk tagja volt. A pap késett. Mi pedig ott csak ott álltunk, a fa alatt. Engem pl körbevettek a közeli családtagok, anyu és az egyik nővérem. Napos volt az idő, de a szél mégis néha-néha feltámadt... Néma csendben vártunk. Volt valami abban az időintervallumban ami... nem is tudom. Valami különleges. Számtalan sor eszembe jutott amivel le tudtam volna írni a helyzetet. Most mégis egyet sem tudnék mondani. Volt még ott a rokonokon kívül pár kolléga, és meglepetésemre, egy általános iskolás osztálytársam is. De nem beszéltünk.

Valamiért az újdonság erejével hatott ez a temetés. Nem az, voltam már temetésen, de annyira régen volt már... hogy csak pár emlékkép maradt meg. Végül óráknak tűnő percek után felbukkant a pap és elkezte végre a beszédet. Hallottam ahogyan mellettem a nővérem suttogja az imák sorait. Én nem ismerem ezeket a szövegeket, ami azt illeti, meg sem vagyok keresztelve. Szerintem nem is leszek már.

Az esemény után megismerkedtünk a családunk azon tagjaival akikről nem is tudtuk eddig, hogy kicsodák. Illetve az öregek tudták, de a fiatalok nem, mert olyan sűrűn találkozunk. Aztán nővéremmel hazaindultunk, a többség pedig még összeült. Gyalog mentünk, a napon majdnem megsültünk, főleg feketében. Találkoztunk pár ismerőssel is, de nem köszöntek. Hm.

Mikor hazaértünk, egyből ültem is le, mert azt hittem leszakad a derekam. Mióta egyszer majdnem összetört a buszsofőr munkába menet, azóta fáj a derekam ha sokat kell sétálni vagy állni, esetleg ha lehajolok és úgy maradok egy kicsit. Bosszantó. De a sírokra mégsem ülhettem le.

 

Aztán a napokban meg meghívást kaptunk egyik ismerősünktől a szomszédos városba. Hát jó, menjünk. Bár igazából nekem utólag mondták, hogy menni kell, azt se tudtam konkrétan milyen programra megyünk majd. ._. Némi kocsikázás után meg is érkeztünk, majd a vendégeskedés után indultunk az első színhelyre.

Egy zenekarról volt szó. Gyerekek, felnőttek vegyesen, egy klasszikus banda. Leginkább fúvósok. Ami azt illeti, nekem bejöttek. Jó, lehet, hogy a kicsik még lassacskán játszottak, meg egyszerűbb dalokat, de szegényeknek el kell kezdeni valahol. Igaz megfordult a fejemben az is, hogy mögéjük állítanék egy kis létszámú kórust és akkor minden baba lenne. Szeretem az ilyen fajta zenét, még ha manapság ez nem is "menő". Páran furán néznek rám, mert "ilyen hülyeségeket hallgasz?" Hát... sajnálom. De ez tetszik. Ez is. Sok más mellett persze. A zene ízlésem elég széles skálán mozog, a klasszkus zenét pedig mindig is szerettem. Jobban, mint a mai disco számokat pl. Visszatérve a bandára. A karmesterük egy fiatal srác volt. Mikor végeztek, a srác megfordul és... csak jó volt nézni azt a büszkeséget az arcán. "Igen, az én tanítványaim B)" Megmosolyogtatott. A következő felvonásban az idősebbek jöttek volna, de azt nem tudtuk megnézni, mert menni kellett tovább a következő helyre. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk. Az egyik férfi szaxofonja gyönyörű volt. Igazi antik hatást keltett. Mellesleg ez egy utcán tartott előadás volt. Bárki beállhatott és meghallgathatta őket.

A következő megálló egy rendezvény volt. Sátrakkal, itallal, sajtokkal, meg azért egy ékszerest is találtam akinél vettem egy szépséges nyakláncot. Látszott, hogy saját készítésű ékszerek voltak, de mégis minőségi volt az összes. Bár nem volt sok. Egy kocsmázás után (ahol megjegyzem, elkérték a személyim, habár már egy jóideje, pár éve elmúltam már 18... bosszantó) elindultunk, hogy megnézzük a műsort. Ami végül is nem lett volna rossz... ha normálisan látjuk. Nos, a helyzet a következő. Kétoldalon padok. Ott ülnek az emberek. Jött két nő, azok se a vékonyabb fajtából. Beálltak telibe a látótérbe. Mer ők éppen ott akartnak állni. Beállt melléjük megint pár ember, mert ha annak a kettőnek szabad az útban állni, akkor nekik is. Egy öreg néni felállt és szólt nekik, hogy légyszíves húzzatok már el mert takarjátok a kilátást. Mindenki elment, kivéve az első két nő. Mert nem elég feltűnő nekik, hogy körülöttük mindenki ül vagy guggol. Nem, nem volt feltűnő. Aztán szépen lassan megint visszaálltak a többiek is... Egy facepalm után feladtam, hogy bármit is látunk, hiszen kb sorfalat állt előttünk az értelmiség. A színpad jobb felét láttam végig, de... igazából amit onnan láttam, az jó volt. Táncoltak. Volt mindenféle stílusú tánc. A népisek körén gondolkodtam el miközben néztem őket. A lányok olyan szépen ki voltak sminkelve, a ruhájuk is csinos volt és a párjukkal olyan egyszerűen és könnyedén mozogtak a színpadon... Csak jó volt nézni őket. A műsor után pedig haza lettünk fuvarozva. Elfáradtam.

Annyit még hozzá kell tennem, hogy maga a város tele volt... levendulával! Akkora vágyat éreztem rá, hogy szedjek... De nem lehetett.

 

Ha már utazgatásról van szó... Valaki egyszer azt mondta, hogy egy évben legalább egy új helyre menjünk el ahol még nem voltunk. Nem emlékszem már pontosan hol olvastam ezt, lényegtelen is igazából. Mindig mikor valaki felvet nekem egy utazásos témát, eszeme jut most már ez a mondat. Egy új hely, ahol azelőtt még nem jártam... Amellett, hogy érdekes lehet, lehet elgondolkodtat, megihlet. Így történt, hogy végül is belementem mindkét nővérem ajánlatába. Mindketten elmennek a családjukkal nyaralni erre-arra és mindkettejük elhívott. Mivel különböző időpontokban lesz ez az egész, így el tudok menni mindkét helyre.

Igazából nekem az erdei túra hiányzik. Élveztem, hogy a természetben lehetek, az utak nélküli erdőben. A vöröshangyákat már kevésbé, de... ez most elhagynagolható. Hát, most nem valószínű, hogy lesz erdei túra, de... kíváncsi vagyok.

 

Mindeközben olvasgatom azt a bizonyos könyvet amit emlegettem régebben. (Mark Haddon - The Red House) Kezdenek kibontakozni a dolgok. Kezdem megszeretni a karaktereket.

Két testvér, Angela és Richard, akik évek óta nem is foglalkoztak egymással. Az anyjuk halála után viszont egy hetes nyaralásra indulnak egy bérelt házba. És mindketten viszik a családjukat is. Igen, ennyiben kimerül a történet. Ez az a tipikus story ahol lehet, hogy az alap történet nem tűnik túl izgalmasnak, de mégis valami jó kerekedik belőle a végén. Köszönhető ez a karaktereknek. Nem is kell ide más. A könyv bemutatja nem csak az Angela és Richard között lévő köteléket, de a két család közötti különbséget, hasonlóságot, de még a családokon belüli problémákat, kapcsolatokat is. Richard oldaáról van egy párja és egy nevelt lánya. Angela oldaláról ott van a férje, a két fia és a lánya. Plusz a halott kislánya emléke akit nem tudott még elengedni teljesen.

Érdekes és elgondolkodtató könyv a családi kötelékekről, a mindennapi életről. Kíváncsi vagyok, hogy ki hogyan birkózik meg különböző problémákkal vagy éppen a múlttal ez alatt az egy hét alatt. A könyv fejezetei maguk a napok, azaz minden fejezet egy napot foglal magába.

 

"She looked at herself in the mirror and saw the animal that she was trapped inside, that grew and fed and wanted. She wished above all else to look ordinary so that people's eye just slid over her. Because Mum was wrong. It wasn't about believing this or that, it wasn't about good and evil and right and wrong, it was about finding the strength to bear the discomfort that came with being in the world."

 

"Forgive and forget. She was beginning to understand what it meant. You couldn't do the forgetting until someone else had done the forgiving."

 

 

Éééés... néha előszedem a Shin Megami Tensei: Persona c. játékot is. PSP.

 

Valamit még akartam, de elfelejtettem.

 

 

- Yui